Lebilincselő büszkeség 25. rész

25. rész

Andrew próbált könnyedén mosolyogni anyja kijelentésére, miközben minden erejével azon volt, hogy kerülje Melanie tekintetét. Pontosan tudta, milyen reakcióra számíthat, amiért elfelejtette közölni, hogy az alig egy hét múlva esedékes esküvő miatt utaztak éppen ide az őt üldöző emberek elől. Sovány vigasz volt számára, hogy ő többször is megpróbálta elmondani a nőnek, azonban a körülmények sosem voltak adottak hozzá.

- Igen, biztosan örülni fog neki – nyögte nehezen, mialatt belekortyolt italába, anyja pedig Melanie felé fordult.

- Gondolom, izgulsz, amiért az egész rokonság előtt kell bemutatkoznod – csengett hangja együtt érzőn, majd hozzátette – Andrew részéről tanácsosabb lett volna korábban elhoznia téged, hogy legalább minket megismerj, mielőtt mindenki górcső alá vesz – nevetett fel vidáman, mire Melanie kényszeredetten húzta mosolyra ajkát.

- Ami azt illeti, Mrs. Wright, nagyon sok érzelem kavarog most bennem – préselte ki magából a választ, visszafojtott indulattal. „És a gyilkos ösztön csak az egyik…” – tette hozzá gondolatban, miközben villámló tekintetet küldött Andrew felé, akit látszólag teljesen lekötött a poharában lévő szívószál.

- Teljesen megértem! – bólogatott Betty, aztán hirtelen fejéhez kapott – De nézd csak, milyen figyelmetlen vagyok! A hosszú úton biztosan elfáradtatok! – jelentette ki, majd súlyát, és korát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel a kanapéról – amikor Larry telefonált, hogy Andrew itt van, előkészíttettem a szobátokat. Biztos szívesen lepihennél egy kicsit… - vélte anyai gondoskodással a hangjában, és már indult is a lépcső irányába, de amikor észrevette, hogy a két fiatal nem követi, csak állnak egymás mellett, kérdőn fordult vissza.

- A… szobánkat? Úgy érti, egy szobában alszunk majd? – kérdezte Melanie kővé váltan, miközben agyában egymást kergették a gondolatok. Akkor sem volt könnyű elviselni Andrew közelségét, amikor egy ajtó választotta el őket a védett házban, bele sem mert gondolni, hogyan lesz képes ellenállni a vonzerejének, ha egy szobában lesznek.

- Persze – bólintott természetes könnyedséggel az asszony, majd szemét összehúzva mérte végig őket – vagyis… én azt hittem, hogy ti ketten, mivel egy pár vagytok…

- Igen! Ez így van! – lépett hirtelen Melanie mellé a férfi, és karolta át vállát, miközben gyengéden simogatni kezdte. Az ügynöknő igyekezett nem törődni a bizsergéssel, amely az ujjbegyek finom érintésétől gerince mentén végig futott, Andrew pedig tovább beszélt – a közös szoba tökéletesen megfelel, anya!

- Ha mégsem akartok osztozni a szobán, nem jelent problémát, hogy előkészíttessek egy másikat Melanie számára – jegyezte meg elgondolkodó hangon Betty, mire Melanie érezte, hogy Andrew ujjai enyhén megnyomják vállát, ő pedig azonnal tudta, mire gondol a férfi.

- Dehogy, Mrs. Wright! A közös szoba… tökéletes – nyögte feszes mosoly kíséretében, majd hozzáfűzte – csak tudja, azt hittem… - kereste a megfelelő magyarázatot a nő, de legnagyobb örömére Betty sietett a segítségére.

- Értem én, azt hitted, olyan begyöpösödött szülők vagyunk, mint a legtöbb korunkbeli – fejezte be a megkezdett mondatot, és a választ meg sem várva, megrázta a fejét, úgy beszélt tovább – nem, angyalom, mi lépést tartunk a korral – kacsintott hátra, majd a lépcső felé vette útját, a két fiatal pedig követte. A csigalépcső egy hosszú folyosóra vezetett, amelynek oldalából ajtók nyíltak. Betty megállt a harmadik ajtó előtt, és szélesre tárta azt – ez volna az – mutatott körbe büszkén, Melanie pedig ismét elcsodálkozott, milyen szerényen van berendezve a helyiség, annak ellenére, hogy pénzük nyilván lett volna a fényűzésre. A szobában egy franciaágy, íróasztal és egy kanapé kapott helyet. Az egyik ajtó a gardróbba, míg a másik a fürdőszobába nyílt. Az egyetlen, ami a gazdagságra utalt, az ággyal szemközti falon elhelyezkedő nagy képernyős televízió volt. – Jó pihenést, gyerekek! – mosolygott rájuk vidáman, majd diszkréten távozott a helyiségből. Amint az ajtó becsukódott mögötte, Melanie haragos tekintettel fordult Andrew felé, aki éppen a bőröndöket hajította az ágyra.

- Esküvő?! Mégis mikor akartál szólni?! – kérte számon a férfit, aki nagyot sóhajtva rogyott le a csomagok mellé.

- Többször is akartam, de az időzítés valahogy sosem volt alkalmas – emelte fel ártatlanul mindkét kezét, mire Melanie fújtatva lépett kofferéhez, és dühösen rántott ki egy vászonnadrágot, és egy fehér pólót.

- Alkalmas időpont kell? Mit szólnál ahhoz, amikor vártuk, hogy felszálljon a gép? Vagy a három órás repülőút? Vagy akkor, amikor megkértél, játsszam el a barátnőd szerepét? – sorolta a lehetőségeket Melanie még mindig mérgesen, mire Andrew közbevágott.

- Azt kategorikusan visszautasítottad, így attól kezdve, már nem éreztem lényegesnek - próbált logikusan érvelni, de csalódására a nő, aki éppen fogkeféjét vitte ki a fürdőszobába, haragosan lépett vissza.

- Nem érezted lényegesnek?! Szerinted, az nem lényeges, hogy egy csapat gyilkossal szemben most már nemcsak a családodat, és téged, hanem egy egész násznépet is védenem kell, úgy, hogy egyedül vagyok ezen az Isten verte pusztán!? – háborgott tovább Melanie, aki nem tudta, azért dühös, mert még több civil kerülhet veszélybe, vagy azért, mert újabb családtagokat kell megismernie.

- Igazad van, és sajnálom! Mit tehetnék, hogy jóvátegyem? – kérdezte kisfiús bűnbánattal az arcán, éppen akkor, amikor Melanie a fegyverét vette elő a bőröndből – oké, ha le akarsz lőni, megértem, bár kissé túlzásnak érzem – futott át egy kis mosoly az ajkán, mire a nő pillantása is a fegyverre esett, aztán égnek emelte tekintetét, és a párna alá rejtette a Glock-ot. – Ezek szerint, a jobb oldalt választod? – kérdezte vidáman a férfi, mire Melanie érzelemmentes tekintettel nézett vissza rá.

- Én inkább úgy mondanám, az ágyat választom – felelte komolyan, mire Andrew összeráncolta szemöldökét, ő pedig folytatta – a szoba közös, az ágy nem! – tette hozzá határozottan, mire a férfi először csalódott képet vágott, majd hirtelen felderült az arca, és magabiztosan mosolygott rá.

- Csak hogy, a szoba és az ágy is az enyém, ha elfelejtette, Ms. Stanford – emlékeztette rá a nőt, hogy ezúttal nem az F.B.I tulajdonában lévő ingatlanban vannak – ennél fogva, én döntöm el, kivel osztom meg – fűzte hozzá gonoszkodva, mire Melanie látszólag egy pillanatra elgondolkodott, majd bólintott.

- Igaz – értett egyet, Andrew pedig elégedetten húzta ki magát – rendben, tiéd lehet az ágy bal oldala, ha gondolod – mutatott kinyújtott tenyérrel az említett területre, a férfi pedig boldog mosollyal az ajkán heveredett le, a következő pillanatban azonban, ajkára fagyott a mosoly, amikor meglátta, hogy Melanie az ajtó felé sétál.

- Egy pillanat, te hová mész? – kérdezte meg, mire az, megállt és válla felett szólt vissza.

- Én? Ja, semmi, csak szólok édesanyádnak, hogy mégis másik szobát kérek, mivel a terv, hogy átverjük őket, nem igazán működik, bizonyos személyek önző, gyerekes viselkedése miatt. – válaszolta nyugodtan, mire Andrew azonnal ülő helyzetbe emelkedett, és gyanakodva mérte végig.

- Nem tennéd meg! – nézett rá kételkedve, Melanie pedig sátáni mosollyal az ajkán nézett vissza rá, félig felhúzott szemöldökkel.

- Tegyél próbára! – közölte, mialatt keze már a kilincsen volt. Éppen, amikor lenyomta volna, Andrew hangja megállította.

- Várj! Oké, beszéljük át! Elvégre, felnőtt emberek vagyunk, csak találunk valami megoldást! – vélte nem túl boldogan, mire Melanie közelebb jött, és kényelmesen lehuppant a kanapéra.

- Én találtam megoldást! Enyém az ágy, tiéd a kanapé… vagy esetleg a kád. – vont vállat unottan, majd hozzátette – elég méretes kádad van… - fűzte hozzá, mint egy csábító javaslatként, de Andrew mérgesen nézett vissza rá.

- Ez nem megoldás, ez zsarolás! – jegyezte meg bosszankodva, majd nagyot sóhajtott - rendben! Mit szólnál egy játékhoz? – kérdezte, és meg sem lepődött, hogy a nő gyanakodva nézett vissza rá – kő- papír-olló! Aki nyer, azé az ágy! – vetette fel, mire Melanie bólintott.

- Kezdhetjük! – szorította ökölbe a kezét, majd egyszerre kezdték el a jól ismert mondókát – Kő, papír… olló! – nyújtották középre kezeiket, és amikor Melanie meglátta, ki nyert, bosszankodva húzta el a száját, Andrew pedig diadalittasan kiáltott fel.

- Köszönöm! Köszönöm! -–csapta össze tenyerét elégedetten, Melanie pedig gúnyosan húzta el a száját, miközben felkapta a törölközőjét, és a korábban kikészített nadrágot és pólót.

- Csak aztán nehogy infarktust kapj ekkora sikertől – szúrta oda a férfinak, miközben a fürdőszoba felé vette útját, de Andrew még mindig a győzelem hatása alatt állva, pimaszul felelt.

- Megszoktam, hogy bármihez nyúlok, arannyá változik, szóval, ne aggódj értem, tudom kezelni a sikereimet – kacsintott a nőre, mire az, elhúzta a száját.

- Naná, azért állsz éppen tanúvédelmi program alatt, ugye? – kérdezte csípősen, de azonnal megbánta, amint kiejtette száján a szavakat. Egy pillanatra lehunyta szemét, és bűntudattól gyötörve fordult a férfi felé, aki most komolyan állt az ágy mellett – sajnálom… ez nem volt szép tőlem – szabadkozott őszinte tekintettel az ügynöknő, mire Andrew rántott egyet a vállán.

- Nem, azt hiszem, nekem kell elnézést kérnem – szólalt meg halkan, mire Melanie értetlenül nézett vissza rá.