30.
rész
Melanie azonnal visszatért a valóságba,
és kihasználva az alkalmat, hogy Andrew az éjjeliszekrény felé fordult, ahol a
telefon még mindig türelmetlenül rezgett és zenélt, kibújt az ölelő karok
fogságából, és nagyot sóhajtva nyúlt a telefon után.
- Stanford
– szólt bele, miközben elégedetten állapította meg, hogy hangja még csak meg
sem remeg az átélt érzelmi próbatétel után.
- Milyen
a vidéki élet? – hallotta meg Ron cinikus hangját, mire égnek emelte szemét.
Remélte, hogy a társának hírei vannak az üggyel kapcsolatban, még hozzá
olyanok, aminek hatására minél hamarabb visszatérhet korábbi életéhez, távol
Andrew-tól, és csábításától, nem pedig csak azért hívta fel, hogy megcsipkedje.
- Állati
– válaszolta unottan – tisztára mintha én lennék Dorothy az Ózból – tette
hozzá, mire Ron halkan felnevetett.
- Toto
is a közeledben van? – utalt Andrew-ra gonoszkodva a férfi, Melanie pedig arra
gondolt, ha a híres mesefilmből tényleg hasonlítania kéne valamihez Andrew-t,
az inkább a tornádó lenne. Magával ragadja, és olyan helyre repíti, ami ijesztő
és idegen a számára, mindenfajta ellenállás pedig hiábavaló.
- Haladtatok
valamit az ügyben, vagy csak unatkozol? – hagyta figyelmen kívül a kérdést,
miközben szeme sarkából látta, hogy Andrew a fürdőszoba felé indul.
- Egy
helyben toporgunk. Clark köddé vált, a dokumentumokat pedig már legalább
százszor átnyálaztuk a fiúkkal, de semmi eredmény – válaszolta csüggedten Ron
–Toto komoly bajban lenne, ha nincs az írás-szakértő, és nem akarták volna
kinyírni. Minden papíron az ő aláírása szerepel, Clark pedig még csak társként
sincs megjelölve. Azon kívül, amit Wright mondott, nincs is ellene semmink.
- Andrew
is hozott magával néhány aktát, délután átnézem vele – felelte Melanie, mire
Ron nem túl diszkréten köszörülte meg torkát.
- Andrew?
Milyen aranyos – jegyezte meg Ron, és Melanie tisztán hallotta hangján az elfojtott
mosolyt.
- Később
beszélünk! – zárta rövidre a beszélgetést, majd a választ meg sem várva,
bontotta a vonalat. Mérgesen dugta zsebébe telefonját, miközben arra gondolt, mennyire
dühíti, hogy még társa előtt sem tudja leplezni, vonzónak találja Andrew-t.
Egyre biztosabb volt benne, hogy mielőbb haza kell mennie. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, és Andrew lépett ki rajta. A
sötétkék farmernadrág tökéletesen állt keskeny csípőjén, a fehér póló pedig
kihangsúlyozta napbarnított bőrét és kemény izmait.
- Ha
gondolod, reggeli után megmutatom a birtokot – javasolta távolságtartóan a
férfi, amivel sikerült meglepnie Melanie-t. Azt hitte, amint ismét kettesben
lesznek, Andrew megint megpróbálja elcsábítani, és most meglepetésként érte,
hogy amaz úgy viselkedett, mintha soha nem lett volna köztük semmi. Annak
ellenére, hogy nem értette a hirtelen változás okát, úgy érezte, talán így lesz
a legjobb. Ha a férfi is elfogadja, hogy nem érdemes erőltetni kettejük dolgát,
neki is könnyebb lesz elviselni a hátralévő napokat. Legalábbis remélte, hogy
csak napokról van szó.
- Rendben
– bólintott ő is hűvösen, miközben Andrew szélesre tárta a hálószoba ajtaját,
és egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre engedi. A konyhába érve még mindig
vágni lehetett kettejük között a feszültséget, amit csak felerősített, hogy
egyedül voltak az egész házban. Andrew hálás volt, amiért anyjáék a városban
töltik a délelőttöt, mivel biztos volt benne, hogy édesanyja azonnal kiszúrná,
hogy valami nem stimmel a kapcsolatukban, és persze rögvest tudni akarná, mi a
baj, hogy segíthessen megoldani. Erre a kérdésre azonban, még ő is kereste a
választ. Akarta Melanie-t, és nemcsak a testére vágyott, hanem azt akarta, hogy
az egész lényét felfedje előtte. Boldoggá akarta tenni, látni akarta, ahogy
őszintén mosolyog, nevet, tudni akarta, mi bántja. De érezte, hogy a nő ezt
egyáltalán nem szeretné. Annak ellenére, hogy egyértelműen vonzódott hozzá testileg,
a lelkét bezárta előtte. Korábban talán megelégedett volna azzal, ha együtt
töltenek egy éjszakát, és tovább ostromolta volna ennek reményében, most
azonban nem akarta beérni ennyivel. Azt szerette volna, ha Melanie megnyílik
előtte, és élete minden részletébe beavatja. Ha nemcsak azért adja oda magát
neki, mert fizikailag vonzódik hozzá, hanem azért, mert fontos neki, és
megbízik benne. Azt akarta, hogy amikor egymáséi lesznek, ne csak a testük,
hanem a lelkük is találkozzon. Nagyot
sóhajtva nyitotta ki a hűtőszekrény ajtaját, és elhúzott szájjal cikázott
tekintete polcról polcra, de semmit nem talált, ami felkeltette volna az
érdeklődését. Ez alatt Melanie a munkaasztalnak támaszkodva figyelte.
- Azt
hiszem, kihagyom a reggelit – szólalt meg kedvtelenül a férfi, mire Melanie
erőt vett magán, és mellé állva, ő is felmérte a hűtő tartalmát.
- Megértem
– bólogatott együtt érzőn – itt még egy deka kaviár sincs – háborodott fel látványosan,
mire Andrew sértetten egyenesedett fel.
- Szerinted,
csak azt eszem Bostonban? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Nem akarta elhinni,
hogy a nő ilyen rossz véleménnyel van róla.
- Nem,
az meglehetősen egysíkú étkezés lenne. Nyilván a repertoárban szerepel még a
lazac, pástétom, és egyéb ínyencség, amik közül sajnos egyik sincs a szüleid
hűtőszekrényében - válaszolta nyugodt hangon a nő – nekem olybá tűnik, hogy ők
a köznép ételeit eszik, látod? – kérdezte, miközben benyúlt, és egy kis
tányéron ízlésesen elhelyezett sonkás felvágottra mutatott – sonka, mellette
van itt még tojás, dzsem, sajt… - sorolta a választékot, majd ő is felegyenesedett,
és megértőn nézett a férfira – ez valóban nem neked való. Ami viszont engem
illet, kezdem otthon érezni magam, szóval, nyugodtan patkolj éhen a nappaliban,
én inkább eszem egy jót – kacsintott a férfira, majd a választ meg sem várva,
elkezdte előszedni a specialitásához szükséges hozzávalókat. Andrew egy
pillanatig döbbenten figyelte, majd sértetten, amiért a nő azt hiszi róla, hogy
Bostonban teljesen elitistává vált, távozott. Alig húsz perc múlva, miután
megbeszélte telefonon a farmhoz tartozó lovarda vezetőjével, hogy készítsen elő
a számukra két lovat, meglepetten szagolt bele a levegőbe, mire gyomra éhesen
korgott hatalmasat, így jelezve számára, hogy mégsem volt jó ötlet a reggeli
kihagyása. Orrát követve sétált át a konyhába, ahol jóleső látvány fogadta.
Melanie éppen a serpenyőből emelte át kis tányérra a sonkás-sajtos rántotta
felét, majd paradicsomot szeletelt fel, és azt is mellé helyezte. Egy pohárba
narancslevet öntött, ezt követően pedig két ujjal emelte ki a még forró pirítósokat,
hogy egy kis, kézzel fonott kenyértartó kosárba helyezze őket. Andrew szájában
összefutott a nyál, ahogy a gőzölgő tányérra nézett, miközben arra gondolt,
milyen jó érzés lenne minden reggelt a nővel tölteni. Még sohasem érzett
korábban hasonlót, sőt, éppen ellenkezőleg. A kielégítő, szenvedélyes éjszakák
után egyetlen alkalommal sem maradt partnerei mellett, inkább igyekezett még az
éj leple alatt távozni. Nem akarta azt sugallni egyikük számára sem, hogy
bármiféle szorosabb kapcsolatban reménykedhetnek. Melanie esetében azonban,
élvezte, hogy reggel mellette ébredt, jó érzés volt, ahogy a nő a karjába
simult, ahogy keze végig cirógatta mellkasát, és egy pillanatig sem érezte azt,
hogy valahol máshol kellene lennie. Most pedig, ahogy a konyhában szorgoskodott,
szívesen csatlakozott volna hozzá, hogy egy hétköznapi párhoz hasonlóan,
közösen megreggelizzenek, és beszélgessenek, olyan meghitten, és szeretettel,
ahogy szüleitől látta gyerekkorában, és felnőtt korában is. Sosem gondolta
volna, hogy valaha igénye lesz erre, de mióta Melanie-t megismerte, egyre
többször fogalmazódott meg benne a család, és az igazi társ utáni vágy, ezt
azonban, csak Melanie oldalán tudta volna elképzelni.
- Elképesztő!
Le vagyok nyűgözve! – mosolygott a nőre elismerő pillantással, mire az ügynöknő
felpillantott rá, miközben kávét töltött magának egy csészébe.
- Csak
reggelit csináltam, nem a Himaláját másztam meg – felelte látszólag unottan
Melanie, és igyekezett nem mutatni, milyen jól estek neki a férfi szavai.
- Hű,
igazán mondhattad volna, hogy sál és sapka viselete kötelező a konyhában –
didergett látványosan Andrew, és amikor a nő értetlenül nézett ismét rá,
hozzátette – a hideg légkörre gondoltam, ami körülvesz.
- Igyál
egy kávét, az majd melegen tart – bökött fejével a konyhapult felé Melanie,
ahol a már lefőtt kávé várakozott. Andrew mosolyogva rázta meg fejét, majd a
mutatott irányba lépett, és töltött magának.
- Tudod,
még sosem készítettek nekem reggelit – jegyezte meg, miközben kényelmesen elhelyezkedett
a nővel szemközti széken, és várakozón pillantott rá. – Úgy értem, Mary-n és
anyámon kívül. Igazán kedves tőled.
- Mielőtt
elájulsz, ezt magamnak csináltam, nem neked – helyesbített Melanie, mire Andrew
szomorkásan nézett vissza rá, ő pedig alig bírta megállni, hogy ne nevessen
fel, amikor meglátta, milyen esdeklő pillantást vet rá.
- Azért
kapok belőle? – kérdezte kisfiúsan ártatlan arckifejezéssel, mire Melanie
elgondolkodó arcot vágott, mint, aki komolyan megfontolja, megérdemli-e.
- Nem
is tudom… nem fogja megfeküdni a kényes gyomrodat? – kérdezett vissza válasz helyett,
mire Andrew magabiztosan mosolygott vissza rá.
- Boston
ide vagy oda, én azért vidéki srác vagyok! – jelentette ki büszkén, majd
felpattant, és elégedetten pakolta meg a tányérját a sonkás rántotta
maradékával, Melanie pedig mosolyogva figyelte. Jó érzés volt látni, ahogy a
férfi egymás után tűzi villájára a falatokat, és tetszésének hümmögve adott
hangot. Melanie Danny-nek is próbált főzni, de ellentétben Andrew-val, ő mindig
lefitymálta, amit készített, és nem győzte a fejéhez vágni, hogy ezekkel a
próbálkozásokkal csak azt tette számára nyilvánvalóvá, hogy a konyhában is
hasznavehetetlen. Gondolataiból Andrew hangja rántotta ki, aki éppen a pirítós
utolsó darabjával törölte tisztára a tányérját. – Másodszor mentetted meg az
életemet, ezúttal az éhhaláltól – kacsintott a nőre, miközben nagyot kortyolt a
narancsléből, aki csak szerényen mosolyogva fogadta a dicséretet. A férfinak
fogalma sem lehetett arról, milyen sokat jelentett ez Melanie-nak.
- Mint
mondtam, ez csak reggeli – felelte visszafogottan, mire Andrew érdeklődve húzta
össze a szemét. Megint rá kellett döbbennie, mennyire más Melanie, mint a többi
nő, akit eddig ismert. Már eleve azt sem tudta volna elképzelni, hogy
bármelyikük reggelit készítsen, de abban biztos volt, hogy ha mégis megtették
volna, úgy viselkedtek volna, mintha legalábbis a függetlenségi nyilatkozatot
fogalmazták volna újra. Melanie ezzel szemben szerényen fogadta a bókot, sőt,
mintha zavarba is jött volna tőle, mintha nem szokott volna hozzá, hogy megdicsérjék,
vagy elismerjék.
- Mindenesetre
köszönöm -–szólalt meg Andrew komolyan, majd elégedetten csapta össze kezét,
hogy Melanie ne érezze tovább kínosan magát, és elmosolyodott – most azonban,
átveszem az irányítást, és kénytelen leszel rám bízni magad! – jelentette ki,
mire Melanie gyanakodva húzta össze szemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése