Lebilincselő büszkeség 26. rész

26. rész

Melanie kíváncsian lépett közelebb a férfihoz. Nem értette, miért kér bocsánatot, hiszen kettejük közül ő volt tapintatlan, és bántó.

- Hálásnak kéne lennem – adta meg a magyarázatot Andrew, miközben Melanie leült mellé az ágyra – az elmúlt napokban megmentetted az életemet, eljöttél velem ide, hogy megvédj, és még a családomnak is hazudsz a kedvemért – tört fel belőle őszintén, és bár a nő nem tudta, mi váltotta ezt ki a férfiból, kellemes csalódásként élte meg, hogy ismét a gazdag, egoista páncél alá láthat.

- Ez a munkám – nyögte gombóccal a torkában, és szíve felgyorsult, amikor Andrew felé fordult. Arcuk olyan közel került egymáshoz, hogy szinte érezte a férfi forró leheletét.

- A hazugság nem az – válaszolta a férfi, mire Melanie rántott egyet a vállán.

- Rosszul is érzem magam miatta – felelte halkan – sosem hazudok… mindig azt mondom, amit akkor érzek, gondolok – folytatta halvány mosoly kíséretében, Andrew pedig lenyűgözve hallgatta, és szinte itt minden szavát. Minél többet osztott meg magáról Melanie, annál inkább érezte, hogy nemcsak egyetlen éjszakára vágyik rá – a szüleid… a legkedvesebb emberek, akiket ismerek, és ha őszinte akarok lenni, utálom magam, amiért átverem őket.

- Amint vége ennek az egésznek, bevallok mindent, és ha kell, életem végéig vezekelek majd, de meg kell védenem őket! – jelentette ki határozott hangon Andrew, mire Melanie együtt érzőn nézett vissza rá.

- Hidd el, megértem, de itt sem szabadna lenned! Erre az egészre nem került volna sor, ha hagyod, hogy… - fogott bele, hogy ismét rávezesse a férfit, hibát követtek el ezzel az akcióval, de Andrew félbeszakította.

- Ha hagyom, hogy egy védett házba menjünk, ahol ránk találhatnak, és megölnek téged is? – bukott ki belőle hirtelen, mire Melanie döbbenten meredt rá. Szemét összehúzva vizsgálta meg az aggódó ráncokat a napbarnított homlokon, majd hirtelen ajka elnyílt meglepetésében, amikor rájött, miért akart a férfi minél távolabb kerülni Bostontól. Nem a saját életét féltette, hanem attól tartott, ő sebesülhet meg.

- Tudok magamra vigyázni – ejtette ki halkan a szavakat, miközben minden erejével azon volt, hogy emlékeztesse magát arra, Daniel milyen könnyedén tudta az ujja köré csavarni szép szavakkal.

- Igen, tudom – bólintott Andrew – de üzletemberként a kockázati tényezőket is számba kell vennem. A védett ház túl nagy rizikót jelentett – magyarázta szinte szakértői hangon – itt biztonságban vagyunk – tette hozzá, mire Melanie keserű mosolyra húzta a száját.

- Itt sokkal nagyobb veszély leselkedik rám, mint bármelyik védett házban – ejtette ki meggondolatlanul a szavakat, és egy pillanatra megrémült, hogy Andrew talán rájön, a kettejük között lassan kialakuló kapcsolatra gondol, arra, milyen lelki sérüléseket szerezhet ismét.

- Tényleg azt gondolod, hogy veszélyt jelentek a számodra? – kérdezte szomorúan Andrew, így jelezve, pontosan értette, mire gondolt a nő, Melanie pedig nagyot nyelve igyekezett ismét távolságtartó lenni.

- Persze. A védett házban lett volna erősítés, itt… egyedül vagyok – nyögte nehezen, mire Andrew megrázta a fejét, és legnagyobb meglepetésére, kezével megérintette a nyakát, és megsimogatta arcát. Melanie szája elnyílt a döbbenettől, és szemét nem tudta levenni a keskeny érzéki ajkakról, melyek vészesen közel kerültek hozzá.

- Amíg itt vagyok, sosem leszel egyedül – súgta Andrew, miközben Melanie érezte, hogy a gyengéd kezek nyakát simogatva, közelebb húzzák. Tekintete találkozott a zöldes-kék szemekkel, és már tudta, elveszett, de nem is akart szabadulni. Érezni akarta a férfi ajkát az övén, megízlelni a csókját, tudni akarta, milyen lehet elveszni a mélységében. Szemét lehunyta, és szíve hatalmasat dobbant, amikor éppen csak egy pillanatra megérezte, hogy a férfi szája az övéhez ér, majd kopogás zaja törte meg a varázst, ők pedig azonnal eltávolodtak egymástól. Melanie égő arccal kapta fel a ruhát, amit az ágyra dobott korábban, és felemelkedett az ágyról, hogy minél távolabb kerüljön a férfitól. – Apa! – tárta szélesre az ajtót Andrew, Larry pedig szabadkozva emelte fel mindkét kezét.

- Ne haragudj, ha zavarok, de anyád üzeni, hogy a vacsora hamarosan elkészül – közölte gyorsan a férfi, majd a választ meg sem várva, sietősen távozott. Andrew nagyot sóhajtva zárta vissza az ajtót, miközben próbált úrrá lenni remegésén. A pillanat, és az érzés, hogy ajkán érezte egy másodpercre a nőét, beleégett agyába és pólusaiba, és átkozta az égieket, amiért megzavarták, ő pedig csak egy leheletnyi ízelítőt kaphatott a cseresznyeajkak érintéséből. Most már egyre biztosabb volt benne, hogy Melanie nem közömbös iránta, de azt is érezte, hogy fél valamitől. Csak remélni merte, hogy nem tőle. Amint megfordult, tudta, a pillanat elszállt. Melanie a fürdőszoba felé igyekezett, és láthatólag nem akart beszélni arról, ami majdnem megtörtént kettejük között, ő azonban, nem akart, és nem is tudott ilyen könnyedén átlépni rajta.

- Melanie! – állította meg az ügynöknőt, aki kényszeredetten felé fordult – ami az imént történt, én csak…

- Ne aggódj, az elmúlt napok számlájára írom! – felelte könnyedén a nő, de amikor be akart lépni a helyiségbe, Andrew még utána szólt.

- Szeretném, ha nem felejtenéd el, amit mondtam – kérte halkan, mégis komolyan, mire a nő bólintott.

- Nem fogom! – ígérte meg, majd becsukta maga után a fürdőszoba ajtaját, és lehunyt szemmel támaszkodott annak hideg borításához, úgy fűzte hozzá, csak magának – amíg itt vagy, nem leszek egyedül… utána szedegethetem a romjaimat… - húzta el a száját keserűen, majd fejét megrázva, nagyot sóhajtott.

A vacsora épp olyan kellemes hangulatban telt, mint azt Melanie elképzelte. Sokat beszélgettek, nevettek, rengeteg gyerekkori történetet tudott meg Andrew-ról, és jókat derült, amikor a férfi szégyenkezve próbálta leállítani anyját, aki egyik megalázó sztorit mesélte a másik után. Az étel, amit Betty a szakácsnővel készített, fenséges volt, és Melanie számára felidézte azokat a pillanatokat, amikor édesapja főzött neki. Ritka eseménynek számított, hiszen a férfi gyakran éjszakába nyúlóan dolgozott, de amikor tehette, mindig hazament időben, hogy együtt vacsorázhassanak.

- Mrs. Wright, nagyon finom volt a vacsora, köszönöm! – dőlt hátra jóllakottan Melanie a kényelmes széken, mire Betty büszkén húzta ki magát.

- Örülök, hogy ízlett, de kérlek, hagyjuk ezt a Mrs. Wright-ozást! Úgy érzem magam tőle, mint egy XVII. századbeli vénasszony, valahol Angliában – nevetett fel Betty – hívj egyszerűen csak Betty-nek! – kérte a nőtől, mire az, örömmel bólintott, ő pedig folytatta – mit szólnátok hozzá, ha kimennétek a verandára, amíg elkészül a kávé? – vetette fel lehetőségként – olyan meleg van idebent.

- Ti is csatlakoztok? – kérdezte Andrew, de anyja megrázta a fejét.

- Apádnak még telefonálnia kell a holnapi nappal kapcsolatban, én meg készítek egy frissítő koktélt a konyhában – magyarázta, majd a választ meg sem várva, eltűnt a konyhában. Melanie mélyen magába szívta a friss, tiszta vidéki levegőt, ahogy letelepedett a hátsó veranda lépcsőjére, mely közvetlenül a nappaliból nyílt. Térdeit kissé felhúzta, és karjával átkulcsolta, miközben fejét hátrahajtva a csillagos égboltot nézte.

- Gyönyörű, igaz? – törte meg a csendet Andrew mély, bársonyos hangja, mire bólintott, és szomorkásan elmosolyodott.

- Apámmal gyakran próbáltuk megszámolni a csillagokat, amikor éppen nem volt szolgálatban – válaszolta halkan – mindig azt mondta, annyira szeret, ahány csillag van az égen. Én persze, tudni akartam, az mennyi – nevetett fel, mire Andrew felé fordult.

- Gyakran látogatod? – kérdezte a férfi, mire Melanie elnyomott egy fájó sóhajt.

- Meghalt – nyögte nehezen, és maga sem hitte el, mennyire fáj még mindig a gondolat, a hiánya ennyi év után is – Szolgálat közben lőtték le, egy megfigyelés alkalmával… - törtek ajkára a szavak akaratlanul is, és minden egyes kimondott szóval úgy érezte, könnyebb lesz a lelke – Harry… a kapitány volt a társa. Amikor meghalt, magához vett, és saját lányaként nevelt fel – fűzte hozzá, Andrew számára pedig hirtelen világossá vált, miért érezte, hogy a kötelék, ami a kapitány és a nő között van sokkal szorosabb, mint egy beosztott és vezető között.

- Nem volt senkid édesapádon kívül? – kérdezte Andrew, és amikor Melanie ránézett, szeméből jól kiolvashatta, valóban érdekli a válasz, és nem csak udvariasságból kérdezi.

- Az anyai nagyszüleim – felelte undorral a hangjában.

- Miért nem ők vettek magukhoz? – ráncolta össze a szemöldökét Andrew, Melanie pedig nem tudta hibáztatni értetlensége miatt. Persze, hogy egy olyan összetartó családdal a háta mögött, mint amilyen Betty és Larry, furcsa volt a számára, hogy a vérszerinti rokonok helyett egy vadidegen fogadta be őt.

- Kitagadták anyámat, amikor hozzáment az apámhoz – felelte érzelemmentes hangon Melanie – anyám gazdag volt, apám meg csak egy csóró rendőr, és ezt nem vette be a gyomruk – rántotta meg vállát Melanie, mint akit egyáltalán nem érdekel már a dolog, majd, mintha most vette volna csak észre, hogy túl sokat árult el magáról, megköszörülte a torkát, és a férfi felé fordult. – Ami az ügyet illeti, felhívom holnap Ront, és megkérdezem, hogy halad. A legjobb lenne, ha minél gyorsabban megtalálná Clarkot, és akkor… - fogott hozzá, de a következő pillanatban érezte, hogy Andrew egy mozdulattal magához rántja, és ajka az övére tapad.