Várok rád 6. rész

 

6. rész

Összehúzott szemmel mérte végig a férfit, aki elegáns, sötét öltönyt viselt, hozzá hófehér inggel és szintén sötét nyakkendővel. Homlokán még mindig ott volt a tapasz, amit ő helyezett fel neki előző este, miután összeöltötte a sérülését, de arca sokkal komorabb volt, mint akkor. Mialatt szíve egyre erősebben vert, nem győzte magát nyugtatni. Kizártnak tartotta, hogy ez a Jamison ugyanaz legyen, mint, aki 20 évvel korábban az Államokba ment tanulni, aki megígérte, hogy egyszer visszajön és feleségül veszi és aki aztán túl gyáva volt ahhoz, hogy megírja neki, mással képzeli el az életét. A világban annyi Jamison létezik, ezt pontosan tudta, hiszen évekkel ezelőtt megpróbálta megkeresni, kevés sikerrel. Miért ne volna ő is csak egy a sok közül, mondogatta magának, miközben felállt, és nagyot nyelve közelebb lépett a két férfihoz, akik addig kedélyesen beszélgettek az időjárásról és Nelson szépségeiről.

- Örülök, hogy végül sikerült ideérnie – mosolyodott el az igazgató, majd Victoria felé fordult – engedje meg, hogy bemutassam az egyik kiváló orvosomat – mutatott a doktornő felé, mire az idegen ráemelte hihetetlenül átható zöldes-kék szemét. – Dr. Victoria Kincaid, az úr Dr. Nate Jamison, kardiológus és szívsebész – mutatta be őket egymásnak, a doktornő pedig hirtelen rádöbbent, miért voltak olyan ismerősek a férfi vonásai, amikor először találkoztak. Tenyere izzadni kezdett, szíve a torkában dobogott, szája pedig kiszáradt, miközben nem tudta eldönteni, hogyan is kellene reagálnia. Gyermekként látta utoljára az előtt állót, és bár helyes fiú volt, férfiként egyenesen lélegzetelállító lett.

- Szia Vic! – köszönt a férfi halk hangon, szemét mélyen az övébe fúrva, azt a becenevet használva, melyet még gyerekkorukban ragasztott rá, mire halványan, de feszülten rámosolygott.

- Szia Nate – bólintott mellé zavartan, mert fogalma sem volt, hogyan viselkedjen, főként az igazgató jelenlétében, miközben tekintetük egymásba kapcsolódott. Nate láthatólag sokkal kevésbé volt meglepve a találkozástól, és csak percekkel később jött rá ennek okára. Eszébe jutott, hogy a férfi előző este hallotta, amikor bemutatkozott a telefonban, tehát ő már pontosan tudta akkor is, hogy kicsoda. De akkor, miért ment el köszönés nélkül? – tette fel magának a kérdést, de megválaszolni nem volt ideje, mert az igazgató szólalt meg.

- Ismerik egymást? – kérdezte kíváncsian, mialatt tekintete, hol az egyikre, hol a másikra vándorolt.

- Gyerekkori ismeretség – válaszolta Nate érzelemmentes hangon, majd félmosolyra húzta keskeny, érzéki ajkát, miközben tekintetét egy percre sem vette le a nőről. – Semmi különös! – tette hozzá érdektelenül, mire Victoria szúrást érzett a szívében. Semmi különös?! – ismételte meg magában felháborodva, de büszkébb volt annál, semmint, hogy ezt hangosan is megkérdezze. Ha Nate Jamison így akar emlékezni a barátságukra, ám legyen, ő nem fogja ebben megakadályozni, de azt biztosan tudta, hogy előbb harapná le a nyelvét ezek után, minthogy elárulja neki, milyen sokat jelentett az ő számára ez a „semmi különös”.

- Ezek szerint, maga is Nelson-ban élt? – érdeklődött tovább az igazgató, mire Nate bólintott.

- Egy rövid ideig. 12 éves koromban az Államokba költöztem – válaszolta könnyed hangon, mintha ez csak egy rövid, de említésre sem méltó epizód lett volna az életében, Victoria pedig értetlenül hallgatta. Azt elfogadta, hogy más irányt vett az élete, és a fogadalmuk semmit nem jelent a számára, ahogy a közös barátságuk sem, de azt nem értette, miért ilyen hűvös és megközelíthetetlen. Hogy megelőzze a további faggatózást, Nate a férfi felé fordult. – Rátérhetnénk a betegemmel kapcsolatos…

- Az én betegem! – javította ki Victoria azonnal, mire az igazgató égnek emelte a szemét, Nate pedig magabiztosan nézett a nőre.

- Még – vetette oda foghegyről, amivel csak azt érte el, hogy a doktornő összeszorította ajkát.

- Miből gondolod, hogy hamarosan a te beteged lesz? – kérdezte harciasan, közelebb lépve a férfihoz, és figyelmét elkerülte, hogy annak tekintete végig fut karcsú alakján.

- Úgy tudom, szívpanaszai vannak – válaszolta nyugodt hangon – ha csak nem vagy szívspecialista, nem hinném, hogy meg tudod akadályozni, hogy átvegyem tőled – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Victoria elhúzta száját. Nem értette, miért ilyen ellenséges a férfi, de mivel előző este teljesen másképp viselkedett, biztos volt benne, hogy ez a hideg elutasítás kifejezetten a személyének szól.

- Átvegyed tőlem? – ismételte meg mérgesen Victoria. – Legjobb tudomásom szerint, konzultációra jöttél!

- Akkor rosszul tudod – vágott vissza Nate, keményen állva a dühtől szikrázó kék szemek pillantását, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni, milyen szorosan préselődnek össze a csábító ajkak. – Azért jöttem, mert a beteg veje megkért, hogy vizsgáljam meg az apósát. Ezt fogom tenni, és ha kardiológust igénylő probléma merül fel, akkor át is veszem az esetet! Nem kétlem, hogy alaposan kivizsgáltad a pácienst, mielőtt felállítottad a diagnózist, de ettől még nem lettél kardiológus!

- Nem vonom kétségbe a hozzáértésedet, de a stílus, amit képviselsz, bicskanyitogató! – szűrte fogai között Victoria, mire Nate önelégülten elmosolyodott.

- Kárpótoljon érte a tudat, hogy jó kezekben lesz a beteged! – nyomta meg az utolsó szót hangsúlyosabban, mire a doktornőnek már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de az igazgató, aki eddig fejét kapkodva követte a szóváltást, megköszörülte a torkát.

- Javaslom, foglaljunk helyet, és Dr. Kincaid részletesen ismerteti Önnel a páciens kórtörténetét – mosolygott feszülten, miközben a két fiatal farkasszemet nézett egymással, majd Nate nehezen elvonta tekintetét a nőről és bólintott.

- Rendben – állt rá, majd azonnal helyet foglalt az egyik, íróasztal előtti fotelben, Victoria pedig nagy levegőt vett, és leült mellé. – Az elejétől érdekel az ügy. Mr. Daniel Raycliff csupán annyit mondott, hogy szeretné, ha megvizsgálnám az apósát, részleteket nem említett, a leletek és vizsgálati eredmények pedig nem érkeztek meg az irodámba – csendült ki enyhe szemrehányás a hangjából a hiányosságot említve, amiért felkészületlenül kellett eljönnie egy megbeszélésre, mire Dr. Crohn szégyenkezve simított végig tarkóján.

- Az elnézését kell kérnem – szabadkozott mosolyogva – tudja, a titkárnőmet kértem meg, hogy faxolja át őket, nyilván kiment a fejéből – kért elnézést, majd várakozón nézett a doktornőre. – Dr. Kincaid… ha volna szíves… - adta át a szót félve, mert fogalma sem volt róla, mire számíthat az orvosnőtől.

- Mint azt a kolléga volt szíves kifejteni az előbb, nem vagyok kardiológus – szólalt meg visszafogott indulattal a hangjában, az igazgató pedig érezte, hogy gyöngyözni kezd a homloka, miközben feszülten tartotta ajkán a mosolyt. – Miért is hagyatkozna hát az én eredményeimre és diagnózisomra? Javaslom, vizsgálja meg személyesen, elvégre ő a specialista! – szúrta oda hideg hangon, mire Dr. Crohn erőltetetten felnevetett.

- Nahát, nem is tudom, mit mondjak… - szabadkozott a nő helyett, de Nate nem figyelt rá, csak Victoria-t nézte. Lenyűgözte a tűz a kék szemekben, és tagadhatatlanul tetszett neki a változás, amin keresztülment az eltelt években.

- Nem kell emiatt aggódnod, sort fogok keríteni rá, de előbb kíváncsi vagyok, mire mentél eddig – szólalt meg Nate, és hangjában gúny bujkált, Victoria pedig érezte, hogy ha lehet, még indulatosabb lesz.

- Mire mentem?! – ismételte meg fojtott dühvel a hangjában – tudod, Nate…

- Állj! – kiáltott fel Dr. Crohn, még mielőtt beosztottja bemelegszik, és vérig sérti a vendéget – állj – ismételte meg halkabban, amikor mindketten rá figyeltek végre. – Menjünk szépen sorjában – javasolta mosolyogva. – Dr. Kincaid ismerteti az esetet, aztán Dr. Jamison megvizsgálja a beteget. Jó lesz így? – húzta fel szemöldökét békítő szándékkal, mint egy jóságos édesapa, aki veszekedő gyerekei között próbál kompromisszumot teremteni, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Nate bólintott.

- Nekem megfelel – állt rá a férfi a dologra, mire az igazgató sokatmondó, figyelmeztető tekintettel fordult beosztottja felé, Victoria pedig mély levegőt véve, lenyelve mérgét, a mappákért nyúlt.

- A páciens 67 éves, fehér férfi, enyhe túlsúllyal – fogott bele, hogy ismertesse a tényeket, miközben szilárdan figyelt rá, hogy véletlenül se kelljen a férfira néznie. – Nagyjából két hónapja érkezett hozzánk, nehézlégzésre, fáradékonyságra, étvágytalanságra és ödémás alsó végtagokra panaszkodott – ismertette a tüneteket, majd laborleleteket vett elő és átnyújtotta azokat Nate-nek, aki komor tekintettel olvasta át őket. – A májenzim értékek erősen emelkedettek voltak, ezen kívül végeztünk terheléses vizsgálatot is, ami szintén nem zárult biztató eredménnyel.

- Milyen vizsgálatokat végeztetek még? – kérdezte elmélyülten tanulmányozva a kezében lévő dokumentumokat, mire Victoria ismét felcsapta a mappát, és papírok sokaságát nyomta a férfi kezébe.

- Fizikális vizsgálatokkal kezdtem, mely során jól kikopogtatható volt a szív megnagyobbodása, ezen kívül, sztetoszkópos vizsgálatokkal a szív billentyűinek zavarára utaló jeleket tapasztaltam, valamint a tüdőben enyhe zörejek voltak hallhatóak – tájékoztatta Nate-et, miközben felettese büszkén húzta ki magát, látva beosztottja felkészültségét.

- Sor került echokardiográfiára? – jött a következő kérdés, majd bólintott, amikor egyet lapozva, meglátta a kezében lévő dokumentumok között a leletet. – Amint látom, igen – válaszolta meg gyorsan a kérdését. – Jól látható rajta a megvastagodott szívizom és a megnagyobbodott bal kamra – vonta össze szemöldökét gondterhelten, és úgy tűnt, ő is kezdte már látni, hogy amit Victoria megállapított és amit a beteg veje nem akart elfogadni, mégis csak igaz.

- Kértem még ezen kívül kétirányú tüdőröntgent is – szólalt meg ismét Victoria – tudni akartam, milyen mértékű a tüdő érintettsége. Az eredmények alapján, még nem hatalmasodott el a betegség annyira, hogy a tüdőt is megtámadta volna, de a zörejek, amit hallani lehet, azt mutatják, hogy nincs sok időnk. Mindezek tükrében állapítottam meg a diagnózist – ért mondandója végére a doktornő, mire Nate bólintott.

- Restriktív kardiomiopátia – ejtette ki nyugodtan a szavakat, Victoria pedig elégedetten nyugtázta, hogy a férfi is erre a megállapításra jutott, így talán segít neki meggyőzni a családtagokat a sürgős beavatkozásról.

- Pontosan – bólintott ő is, majd folytatta – ezért is javasoltam a lányának és a vejének, hogy Mr. Harper-nek speciális ellátásra van szüksége, egy nagyobb kórházban, ahol elvégezhetnének egy szívkatéteres vizsgálatot is. Jelenleg nem tudjuk, hogy milyen állapotban vannak a koszorúerek, ezen kívül, ezzel a betegséggel együtt jár, hogy a megvastagodott szívbelhártyán vérrögök rakódhatnak le, ami tovább növeli a veszélyt. Bármikor elzáródhat valamelyik ér…

- Milyen kezelést alkalmaztatok eddig? – emelte most szemét a nőre, aki bátran állta a pillantását.

- Vízhajtókat kapott, ACE-gátlót, béta blokkolót és véralvadásgátlót, hogy megelőzzük a vérrögképződést – válaszolta azonnal, mire Nate egyetértőn bólogatott.

- De, ahogy nézem, ez nem sokat segített – jegyezte meg, de hangjában nyoma sem volt a gúnynak, vagy számonkérésnek, pusztán ténymegállapítás volt.

- Nem – ingatta meg fejét csüggedten Victoria – jelenleg stagnálni tudjuk az állapotát, de javulást nem értünk el. Mindössze annyi sikerünk volt, hogy nem romlottak az értékek – tette hozzá, mire Nate ránézett.

- Ahhoz képest, hogy nem a szív a szakterületed, egész ügyesen megoldottad – mosolygott rá váratlanul, mire Victoria érezte, hogy nagyot dobban a szíve a dicséretet hallva, de igyekezett nem tudomást venni róla. – Szeretném megnézni a beteget – jelentette ki komoly hangon, mire az igazgató bólintott és mindhárman felálltak.

- Attól tartok, hogy nem marad más lehetőség hátra, csak a szívtranszplantáció – jegyezte meg szomorkás hangon a doktornő, akit lesújtott a beteg rossz állapota. – Erről viszont a hozzátartozók hallani sem akarnak, és ha még bele is egyeznének, akkor is hónapokig, ha nem évekig tartana, amíg találnak egy szívet. Feltéve, ha bírja addig – tette hozzá, miközben kiléptek a folyosóra, Nate pedig felé fordult.

- A transzplant lehetőség az utolsó, amit számba vennék – közölte halálos magabiztossággal, mire Victoria meglepetten nézett rá.

- Most viccelsz velem? Már minden létező kezelést kipróbáltunk, és nem hat! Nem romlik az állapota, ez igaz, de nem is javul – érvelt, ahogy a lépcső felé tartottak, de Nate megrázta a fejét.

- Van egy-két ötlet a tarsolyomban, amit mindenképpen kipróbálnék – felelte nyugodtan, majd félmosollyal az ajkán tette hozzá – adj egy esélyt és a végén még az is lehet, hogy megleplek – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Victoria keserűen elmosolyodott.

- Nem ez lenne az első eset – motyogta félig hangosan, de a férfi meghallotta, és érdeklődve fordult felé ismét, de kérdését nem tudta feltenni, mert időközben megérkeztek egy kórterem elé, és az igazgató szólalt meg.

- Ha nem bánják, magukra hagyom Önöket! – mosolygott rájuk barátságosan. – Ahogy elnézem, nélkülem is boldogulnak, az asztalomon viszont hegyekben áll a sok kórlap, amit át kell néznem – bólintott feléjük, majd a választ meg sem várva távozott, ők pedig kettesben maradtak.