6.
rész
Dean
és Kate olyan gyorsan távolodtak el egymástól, mintha kígyó marta volna meg
őket, miközben az autó, melynek dudálása megzavarta meghitt pillanatukat,
befordult a főutcáról a poros földútra, és néhány másodperccel később, hatalmas
porfelhőt hagyva maga után, lefékezett. A volán mögül kipattanó férfi, arcán
széles mosollyal közeledett feléjük.
- Az
eszem megáll! – kiáltotta el magát, és hangjából a viszontlátás öröme csendült
ki – csípjenek meg, hogy tudjam, nem álmodom! Kate Reynolds! – szólította nevén
a nyomozónőt, aki hirtelen szintén boldogan mosolyodott el, és elindult a férfi
felé.
- Clyde
Hollson! – kiáltott fel ő is, miközben hagyta, hogy a legjobb barátja, az
egyetlen ember, aki az iskolában nem nézett át rajta, nem gúnyolta, hanem
barátjává fogadta, szorosan a karjaiba zárja. Clyde azóta a legjobb barátja
volt, mióta az eszét tudta. Bármit megbeszélhetett vele, mindig ott volt, ha
szüksége volt rá, támogatta, vigasztalta, és mellette rengeteg gyermeki
csínytevésben is részt vett vele. Ő tartotta benne a lelket az iskolai bál után
is, amikor kisírt szemekkel először nem hazament, hanem megkereste a fiút, aki
vele együtt, ugyanúgy kirekesztett volt, hiszen nem büszkélkedhetett vagyonos
családi háttérrel. – Jól nézel ki! – tartotta el magától kissé távolabb, hogy
alaposan megnézhesse magának. Clyde dús, szőke haja most is oldalt elválasztva
simult kerek koponyájára, melyből néhány tincs a homlokába hullott. Kék
szemében vidámság szikrázott, széles mosolya pedig láttatni engedte hófehér
fogait nap barnított arcán. Khaki színű nadrágja tökéletesen passzolt hófehér
ingéhez, mely ráfeszült mellkasára. Izomzatát tekintve nyomába sem érhetett
Dean-nek, de arányos testalkattal rendelkezett, és semmi súlyfelesleg nem volt
rajta.
- Te
sem panaszkodhatsz! Most is gyönyörű vagy! – bókolt neki Clyde, miközben
tekintete simogatón futott végig a karcsú alakon, Dean pedig irigykedve
figyelte a találkozást. Szívébe fájón szúrt a felismerés, hogy talán ő az
egyetlen, akinek nem tud szívből örülni Kate, és mardosta a gondolat, hogy
vajon, mi lehet az oka, de azt is tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Ahogy
végig nézett a két jó baráton, megint felrémlettek előtte a középiskolai évek.
Amíg csak távolról figyelte Kate-et, és bátorságot gyűjtött, hogy megszólítsa,
mindig irigyelte Clyde-ot, amiért ellentétben vele, ő folyton a társaságában
lehetett. Olyankor Kate fesztelen volt, jókedvű, könnyed és természetes, de ha
ő csak közelebb lépett hozzájuk, azonnal feszültté vált, lehervadt arcáról a
mosoly, neki pedig azonnal inába szállt a bátorsága. Hetekkel később, amikor
már egy párt alkottak, nem irigységet, sokkal inkább féltékenységet érzett a
fiú iránt, de Kate mindig azzal nyugtatta, hogy számára Clyde csak egy jó
barát, semmi több. Most, évek múltán, döbbenten állapította meg, hogy ugyanaz a
rossz érzés keríti hatalmába, irigység és féltékenység egyszerre. – A városban
rebesgették, hogy hazajöttél, de nem mertem elhinni! Örülök, hogy látlak! –
ölelte magához ismét, és alaposan megszorongatta rég nem látott barátját.
Amikor ismét eltávolodtak egymástól, kíváncsian szegezte rá kék szemét. – Mi
szél hozott? – kérdezte, és Kate eljátszott egy másodpercig a gondolattal, hogy
elmondja az igazat, végül Dean jelenléte, és a pillanat alkalmatlansága miatt
elvetette az ötletet.
- Pihenni
jöttem, feltöltődni egy kicsit – válaszolt úgy, hogy elfedve a teljes
történetet, az igazságnak csak egy kis szeletét mondta ki. – Rám fér a nyugalom
Boston nyüzsgése után – tette hozzá mosolyogva, mire Clyde bólogatni kezdett.
- Igen,
hallottam, hogy rendőr lettél – csillant meg elismerés a szemeiben – még hozzá,
azt mondják, egész jó! – tette hozzá, mire Kate égnek emelte a szemét.
- Nanny
bemondatta a hírekben is, vagy megelégedett csak a helyi lapokkal? – kérdezte
kissé bosszúsan, de Clyde elnézőn mosolyodott el.
- Csak
büszke rád, ne haragudj rá emiatt – vette védelmébe az asszonyt, mire Kate
elhúzta a száját, éppen akkor, amikor Dean zsebében megszólalt a telefonja.
Miközben a férfi felvette, és néhány métert arrébb sétált, hogy ne zavarja őket
a beszélgetésben, ő nem vette le a tekintetét róla, ami Clyde figyelmét sem
kerülte el, mert halkan megköszörülte a torkát. – Karen Gilbert epeömlést kap,
ha megtudja, hogy újra itthon vagy – zökkentette ki merengéséből a nyomozónőt,
felemlegetve előtte egyik iskolatársukat.
- Karen-t
nem érdekli, hogy hazajöttem – rázta meg fejét határozottan Kate, miközben
emlékei között megjelent a derékig érő, szőke hajú, kék szemű lány képe, aki
nemcsak gyönyörű és gazdag volt, hanem mindezeknek tudatában is volt, és ki is
használta. Az iskolában maga köré gyűjtötte az összes olyan lányt, aki inkább
volt tettestárs a gúnyolódásban, mint céltábla, és előszeretettel töltötték
azzal az órák közti szüneteket, hogy megaláztak másokat. Tekintettel arra, hogy
az apja volt a város egyik leggazdagabb embere, büntetlenül tehette meg
mindezt, és nem egyszer sajnálatos módon őt szemelte ki magának szórakozásnak. –
Már az iskolában is tökéletesen tudott keresztülnézni rajtam, leszámítva, ha
éppen unatkozott – húzta el száját unottan Kate, ahogy felrémlett előtte a
számtalan sértés, amit a lány gonoszul nevetve a fejéhez vágott származása
miatt. – Nem hiszem, hogy ennyi év után érdekli, hogy itthon vagyok.
- Ez
még igaz is lenne, ha nem Dean lett volna az első a városiak közül, aki üdvözölt
téged – bökött fejével sokatmondón Clyde a még mindig telefonáló férfi felé,
aki láthatólag annyira belemerült a hívásba, hogy észre sem vette, miről szól a
beszélgetés.
- Na
és? – vonta meg vállát értetlenül Kate, aki nem igazán akarta érteni az összefüggést
– Helen hívta meg ebédre, nem miattam jött – tisztázta a helyzetet, bár ő maga
sem tudta, miért akarja Clyde előtt világossá tenni, hogy közte és Dean között
már nincs semmi. – Azt sem tudta, hogy én is itt leszek.
- Az
lehet – bólintott Clyde, jelezve, hogy nem kétli, amit a nő mond, majd
folytatta – de most már tudja, és le merném fogadni, hogy ezek után gyakori
vendég lesz a farmon – kacsintott sokatmondón, mire Kate ellenkezve rázta meg
fejét, annak ellenére, hogy eszébe jutott, éppen Dean volt az, aki azt mondta,
ezek után még több oka lesz majd rá, hogy beugorjon kávézni, ő pedig próbálta
figyelmen kívül hagyni, milyen boldogsággal tölti el a tudat, hogy többször is
láthatja majd. – Mindenesetre, jó, ha tudod, hogy ezzel tíz év kemény munkáját
vágod gallyra, amiért Karen nem lesz túl hálás – figyelmeztette halkabban
Clyde, hogy Dean véletlenül se hallja meg, amit mond, mire Kate összeráncolta
szemöldökét.
- Ezt,
hogy érted? – kérdezte gyanakodva, mire legjobb gyerekkori barátja felnevetett.
- Ugyan
már, Kate! Mindenki tudta, hogy Karen odavolt Dean-ért, és majd’ megette a
fene, hogy ő végül téged választott, és veled járt! – válaszolta természetes
hangon, mint, aki nem is érti, ezt, hogy nem látta a nő annak idején, majd
folytatta – az iskola bálon le is csapta a kezedről, így van? – húzta fel
szemöldökét, és figyelmét nem kerülte el a fájdalom, mely átsuhant Kate arcán.
Mivel a nő nem válaszolt, ezt egyetértésnek vette, és tovább beszélt – nos,
miután híre ment, hogy elutaztál, nem habozott kihasználni a helyzetet, és
bevetette magát. Megkaparintotta magának Dean-t, és azóta sem ereszti – ért
mondandója végére, mire Kate döbbenten elnyíló ajkakkal nézett rá, és érezte,
ahogy szívében eluralkodik a keserűség.
- Úgy
érted, együtt járnak? A bál óta? – kérdezte nagyot nyelve, mire Clyde megvonta
vállait.
- Hogy
járnak? – kérdezett vissza, majd tanácstalanul túrt bele sűrű, szőke hajába –
nem is tudom… talán Karen fejében igen, de az tény, hogy Dean nem mutat nagy
ellenállást, és elég sokat lógnak együtt – válaszolta elgondolkodva, Kate pedig
egyre pocsékabbul érezte magát. A tudat, hogy Karen és Dean egy pár, fájdalmat
generált a szívében, de megerősítette abban az elhatározásában, hogy távol kell
magától tartania a férfit, és helyes döntést hozott, amikor elhagyva otthonát,
Bostonba utazott. – Minden városi, társasági eseményen párként jelennek meg. Ez
azért gondolom, jelent valamit – rántotta ki gondolatai közül Clyde hangja,
akinek kék szeme most együttérzőn siklott végig rajta, majd gyanakodva húzta
össze a szemöldökét. – Kate… - szólította meg halkan a nőt, és amikor az
ráemelte tekintetét, kissé közelebb lépett hozzá, de nem volt lehetősége
feltenni a kérdést, ami megfogalmazódott benne, mert Dean befejezte a
telefonálást, és melléjük érkezett.
- Miről
folyik a társalgás? – kérdezte könnyed hangon, de Kate azok után, amit hallott
barátjától, képtelen volt megszólalni.
- Semmi
különösről, csak a régi évekről – válaszolt helyette Clyde, akinek figyelmét
nem kerülte el legjobb barátjának megváltozott hangulata. – Tudod, barátságok,
szerelmek… - sorolta látszólag semmitmondó hangon, de Kate kihallotta belőle a
cseppnyi szúrást.
- Erről
jut eszembe, nálad, mi a helyzet? – szólalt meg, még mielőtt Clyde beavatja
Dean-t abba, hogy éppen Karen-ről és róla beszélgettek.
- Nos,
az évek felettem is elszálltak – sóhajtott színpadiasan, mire Kate felnevetett,
Dean pedig lenyűgözve hallgatta a csilingelő kacagást – nyitottam egy
tanácsadói irodát, biztosítás, kötvények és egyéb hülyeség. Ezen kívül, ideje
volt megállapodni is, szóval… - hagyta nyitva a mondatot rejtélyesen, mire Kate
meglepetten nézett végig rajta, és azonnal észrevette a jobb kezén megcsillanó
arany karikagyűrűt.
- Azt
mondod, megnősültél? – döbbent meg a nő, aki el sem tudta képzelni, hogy a
mindig házasság ellenes Clyde, akinek szülei nagyon korán elváltak, és később
sem ápoltak túl jó viszonyt, valaha igába hajtja a fejét, mire a férfi
bólintott.
- Mit
mondhatnék? Levett a lábamról – mosolyodott el szerelmesen, Kate pedig
irigyelte egy kicsit azért a boldogságért, melyben neki soha nem lesz része.
Dean mellett lett volna rá lehetősége, de ő Karen-t választotta. – Két éve
vagyunk együtt, és terveim szerint, életünk végéig együtt is maradunk. Ki
gondolta volna, hogy hármunk közül én érek révbe elsőnek, igaz? – nézett rájuk
mosolyogva, majd folytatta – mindenki azt gondolta rólatok, hogy a gimi után
rövid időn belül összeházasodtok – jegyezte meg, és észre sem vette, vagy csak
nem mutatta, hogy két barátja feszengve viszonozza mosolyát. – Annyi közös volt
bennetek! Mindketten rendőrök lettetek, és egyikőtök sem állapodott még meg. Ez
azért… jelent valamit, nem? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Kate
erőltetetten elmosolyodott.
- Igen,
azt, hogy mindkettőnknek fontosabb a karrierje – válaszolta könnyedén, és
figyelmét elkerülte, hogy Dean szomorúan néz rá.
- Jesszus,
hogy elrohant az idő! – nézett karórájára Clyde – megígértem Loren-nek, hogy
időben hazaérek – szabadkozott, miközben kinyitotta az autó ajtaját, és fél
lábbal már beszállt, amikor még feléjük fordult. – Hétvégén lesz a szokásos
nyár búcsúztató bál, Hill-ék pajtájában! Holnap átugrok a meghívóval, remélem,
eljössz! – intett búcsút, és a választ meg sem várva, beült a kocsiba, és
ugyanolyan porfelhőt hagyva maga után, amivel érkezett, el is tűnt a szemük
elől. Amint kettesben maradtak, nehéz csend telepedett közéjük, és egyikük sem
tudta, mivel törhetné meg. A majdnem elcsattant csók feszültséget generált, de
Dean nem tudhatta, hogy Kate nem pusztán emiatt érzi feszélyezve magát a
közelében.
- Clyde-nak
igaza van, későre jár – törte meg a csendet Kate halkan – elfáradtam, hosszú
volt az út – fogott bele, hogy elbúcsúzzon, Dean pedig érezte, hogy ez finom
felhívás arra, hogy ideje hazamennie. Mivel sosem volt az a rámenős fajta,
lassan bólintott.
- Búcsúzz
el a nevemben Helen-től – kérte halványan mosolyogva, mire Kate beleegyezőn
bólintott, és amikor tekintetük egybekapcsolódott, a férfi tett egy tétova
mozdulatot felé, végül meggondolta magát, és távolabb lépett tőle – jó éjszakát
– köszönt el nehéz szívvel, Kate pedig nagyot nyelve kényszerített magára egy
fesztelennek látszó mosolyt.
- Jó
éjszakát – viszonozta a gesztust, majd szomorúan nézte, ahogy a férfi beszáll a
terepjárójába, és elhagyja a farm területét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése