23.
rész
Andrew elgyötörten, megadva magát a
sorsnak sóhajtott fel, így várva, hogy bekövetkezzen a tragédia, miközben
Melanie szinte közelharcot vívott saját magával. A legkevésbé sem akarta volna
bántani egyik férfit sem, de lelkiismerete még a gondolatra is háborogni
kezdett, hogy hazudjon.
- A
nevem Melanie Stanford, Mr. Wright, és nem, nem a fia üzlettársa vagyok –
nyögte nehezen, miközben tekintetét nem tudta elvonni a barátságosan
rászegeződő, kék szemektől, melyek várakozón pillantottak rá. Csak az
motoszkált a fejében, hogy bár ő vádolta önzőséggel Andrew-t, most mégis ő az,
aki önző módon nem gondol senki másra, csak saját magára. Nem számít neki az
előtte álló férfi egészsége, nem számít, hogy a családja, min fog keresztülmenni,
ha ismét szívrohamon esik át. Nem, ő csak azzal törődik, hogy a szívét,
önérzetét, önállóságát biztonságban tudja. Hiába próbálta magát meggyőzni róla,
hogy amit tesz helyes, és csak a szabályzatot követi, egyre inkább megvetette
önmagát azért, amit tenni készült – én… az a helyzet, hogy ez elég kellemetlen
a számomra – nyelt nagyot, mire Andrew felsóhajtott. Úgy érezte, neki kell
elmondania apjának az igazat. Éppen elég terhet rótt már a nőre, nem várhatja,
hogy ezt a piszkos munkát is ő végezze el helyette.
- Apa,
Melanie nem az üzlettársam – erősítette meg ő is az elhangzottakat, mire az
idősebb férfi egyre kíváncsibb lett – azért van itt, hogy megvédjen – bökte ki
torok köszörülve, mire Lawrence Wright szemét összehúzva pásztázta végig
mindkettejüket.
- Megvédjen?
Téged? Mégis mitől kell téged megvédeni, fiam? – kérdezte komoly, de hitetlenkedő
hangon, és Melanie figyelmét nem kerülte el az aggodalom, ami azonnal átsuhant
a ráncokkal barázdált arcon.
- Tudod,
ez bonyolult, és talán nem is itt kellene megbeszélnünk… - fogott bele Andrew a
magyarázatba, de Melanie hirtelen félbeszakította.
- Saját
magától! Leginkább saját magától kell megvédenem! – jelentette ki annyi
szeretettel a hangjában, hogy Andrew-nak elnyílt a szája meglepetésében,
miközben természetes mozdulattal karolta át a férfi karját, aki érezte, hogy
szíve gyorsabb ütemre vált a finom kezek érintésétől, ahogy a lágy ujjak
hozzáérnek meztelen bőréhez – a kapcsolatunk szinte másról sem szól, csak az
állandó figyelmeztetéseimről. Dolgozz kevesebbet, Andrew, egyél többet Andrew,
érj haza időben Andrew…stb. – legyintett Melanie szerényen mosolyogva, miközben
tekintetében szeretet csillogott, mire a férfi apjának arca azonnal kisimult,
Andrew pedig még mindig némán meredt a nőre. Fogalma sem volt róla, mitől
változott meg a nő álláspontja, miért döntött másképpen, mint a repülőgépen, de
érezte, sosem tudja meghálálni neki azt, amit ebben a pillanatban tett érte.
- A
kapcsolatuk… - ismételte meg Lawrence, mintha ez lett volna az egyetlen
információ, amit megértett, majd hirtelen felderült az arca, és szívből jövő
mosollyal ajándékozta meg mindkettejüket – Ön tehát a fiam barátnője – vonta le
a következtetéseket, mire Melanie kényszeredetten bólintott, Andrew pedig
elképedve nézett rá, de okosan inkább nem szólt semmit – ejnye, te
világcsavargó! Sem arról nem szólsz, hogy hazalátogatsz, sem arról, hogy komoly
barátnőd van, akit bemutatsz nekünk! – dorgálta meg fiát kedvesen, miközben
szemét egy percre sem vette le a fiatalokról. Jól leolvasható volt arcáról,
mennyire boldoggá tették a hallottak – na, és? Friss a dolog?
- Nagyon!
– válaszolták egyszerre, anélkül, hogy kifejtették volna a választ bővebben,
mire az idősebb férfi halkan felnevetett.
- Legalább
az összhang megvan – kacsintott rájuk, és nem tehetett róla, de akaratlanul is
saját magát, és feleségét látta a fiatalokban, akivel már lassan 40 éve
szerették egymást ugyanolyan mélyen, mint kapcsolatuk elején. Akár friss volt
ez a dolog, akár nem, őt nem tudták becsapni. Ösztönösen megérezte, hogy a két
szív egymásra talált, hiszen éppen így néztek egymásra Betty-vel, már
megismerkedésük első pillanatában. – Mégis, mennyire friss? Mióta titkolod,
hogy egy ilyen gyönyörű nő lehet a menyem? – faggatózott tovább, mire ismét
egyszerre válaszoltak.
- Egy
éve! Fél éve! – hangzott fel a két eltérő válasz, és amint észrevették, hogy
mást mondtak, azonnal javították – vagyis fél éve, egy éve! – cseréltek most
választ, mire az idős férfi értetlenül nézett rájuk.
- El
kéne dönteni, nem? – tréfálkozott félig komolyan, mire Andrew volt az, aki előbb
önmagára talált.
- Igazság
szerint, egy éve találkoztunk, és fél éve vagyunk egy pár – magyarázta
feszengve, Melanie pedig bőszen bólogatott. Tekintettel arra, hogy semmi
konkrétumot nem egyeztettek, jobbnak látta, ha csendben marad, és a férfira
bízza a dolgot – tudod, elgázoltam Bostonban, akkor ismerkedtünk össze –
zökkentette ki gondolataiból Andrew hangja, aki az igazságot is belecsempészte
meséjébe, legalábbis annak egy kis részét.
- Milyen
romantikus – jegyezte meg kétkedő hangon apja, de arcán látszott korántsem így
gondolja – az én időmben egy csokor virággal kezdeményeztünk, de persze,
változnak az idők. – húzta el a száját, mire Andrew hangosan felnevetett, és a
helyzet abszurditása ellenére, Melanie sem állta meg mosolygás nélkül. Bár még
csak alig negyed órája ismerte az idősebb Wright-ot, döbbenten vette tudomásul,
hogy máris a szívébe zárta, és előbb harapta volna le a nyelvét, minthogy bármi
olyat mondjon, amivel megbánthatná, vagy az egészségét kockára tenné. – Elég a
fecsegésből, ideje indulnunk! – adta ki a parancsot a férfi, majd kérdőn nézett
fiára – velem jöttök?
- Nem,
inkább ezzel megyünk – mutatott a frissen kibérelt terepjáróra Andrew, annál is
inkább, mivel úgy érezte, maximálisan szükségük lesz minden percre, hogy
átbeszéljék a fedőtörténetüket.
- Értem,
ki akartok használni minden kettesben tölthető időt – kacsintott sokatmondón a
fiatalokra, mire Melanie zavartan kapta el pillantását – meg is értem, elvégre
hamarosan rokonok sokasága áll körbe majd benneteket, hogy megismerjék az ifjú
hölgyet – tette hozzá, majd az autója felé indult, észre sem véve, hogy Melanie
arcára fagy a mosoly, Andrew pedig kínosan kezd köhécselni. Alig kettesben
maradtak, az ügynöknő egy kobra gyorsaságával engedte el Andrew karját, és visszafojtott
indulattal fordult a férfi felé, miközben barna szemeiben a düh szikrái
kergetőztek.
- Rokonok
sokasága??! – ismételte meg a korábban elhangzottakat, mire Andrew bűnbánó
arccal nézett vissza rá.
- Igen…
elképzelhető, hogy néhány dolgot elfelejtettem megemlíteni – simított végig
tarkóján, miközben udvarias gesztussal nyitotta ki a nőnek a terepjáró
anyósülésének ajtaját.
- Lesz
rá másfél órája, hogy pótolja! – szűrte Melanie a fogai között mérgesen, majd
beugrott a kocsiba, és haragosan rántotta magára az ajtót. Andrew szótlanul
szállt be mellé, és indított, majd besorolt apja kék Cadillac-je mögé. Ahogy
elhagyták a nashville-i repülőteret, az üzletekből, éttermekből álló utcákat,
kertvárosi környék váltotta fel, később pedig, hatalmas gazdaságok mellett
haladtak el. Az út mentén húzódó zöld mezők, tele virágokkal olyan benyomást
keltettek, mintha egy festményről varázsolták volna eléjük.
- Köszönöm
– csendült fel Andrew halk hangja, mire Melanie elszakította pillantását a
tájról, és a férfi felé fordult.
- Nem
magáért tettem – szögezte le azonnal, mire a férfi bólintott – utálom, hogy
hazudnom kell, de az apja nagyon kedves ember, és bár nem szorult belénk
emberség – utalt Andrew korábbi mondatára Melanie – nem vitt rá a lélek, hogy
megmondjam az igazat.
- Valóban,
nagyon kedves ember – értett egyet Andrew, miközben tekintetét egy percre sem
vette le az immár kanyargóssá vált útról – talán éppen ezért sínylette meg a
szíve a kemény üzleti életet. Ő sosem csapott be senkit, számára az adott szó
szent volt, és sérthetetlen - mesélte szeretetteljesen mosolyogva. – Talán én
is így végzem egyszer – tette hozzá ironikusan, és amikor a nő nem válaszolt
semmit, ismét ő törte meg a csendet. – Sajnálom, amit a repülőn mondtam. Csak a
harag és az aggodalom mondatta velem – kért elnézést Andrew, mire Melanie,
megtámasztotta állát ökölbe szorított kezén, és kifelé nézett az ablakon.
- Nem
maga az első – tett úgy, mint, akit egyáltalán nem érdekel, mit gondol róla a
férfi, annak ellenére, hogy akkor, abban a pillanatban, amikor elhangzott,
mélyen érintette – inkább térjünk rá, miért is fog a fél Wright-klán engem
vizslatni – idézte fel a repülőtéren elhangzottakat, mire Andrew megköszörülte
torkát, és kissé erősebben szorította a kormányt, ami Melanie számára semmi jót
nem ígért.
- Tudja,
előbb talán egyeztetnünk kellene egy fedő sztorit, nem? Úgy értem, elég kínos
volt, amikor apám arról faggatott, mióta alkotunk egy párt, és két különböző
választ hallott - magyarázta logikusan – anyám sokkal ravaszabb ennél, ő
azonnal kiszúrja, ha valami nem stimmel.
- Rendben
– hagyta rá Melanie, bár nem hagyta nyugodni, amit Andrew apja mondott a rokonság
sokaságáról – azt már tudjuk, hogy fél éve vagyunk együtt, és maga elgázolt az
autójával. Mr. Wright…
- Andrew
– javította ki a férfi, majd amikor Melanie értetlenül nézett vissza rá,
folytatta – elég furcsán hangzik, hogy szerelmesek vagyunk, és nem a
keresztnevem szólítasz – tegezte le a nőt, mire az, nagyot sóhajtott, és
igyekezett tudomást sem venni belső remegéséről, amit kiváltott belőle a
gondolat, hogy Andrew barátnője lehetne.
- Oké,
Andrew – ismételte meg a keresztnevet, mire a férfi halványan elmosolyodott.
Nem tévedett, valóban dallamosan hangzott a nő szájából a neve – mit kell
tudnom rólad? – viszonozta a tegezést, mire amaz bólintott.
- Nos,
mint azt már említettem, 30 éves vagyok, Kanadában születtem, és 8 éves voltam,
amikor Amerikába jöttünk a szüleimmel. Elvégeztem az építészmérnöki szakot, és
a közgazdasági egyetemet is. Van egy húgom, aki négy évvel fiatalabb nálam, és
orvosként dolgozik New Yorkban. Egész pontosan, utolsó éves rezidens, általános
sebész – büszkélkedett Andrew, mire Melanie elismerőn füttyentett.
- Nem
mondom, ígéretes pedigré – komiszkodott, majd amikor Andrew szigorúan ránézett,
hozzátette – bóknak szántam – rántotta meg vállát, de a férfi továbbra is csak
őt nézte.
- Mi
a helyzet veled? – kérdezte, mire Melanie unottan húzta el a száját.
- Amerikában
születtem, 28 éves vagyok, sosem jártam Kanadában, nincs húgom, sőt egyáltalán
nincs senkim, aki az orvosira járna – értette ismét félre szándékosan annak
szavait, de amikor meglátta a morcos tekintetet, nagyot sóhajtott – mit vársz
tőlem? Az eredeti személyiségemmel nem jelenhetek meg! Mégsem mondhatom el a
családodnak, hogy F.B.I. ügynök vagyok!
- Akkor
találj ki valamit, lehetőleg minél gyorsabban! – figyelmeztette Andrew, és
Melanie csak ekkor vette észre, hogy az aszfaltot felváltották a poros utak, ez
is azt mutatva, hogy egyre közelednek céljukhoz.
- Oké,
bár nem vagyok túl kreatív – jegyezte meg, mire Andrew vidáman rámosolygott.
- Találjak
ki én egyet? – kérdezte kihívón, Melanie pedig azonnal ellenkezni kezdett.
- Attól
mentsen meg az Isten! – intett nemet fejével, majd erősen gondolkodni kezdett –
nem bánom, legyen! Melanie Stanford, 28 éves, eladóként dolgozom egy
vegyeskereskedésben…
- Komolyan?
Ez úgy hangzik, mint egy nyálas ’60-as évekbeli romantikus dráma. A gazdag srác
beleszeret az eladólányba… - rázkódott meg látványosan Andrew, miközben a
felhajtóra kanyarodott, és leállítva apja autója mögött a bérelt kocsit,
kikapcsolta övét, és egyenesen a nő szemébe nézve, folytatta – Légy önmagad! –
jelentette ki komolyan, és időt sem hagyott a válaszra, tovább beszélt – nem
akarom, hogy más legyél! Miért ne hozhatott volna össze a véletlen egy F.B.I
ügynökkel? Elvégre, éppen ez történt, nem igaz? Elütöttelek és randira is hívtalak.
Elenyésző tény, hogy nemet mondtál, de igent is mondhattál volna – vetette fel,
és szeméből valami megmagyarázhatatlan erő sugárzott, amely nem hagyta, hogy
Melanie elszakítsa tekintetét – csak légy önmagad – ismételte meg újra, ezúttal
halkabban, miközben pillantása egy tized másodpercig lejjebb vándorolt a
hívogató ajkakra, és a nő éppen válaszolt volna, amikor egy éles sikoltás
hangzott fel a bejárati ajtó felől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése