48.
rész
Alison
rezzenéstelen arccal nézett ki a hatalmas ablakon, mely az F.B.I központi
épületének 47. emeletén lévő irodájából nyújtott lenyűgöző látványt a new
york-i városra, de agya szinte semmit nem fogott fel a képekből. Egy hét telt
el a rajtaütés óta, és ez alatt az idő alatt felpörögtek körülötte az
események. Nem sokkal azután, hogy beleegyezett a tanúvallomásba, az irodába
hozták, ahol digitálisan is, hangfelvétellel és gépelve is rögzítették a
vallomását. Engedelmesen, de érzelemmentes hangon számolt be mindarról, ami
tudomására jutott az elmúlt hetekben, kezdve Paul látogatásától, a
sebesülteken, akiket ellátott, és Paul megölésén át, egészen addig a napig,
amikor Alvarez szabadon engedte az életéért cserébe. Nem hallgatott el semmit,
arra viszont ügyelt, hogy egyetlen szóval se említse Adriano-t. Nem akarta
bemocskolni az emlékét, kiteregetni a szerelmüket, melyet mindannak ellenére
őszintének és tisztának élt meg, hogy az alvilág falai között bontakozott ki,
egy olyan helyen, ahol a bűn mindennaposnak számított. Annak ellenére, hogy
tisztában volt vele, hogyan végződhet a történetük, mégis szíve legmélyén
remélte, hogy a sors kegyes lesz hozzá, és happy end lesz a vége. A valóság
azonban ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Elvette tőle a szeretett férfit, ő
pedig törleszteni akart a maffiavezérnek. Miután végzett, egy védett házba
szállították, majd felkészítették arra, ami a további életében várni fog rá.
Most nagyot sóhajtva szántott végig ujjaival rövidre vágott, barnára festett
haján, mely még mindig szokatlanul idegen volt a számára, valahányszor tükörbe
nézett, de nem ez volt az egyetlen, ami megváltozott rajta. Kék szemében már
keresve sem találta a korábbi csillogást, telt ajka, mely gyakran húzódott
mosolyra, ha Adriano a közelében volt, most mindig komoran szorult össze. Szeme
ugyan a nyüzsgő forgalmat figyelte, ahogy a szinte kis pontnak látszó autók és
gyalogosok tülekedtek a tömegben, hogy elérjék céljukat, mégsem azt látta maga
előtt, sokkal inkább Adriano arcát, miközben Collins ügynök mögötte állt, és
töretlenül beszélt tovább. Bár szíve szerint messzire elbújt volna, hogy végre
kisírhassa magából a fájdalmat, a lehetőség, hogy bosszút álljon Alvarez-en,
akinek egy haja szála sem görbült a rajtaütés során, túlságosan csábító volt,
így hajlandó volt mindent elviselni, ami még várt rá, beleértve azt is, hogy
jelenlegi életének örökre búcsút kell mondania.
- Mint
koronatanú a mai nappal bekerül a tanúvédelmi programba – hatoltak el hozzá
messziről Collins ügynök szavai, aki egy mappát szorongatott a kezében, onnan
olvasta fel a részleteket. – Sikerült elintéznem, hogy orvos maradhasson, de
ezen kívül minden megváltozik majd – folytatta, és figyelmét nem kerülte el,
hogy Alison még csak rá sem néz, továbbra is kifelé bámul az ablakon, mintha
gondolatban nem is lett volna a helyiségben. Zavartan vakarta meg feje búbját,
végül úgy döntött, folytatja, mert tovább beszélt. – Az új neve Alexandra
Silverman… remélem, tetszik. Jól hangzik, ugye? – kérdezte, megpróbálva bevonni
a beszélgetésbe a doktornőt, aki végre hajlandó volt felé fordulni, de arcáról
semmit nem tudott leolvasni.
- Nem
érdekel – vonta meg vállait, majd ismét a kilátásra fordította pillantását –
nem érdekel, hogy fognak hívni! Csak meg akarok fizetni Alvarez-nek mindenért,
amit velem tett! – jelentette ki határozott, kemény hangon, mire Collins
meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Rendben…
- köszörülte meg torkát, majd folytatta – azért azt javaslom, hogy figyeljen
jól arra, amit most mondok, mert ha bosszút akar állni, ahhoz életben kell maradnia
– figyelmeztette jószándékúan, és elégedetten látta, hogy Alison mutat egy kis
érdeklődést, de továbbra sem nézett rá. – Szóval, Dr. Alexandra Silverman-nek
hívják, Texasban nőtt fel, a szüleit még gyerekkorában elveszítette. Az orvosi
egyetemet a Harvardon végezte, ezt követően Chicago-ban élt és dolgozott. Azért
költözött el onnan, mert elege lett a nyüzsgésből, és egy kis nyugalomra
vágyott – sorolta az új személyiséggel kapcsolatos történetet – megjegyezte? –
kérdezett vissza, és amikor Alison lassan bólintott, folytatta. – A kórházba
elküldtük a felmondását, és kiállítottuk az összes papírt erre a névre, amire
szüksége lehet. Személyigazolvány, jogosítvány, orvosi diploma. A maga nevére
vásároltunk egy házat Knoxville-ben, és egy kis segítséggel el tudtuk érni,
hogy munkát kapjon a helyi kórházban, mint általános sebész – húzta ki magát
büszkén, remélve, hogy legalább az, hogy továbbra is orvos lehet, jobb kedvre
deríti a nőt, de csalódottan húzta el a száját, amikor látta, hogy semmiféle
érzelmet nem vált ki az információ.
- Mikor
lesz a tárgyalás? – kérdezte Alison, ezzel is jelezve, hogy őt ez az egyetlen
dolog, ami érdekli, mire Collins felsóhajtott.
- Arra
még várni kell – túrt bele hajába csüggedten – Alvarez kemény dió, az ügyvédjei
mindent elkövetnek, hogy ne tudjunk rábizonyítani semmit – magyarázta óvatosan
– beletelik néhány hónapba, mire az ügy eljut a bíróságig, addig kénytelen lesz
meghúzni magát, és vigyázni, hogy senki ne jöjjön rá, kicsoda valójában.
- Nem
terveztem, hogy kiplakátolom! – vetette oda félvállról Alison, sértett hangon,
mire Collins békülékenyen lépett közelebb.
- Én
csak azt akarom ezzel mondani, hogy türelmesnek és kitartónak kell lennie –
szólalt meg megértő tekintettel nézve a doktornőre – tudom, hogy túl sok
változás állt be az életébe rövid időn belül, és megértem, ha most…
- Megérti?
Tényleg?! – nézett rá mérgesen villanó szemekkel Alison – nincs szükségem rá,
hogy megértsen, vagy sajnáljon! Azt akarom, hogy minél hamarabb tárgyalásra
kerüljön a sor! – közölte hideg, kemény hangon a doktornő – bele akarok nézni
Alvarez szemébe a bíróságon, ért engem? Azt akarom, hogy tudja, én leszek az,
aki élete végéig a rács mögé küldi! – tette hozzá fojtott indulattal a
hangjában, mire az ügynök nagyot nyelve bólintott.
- Megértettem
– felelte Collins, majd nagy levegőt vett – és annak érdekében, hogy ezt meg is
tudja tenni, vigyázni fogunk magára – tette hozzá, és a választ meg sem várva,
nehogy Alison ellenkezhessen, azonnal folytatta – az egyik ügynökünk
folyamatosan magával lesz, mint kapcsolattartó.
- Nincs
rá szükségem! – hárította el azonnal az ajánlatot Alison, miközben ismét hátat
fordított az ügynöknek, mire a férfi sajnálkozva tárta szét kezét.
- Ez
protokoll, független attól, hogy Ön igényli-e – válaszolta, majd az asztalon
lévő telefonhoz lépett, és lenyomva az egyik gombot, beleszólt – Lisa? Küldje
be Harrigen ügynököt! – utasította a titkárnőt, majd néhány másodperc múlva
Alison hallotta, hogy nyílik az iroda ajtaja. – Dr. Benett, az úr Nicholas
Harrigen különleges ügynök, és a továbbiakban ő fog gondoskodni a védelméről –
mutatta be a férfit Collins, de az orvosnő továbbra sem fordult feléjük, csak
meredten nézett ki az ablakon. Nem érdekelte, mi fog történni, nem érdekelte,
ki az a férfi, aki vele fog tartani Knoxville-be. Egyszerűen csak bosszút akart
állni Adriano halála miatt, és le akarta zárni végre életének ezt a fejezetét.
Bosszantotta a gondolat, hogy ez még hónapokat vehet igénybe.
- Örülök
a találkozásnak, Dr. Benett – hallotta meg a mély, lágy baritont, mire szíve
kihagyott egy ütemet, és szemöldöke döbbenten futott ráncba, miközben fejét
lassan abba az irányba fordította, ahonnan a hang jött. Esküdni mert volna rá,
hogy Adriano hangját hallja, annak ellenére, hogy tudta, ez képtelenség, hiszen
a férfi meghalt, a saját szemével látta, ahogy a földön feküdt. Az elmúlt
napokban többször is arra riadt fel álmában, hogy szerelme hangját hallja, így
felkészült rá, hogy ezúttal is csak a képzelete játszik vele, de szája elnyílt
a csodálkozástól, amikor meglátta, hogy Adriano áll előtte teljes életnagyságban,
épen és egészségesen. Sötét haja ezúttal is homlokába hullott, barna szeme
szerelmesen futott végig karcsú alakján, keskeny, érzéki ajkán pedig enyhe
mosoly játszott. – Szólítson Nick-nek – lépett kissé közelebb a doktornőhöz, aki
hitetlenkedve rázta meg fejét, és arcán látszott, még mindig nem tudja elhinni,
hogy amit lát, az a valóság.
- Ez…
nem lehet – nyögte nehezen, miközben észre sem vette, hogy Collins érdeklődve
futtatja végig rajtuk pillantását, majd mindent tudón elmosolyodik, és az ajtó
felé kezdett lépkedni.
- Azt
hiszem, később visszajövök – jegyezte meg, és meg sem lepődött, hogy egyikőjük
sem figyelt rá. Mindketten megbabonázva, kizárva a külvilágot néztek egymásra,
mialatt Nicholas egyre közelebb sétált a doktornőhöz.
- Jól
áll a rövid haj – mosolygott rá félszegen, miközben keze előre mozdult és ujjai
finoman túrtak a rövid tincsek közé, Alison pedig érezte, hogy könny lepi el a
szemét – gyönyörű vagy – tette hozzá, mialatt tenyere a nő nyakára vándorolt, ő
pedig még mindig csak fejét ingatta.
- Te
élsz… - csuklott el a hangja az orvosnőnek – és most… itt vagy… - simított
végig a széles mellkason, melyre ráfeszült a fehér ing és a szürke zakó. Úgy
érezte, meg kell érintenie, meg kell bizonyosodnia róla, hogy nem álmodik, ez a
valóság. – Istenem, tényleg te vagy az! – nyelt nagyot, hogy így szabaduljon
meg a gombóctól torkában. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Adriano él,
mire a férfi egészen közel állt meg előtte.
- Hiányoztál
– suttogta halkan, majd a következő pillanatban magához húzta, ő pedig
gondolkodás nélkül viszonozta a csókot. A boldogság, hogy újra ajkán érezheti a
férfiét egy másodperc alatt vette át a hatalmat a korábbi szomorúság és
fájdalom felett, ő pedig önfeledten simult az ölelő karokba, miközben nyelvük
lágyan, puhán talált a másikra, és érzéki lassúsággal idézték fel a másik ízét.
Alison karjai szorosan átfonták a férfi nyakát, miközben érezte, hogy annak
tenyere végig simogatja dereka vonalát, majd hátát, mialatt ajkuk egy
másodpercre sem vált el a másiktól. – Szeretlek, Alison! – suttogta fülébe,
miközben ajka már nyakára vándorolt, és apró csókokkal szórta tele, de amikor
ismét meg akarta csókolni, Alison összeráncolt szemöldökkel tolta el magától.
- Várj!
– állította meg a férfit, és mint aki csak most fogta fel, mi is történt
valójában, alaposan szemügyre vette az ügynökök által hordott ruhákat viselő
férfit. Miközben szemén látszott, hogy lassan összerakja a kirakós darabjait,
legalábbis egy részüket, úgy távolodott el egyre messzebb Nicholas-tól. A
kezdeti örömöt beárnyékolta a düh íze, mely észrevétlenül mérgezte meg a
korábbi csókokat, ahogy ráeszmélt, hogy Adriano egyáltalán nem az volt, akinek
hitte, nem volt bűnöző, hanem egy ügynök, aki csak megjátszotta a halálát. Ha
őszinte akart magához lenni, fogalma sem volt róla, ki áll előtt jelen
pillanatban. – Nicholas Harrigen… - ejtette ki megfontoltan a férfi nevét, aki
vadul dobogó szívvel nézett az orvosnőre, akinek komoly arca semmi jót nem
ígért. – Végig… becsaptál… - ingatta meg fejét Alison – Adriano nem is létezik!
Akibe beleszerettem, nem létezik! – tört fel belőle mérgesen, de ő sem tudta,
mi fáj jobban. A hazugság, vagy az, hogy Adriano képes volt megtenni vele, hogy
halottnak higgye.
- Hallgass
meg kérlek! – lépett volna közelebb Nicholas, de Alison egyetlen kézmozdulattal
megállásra kényszerítette – Azt mondtad, szeretsz, és…
- Szeretlek?!
Ezt, hogy gondolod, Adriano? Vagy… Nicholas… azt sem tudom, ki vagy! – túrt
bele rövid tincseibe türelmetlenül a doktornő, mire Nick nagyot sóhajtott, és
csak remélni merte, hogy legalább egyetlen esélyt ad neki szerelme, hogy
mindent megmagyarázhasson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése