7.
rész
Miután
Dr. Crohn magukra hagyta őket, a csend nehéz lepelként borult rájuk. Egyikük
sem tudta, mit mondhatna, hiszen mindketten úgy érezték, a másik volt az, aki
elárulta barátságukat. Victoria szíve szerint, azonnal rákérdezett volna a férfira,
miért nem volt bátorsága megírni neki, hogy beleszeretett valaki másba, de az,
hogy Nate milyen érdektelenül beszélt az ismeretségükről az igazgatónak,
meggátolta benne. Nem akarta, hogy kiderüljön a férfi számára, hogy ő még 20 év
után is mennyire vágyott rá, hogy viszont lássa. Mi tagadás, álmaiban nem így
képzelte a találkozásukat, és a keserűség elöntötte a szívét a gondolatra, hogy
Nate-nek semmit nem jelent az, amit ő olyan nagy becsben őrzött a szívében és
az emlékeiben.
- Szóval…
- köszörülte meg torkát Victoria, hogy megtörje a beállt csendet. – Orvos
lettél – mosolygott a férfira, aki lassan bólintott.
- Ahogy
te is – állapította meg a nyilvánvalót Nate, mire Victoria feszengve rejtette
zsebébe kezeit.
- Emlékszem,
amikor elmentél, még fogalmad sem volt, mihez kezdesz majd az Államokban –
szólalt meg ismét, felidézve az utolsó délutánjukat, Nate pedig érezte, hogy a
régi sérelmek ismét felszínre törnek. Mennyire bízott benne, hogy egy nap
tényleg hazatér, és feleségül veheti Victoria-t, és mennyire fájt, amikor
rájött, hogy a lány elárulta!
- Nagyon
sok mindenről nem volt még akkor fogalmam – jegyezte meg keményebb hangon, mint
szerette volna, amivel felkeltette a nő érdeklődését, majd folytatta – kétségtelen,
hogy másként terveztem az életemet, mint ahogy végül alakult – tette hozzá,
mire a doktornő, aki azt hitte, bocsánatkérésre készül a férfi, keserűen
elmosolyodott.
- Vannak
előre nem látható események – jegyezte meg rejtélyesen, Nate pedig elhúzta
keskeny, érzéki ajkát.
- Például
egy váratlan eljegyzés? – kérdezte enyhe éllel a hangjában, majd a választ meg
sem várva, folytatta – tudom, hogy gyerekek voltunk még Vic, de az ígéret, amit
akkor tettünk egymásnak sokat jelentett! Komolyan gondoltam, és amikor…
- Az
ígéret, amit tettünk, gyermeki volt és naiv – szólt közbe Victoria, mert nem
akarta meghallgatni azt a magyarázatot, amit tíz éve nem tudott megadni neki
Nate. Nem akarta hallani, hogyan jött rá, hogy már nem szereti, vagy mi volt
az, ami a másik nőben megvolt, belőle pedig hiányzott. – Nem számoltunk a több ezer kilométerrel és az
évekkel – adott magyarázatot kijelentésére, mire a férfi mély levegőt vett, és
csak nagy nehézségek árán volt képes megőrizni nyugalmát, hogy ne olvassa a nő
fejére mindazt a fájdalmat, amin keresztülment anyja levele után.
- Ezzel
magyaráztad magadnak? – kérdezte hideg hangon, mire Victoria, állva a kemény
tekintetet, kihúzta magát.
- Valamivel
kellett – vetette vissza, az orvos pedig örömtelenül elmosolyodott, mivel
azonban nem válaszolt, folytatta – arra viszont sehogy sem találok
magyarázatot, miért tűntél el tegnap este? – tette fel a kérdést, ami az óta is
foglalkoztatta. – Hallottad, amikor bemutatkoztam a telefonban, tehát te
pontosan tudtad, hogy ki vagyok! Akkor miért mentél el szó nélkül? – kérdezte,
mire Nate kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá.
- Talán
pontosan ezért! – felelte látszólag nyugodtan, amivel sikerült teljesen
összezavarnia a doktornőt, aki értetlenül meredt rá, és amikor be akart nyitni
a vizsgálóba, megragadta a karját, így kényszerítette, hogy rá figyeljen.
- Egy
pillanat! – állította meg a férfit. – Azt akarod mondani, hogy azért hagytál
faképnél, mert nem akartál velem beszélni? – szegezte neki a kérdést, és szíven
ütötte a jeges pillantás, amit válaszul kapott.
- Tizenkét
évesen itt hagytam ezt a várost! A múltam része, amit 22 évesen végleg
lezártam! – jelentette ki határozottan, Victoria pedig döbbenten hallgatta. –
Nem nosztalgiázni jöttem vissza, hanem azért, mert megkértek, hogy vizsgáljak
meg egy beteget! Ezt fogom tenni, és ha végeztem, elmegyek! – tette hozzá, mire
a doktornő érezte, hogy mérges lesz. A düh, ami hatalmába kerítette, elnyomta a
csalódottság érzését, miközben nem értette, miért érzi a férfiból áradó
sértettséget.
- Kérlek!
Nem foglak megakadályozni benne! – vetette oda mérgesen, majd a választ meg sem
várva elindult a folyosón, de Nate hangja megállította.
- Hova
mész? Azt hittem, jelen akarsz lenni a vizsgálaton – hallotta meg az őszinte,
döbbent hangot, mire rezzenéstelen arccal fordult meg.
- Úgy
van! – bólintott magabiztosan – csak éppen Mr. Harper nem ebben a szobában
fekszik – fűzte hozzá nyugodtan, mire Nate értetlenül ráncolta össze
szemöldökét.
- De
Dr. Crohn… - fogott volna bele, hogy elmondja, az igazgató ezelőtt a szoba
előtt állt meg, de Victoria nem hagyta.
- Dr.
Crohn remek orvos, kiváló igazgató, és a szívén viseli mindenki sorsát, de
hadilábon áll a számokkal – magyarázta, mialatt ismét elindult, Nate pedig a
nyomába szegődött. – Nála részletkérdés, hogy 317 vagy 327, de a betegnek már
nem annyira mindegy, hogy a veséjét vagy a lépét vesszük ki egyetlen szám
eltévesztése miatt – állt meg ismét egy másik ajtó előtt, Nate pedig azonnal
látta, mire céloz. A között a szoba között, ahol az igazgató megállt, és
aközött, ahol ők álltak mindössze egyetlen szám eltérés volt.
- Gondolom,
kínosan ügyeltek rá, hogy ne egyedül viziteljen – engedett meg magának egy apró
poént a férfi mosolyogva, mire Victoria is elmosolyodott.
- Azóta mindenképpen, amióta egy sérvműtéten
átesett férfinak ecsetelte, milyen eljárással távolította el a követ az
epéjéből – válaszolta sokatmondó pillantás keretében, mire Nate nem tudta
megállni, és felnevetett, ahogy maga elé képzelte szerencsétlen pácienst,
Victoria pedig kinyitotta az ajtót és beléptek. A háromágyas szobában egyedül a
60-as éveinek elején járó, erősen kopaszodó Mr. Harper feküdt. Régimódi, csíkos
pizsamájának felső két gombja kioldódott, de nem is foglalkozott vele, csak
tanácstalanul nézett ki az ablakon, miközben lánya az ágya melletti széken ült,
kezeit tördelve. A 20-as éveinek végén járó fiatal nő, azonnal felpattant,
amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Egyenes tartása, szorosan kontyba
fogott, barna haja és az elegáns kosztüm, amit viselt határozottságról
árulkodott, mialatt férje, akivel Nate már telefonon beszélt korábban, makulátlan
öltönyének zsebébe dugta kezét, úgy fordult feléjük.
- Mr.
Raycliff? – szólította meg Nate a magas, vékony testalkatú, sötét hajú férfit,
akit ránézésre nem becsült többnek harminc évesnél, mire az bólintott és
közelebb lépett hozzá. – Dr. Nate Jamison vagyok, kardiológus és szívsebész.
Beszéltünk telefonon… - fogott bele, mire amaz arca azonnal felderült és
megkönnyebbült mosoly terült szét keskeny arcán.
- Igen,
hogyne! – bólogatott készségesen, figyelemre sem méltatva a férfi mellett álló
doktornőt. – Örülök, hogy el tudott jönni! Nem is reméltem, hogy ilyen hamar –
simított végig tökéletesre fésült frizuráján gondosan. – El sem tudja képzelni,
milyen megnyugtató, hogy végre van itt egy orvos, aki hajlandó tisztességesen
megvizsgálni az apósomat! – tette hozzá sokatmondó arckifejezéssel végig mérve
Victoria-t, aki érezte, hogy elindul felfelé a vérnyomása, de megszólalni nem
volt ideje, mert Nate megelőzte.
- Ha
jól látom, ebben a szobában két orvos van – húzta fel tekintetét
figyelmeztetőn, majd folytatta – láttam a doktornő által kért vizsgálatok
listáját, és kétségem sincs afelől, hogy alapos, mindenre kiterjedő munkát
végzett.
- Persze…
persze – mosolyodott el feszülten a páciens veje, amint észrevette, hogy az
orvos nem partner kolleginája megszégyenítésében. – Nem vitatom, hogy vidéki
orvoshoz mérten megtette, amit tudott, de mégis… egy szakember…
- Vidéki
orvosként pontosan azokat a vizsgálatok kérte, amit én is elvégeztettem volna –
vágott közbe Nate nem túl keményen, de elég határozottan, mert bár haragudott
Victoria-ra azért, amit elkövetett ellene, de nem hagyhatta, hogy egy beteg
kétségbe vonja a szakértelmét, főként azok után nem, hogy saját szemével
tapasztalta, milyen jó orvos. – Ha megengedi, szeretném megvizsgálni a beteget.
Kérem, addig fáradjanak ki a szobából – mutatott az ajtó felé, mire a férfi és
felesége egymásra néztek, majd távoztak. Amint kettesben maradtak a beteggel,
Nate a pácienshez lépett, aki szaporán kapkodta a levegőt. Ágya mellett
oxigénpalack állt, amelyről a maszkot időnként szája elé helyezte.
- Bocsásson
meg a vejemnek – szólalt meg most először, mióta a szobába léptek. – Én a
doktornőnek is elhittem, hogy hamarosan elpatkolok – mosolygott halványan
Victoria-ra, aki nagyot nyelve viszonozta a gesztust. – De Daniel ragaszkodott
hozzá, hogy kérjünk másik szakvéleményt – magyarázta el-elakadó lélegzettel,
mire Nate biztatón érintette meg a vállát.
- Mielőtt
megírja a végrendeletét, megvizsgálom – javasolta kedvesen, Victoria pedig
észrevétlenül figyelte minden mozdulatát. Szó nélkül segített az idős férfinak
kigombolni, majd levenni az ingét, megkopogtatta a mellkasát, meghallgatta,
pulzust mért, ellenőrizte az ödémás alsó végtagokat. Egymás után végezte el a
fizikai vizsgálatokat, közben kérdéseket tett fel, de hangjában mindig kedves
érdeklődés vibrált. Egyáltalán nem volt lekezelő a beteggel, nem éreztette azt,
hogy a nagyvárosból érkezett specialista, úgy viselkedett, mint egy egyszerű,
vidéki háziorvos. Az, ahogy a beteggel bánt, meg sem közelítette azt a
keménységet, amilyennek néhány perccel korábban látta vagy, ahogy az igazgató
irodájában beszélt. Elképzelni sem tudta, hogy ha ilyen oldala is van a
férfinak, akkor vele, akit gyerekkorában a legjobb barátjának nevezett, miért
olyan ellenséges. Talán sérelmezte a legutolsó levelét, amiben elköszönt tőle?
– tette fel magának a kérdést, miközben arra gondolt, mégis mit kellett volna
tennie azok után, hogy Theresa közölte vele, a férfi megtalálta élete
szerelmét. Abból, ahogy Nate a múltjáról beszélt, egyértelművé vált, hogy el
akarja felejteni, nemcsak az itt töltött éveket, hanem mindent, amiben része
volt addig, és ez alól ő sem kivétel. – Készen is vagyunk – rántotta ki
gondolatai közül Nate hangja, aki éppen a felsőt segített felvenni a férfinak.
Az idős Harper még ettől a kevés mozgástól is jól láthatóan elfáradt, ami az
orvos figyelmét sem kerülte el. Összeráncolt szemöldökkel fordult Victoria
felé. – Behívom a lányát és a vejét – indult el az ajtó irányába, Victoria
pedig érezte, hogy ideges lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése