13.
rész
Fogalma
sem volt róla, milyen ajánlatot akar tenni neki a férfi, miközben Nate arcán
látszott, azon gondolkodik, hogyan is fogjon hozzá, ami csak még idegesebbé
tette Victoria-t. Nate kissé zavartan mosolyodott el, mialatt ujjai beletúrtak
sűrű hajába, amitől homlokába hullott egy tincs, épp úgy, mint gyerekkorában,
Victoria keze pedig önkéntelenül mozdult, hogy kisimítsa onnan, de még idejében
észbe kapott, és gyorsan összekulcsolta ujjait maga előtt.
- Tisztában
vagyok vele, hogy a találkozásunk nem alakult túl jól – fogott bele Nate
nehezen. – Bocsánatkéréssel tartozom neked a tegnapi viselkedésem miatt – tette
hozzá, a doktornő pedig meglepetten húzta fel szemöldökét, miközben arra
próbált rájönni, vajon mire céloz egészen pontosan a férfi. Arra, hogy a
barátságukat semmiségnek titulálta az igazgató előtt, vagy arra, amit az orvosi
pihenőben mondott, de csakhamar megkapta a választ, amikor Nate folytatta. –
Hosszú volt az út Bostonból, éjszaka sem sokat aludtam, emiatt türelmetlenebb
voltam. Az, hogy nekem, milyen a kapcsolatom Corinne-nal, nem jogosít fel arra,
hogy gúnyolódjak a tiéden – köszörülte meg torkát kényelmetlenül feszengve,
Victoria pedig csak most döbbent rá, hogy Nate még mindig azt hiszi, közte és
Steven között van valami.
- Nate
– szólt közbe halkan – Steven és én…
- Ne!
Nem kell magyarázkodnod! – állította meg Nate felemelt kézzel, mialatt közelebb
lépett hozzá. – Semmi közöm hozzá, és hidd el, örülök neki, hogy megtaláltad a
boldogságot – mosolygott rá szelíden a férfi, elnyomva a fájdalmat szívében. –
Bármi is történt a múltban, szeretném elfelejteni – tette hozzá komolyan, mert
így is gondolta. Nem akart azon töprengeni, mi történhetett volna, ha Victoria
vár rá, és nem adja a szívét egy másik férfinak, ahogy bosszút sem akart már
állni emiatt. Csak túl akarta élni azt a néhány napot, amit a közelében kellett
töltenie, és nem akart veszekedni vele. Annyira lefoglalták saját gondolatai,
hogy észre sem vette a fájdalmat, mely átsuhant a nő arcán szavai hatására.
Victoria nagyot nyelve vette tudomásul, hogy ennél egyértelműbben nem is
közölhette volna vele Nate, hogy semmit nem jelent a számára. Ennyit Amy
megérzéséről, miszerint a férfi majd rájön, még mindig szereti, és rosszul
döntött, amikor megszakította vele a kapcsolatot – gondolta keserűen, miközben
erőt vett magán és bólintott, Nate pedig folytatta – Mindkettőnk kialakította a
saját életét, te itt, én Bostonban. Az, hogy találkoztunk, pusztán a véletlen
műve, de ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legjobbat – javasolta halvány
mosoly kíséretében, mire Victoria értetlenül nézett vissza rá.
- Hogy
érted ezt? – kérdezte várakozón, mire Nate nagyot sóhajtott.
- Nem
is tudom – vont vállat tanácstalanul. – Felnőtt emberek vagyunk, nem kell, hogy
a régi sérelmek befolyásolják ezt a pár napot, amit itt töltök.
- Régi
sérelmek? – kérdezett vissza Victoria fojtott hangon. Amit ő érzett, nem
sérelemnek titulálta volna, sokkal inkább egy mély sebnek, melyet a férfi
okozott neki, arról pedig fogalma sem volt, Nate-nek miféle sérelmei lehetnek,
hiszen ő volt az, aki úgy döntött, sosem tér vissza többé Nelsonba.
- Te
magad mondtad, hogy gyerekek voltunk, amikor az ígéretet tettük. Nem számoltunk
a távolsággal és azzal, hogy az évek során változni fogunk – ismételte meg a
doktornő korábbi szavait, amelyek egész éjszaka a fejében jártak. Hosszú időbe
telt, és egy álmatlan éjszakába, mire megértette, mit akart mondani. Nem ő
tehetett róla, hogy a szíve mást választott, és ezért nem haragudhat rá élete
végéig. – Azt akarom mondani, hogy a közös munka érdekében próbáljunk meg
együttműködni. Felejtsük el a múltat és nyissunk tiszta lappal – javasolta
nehéz szívvel, Victoria pedig hitetlenkedve hallgatta.
- Tiszta
lappal? Mintha nem történt volna semmi? – kérdezte gombóccal a torkában, és a
szúrás csak erősebb lett szívében, amikor Nate bólintott.
- Elvégre,
nem történt semmi, igaz? – erőszakolt ki magából egy mosolyt Nate. – Hiszen, mi
jelentősége van egy gyerekkori ígéretnek? – rántotta meg vállát látszólag
könnyedén, majd folytatta – ha végeztem Mr. Harper vizsgálatával, hazautazom,
és valószínűleg sosem látjuk többé egymást. Nincs értelme a múlton rágódni –
tette hozzá rezzenéstelen arccal, Victoria pedig visszafojtva könnyeit,
bólintott.
- Igazad
van – értett egyet, elnyomva egy sóhajt. – Tényleg semmi értelme – tette hozzá
lemondó hangon, mely elkerülte Nate figyelmét, aki most elmosolyodott.
- Kezet
rá! – nyújtotta előre kezét. – Mint a régi szép időkben – kacsintott mellé,
mire Victoria néhány másodpercig hezitálni látszott, végül erőt vett magán, és
a férfiéba csúsztatta kezét. Ahogy egymáshoz értek, meglepetten forrt össze
tekintetük. Victoria úgy érezte, mintha minden sejtje bizseregni kezdett volna,
Nate ujjai pedig önkéntelenül simítottak végig a selymes, puha bőrön, mialatt
pillantásuk először a kezükre esett, majd egymásra néztek. – Örülök, hogy ezt
tisztáztuk – köszörülte meg torkát Nate. – Így sokkal… könnyebb lesz a közös
munka – álldogált egyik lábáról a másikra tanácstalanul, de nem engedte el az
orvosnő kezét, miközben azon gondolkodott, hogy már csak neki is el kéne hinnie
a saját szavait, és figyelmen kívül hagynia Victoria szépségét és azt, hogy
minden másodpercben csak az járt a fejében, mennyire szeretné megcsókolni.
- Mennem
kell – szólalt meg halkan Victoria, mire Nate lassan bólintott, de nem engedte
el a kezét. Bár tudta, hogy őrültség, amit művel, józan esze intelmeit
elnyomva, leheletnyit közelebb lépett az orvosnőhöz, keze pedig erősebben
szorított rá annak ujjaira, és magához húzta. Figyelmét nem kerülte el a
meglepettség, ami felvillant annak szemében, de nem ellenkezett és ezt
biztatásnak vette, a következő pillanatban azonban, nyílt az automata ajtó, és
két ápoló tolta ki rajta Mr. Harpert, ők pedig úgy rebbentek szét, mint a
bűnösök, akiket valami tiltott dolgon kaptak rajta. Victoria, kihasználva a
helyzetet, megkerülte a fiatal orvost, és megelőzve az ápolókat, szinte
elmenekült a helyiségből, Nate pedig nagyot sóhajtva túrt bele hajába.
Az
elkövetkező két napban Victoria-nak nem sok ideje maradt arra, hogy a Nate-tel
való kapcsolatán töprengjen. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy szinte
alig találkozott a férfival. A kis városban hamar híre ment, hogy egy
szívspecialista van a kórházban, és a betegek sorra váltották egymást az
orvosnál, kihasználva az alkalmat, hogy nem kell Vernon-ba utazniuk
kivizsgálásra. Azon kevés alkalmakkor, amikor az orvosi szobában vagy a
folyosón összefutottak, Nate udvarias volt, barátságos, éppen olyan, amilyen
egy kollégával lehet az ember, mely fájdalmasan emlékeztette Victoria-t arra, hogy
valóban lezárta a múltat. Ahogy véget ért a rendelési ideje, és átnézte Mr.
Harper aznapi leleteit, távozott a kórházból, ő pedig biztos volt benne, hogy
Corinne-nal töltötte a nap hátralévő részét.
- Mikor
állhatok ismét munkába? – kérdezte a 30-as éveinek végén járó páciense, aki
éppen vele szemben ült a vizsgáló ágyon, és türelmesen tűrte, hogy az utolsó
öltés is a helyére kerüljön keze fején.
- A
varratok két hétig benn maradnak, aztán még egy hétig pihentetnie kell –
magyarázta, mialatt elvágta a damilt egy steril ollóval, és fehér kötéssel
fedte be a sebet. – Holnap vissza kell jönnie kötözésre – tette hozzá, majd
kitolta magát a székkel, és felállt, hogy megírjon egy receptet. –
Fájdalomcsillapító – nyújtotta át a férfinak, akiről magas, kisportolt alakja
miatt bárki azt gondolta volna, hogy a helyi focicsapat tagja, de legalábbis
edző, ezzel ellentétben az egyik helyi étterem szakácsaként dolgozott, és nála
jámborabb emberrel még nem találkozott Victoria.
- Kösz,
doki – vette el a papírlapot, majd kezére dobta kabátját, és távozott, Victoria
pedig felpillantott az órára. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy fél órája
lejárt a műszakja, így nagyot nyújtózva indult el az orvosi szoba felé, hogy
ledobva magáról fehér köpenyét, hazamenjen. Ahogy elhaladt a nővérpult előtt,
Amy-be botlott, aki szorgalmasan gépelt valamit a személyi számítógépbe.
- Mára
végeztem – szólt oda barátnőjének, aki felemelte fejét, és bólintva vette
tudomásul az elhangzottakat. – Ha kellek, telefonon elértek – tette hozzá, majd
intett a nőnek, és meg sem állt az orvosi szobáig, alig negyedórával később
pedig elhagyta a kórházat, éppen akkor, amikor Nate kilépett az egyik
vizsgálóból. A férfi tekintete körbefutott a tágas aulában, majd nagyot
sóhajtott, és fáradtan dörzsölte meg tarkóját. Az elmúlt napokban sokat
dolgozott, rengeteg beteget vizsgált meg, és bár nap végére úgy érezte magát,
mint, akin áthajtott egy úthenger, hálás volt a sok munkáért, ami lekötötte
gondolatait, és ami elég okot adott arra, hogy ne Corinne-nal kelljen töltenie
az estéit. Bár a nő gyakran panaszkodott, hogy unatkozik a kis városban
egyedül, őt ez nem különösebben érdekelte, inkább lehetőséget nyújtott a számára,
hogy felajánlja a nőnek, utazzon haza Bostonba, és figyelmeztette, hogy ő
dolgozni jött ide. Ilyenkor Corinne durcásan elhallgatott, de legnagyobb
sajnálatára, egyszer sem vette fontolóra a javaslatát. Miközben a nővérpulthoz
lépett, és a kezében lévő aktát a helyére csúsztatta, tekintete ismét
körbefutott, de csalódottan állapította meg, hogy a véletlen ezúttal nem
játszik a kezére, és sehol sem látja Victoria-t. Annak ellenére, hogy
megfogadta magának, távol marad tőle, kerüli a találkozásokat, szíve minden nap
abban reménykedett, hogy összefutnak és válthatnak néhány szót. Ezek ritka
alkalmak voltak, de ő mindig jobban érezte magát tőle, feltöltődött és azon
kapta magát, hogy a hangulata is sokkal jobb lett egy-egy ilyen találkozás
után.
- Hazament
– rántotta ki gondolatai közül Amy nyugodt hangja, mire felkapta fejét és
ártatlan képet vágva nézett a nőre.
- Kicsoda?
– kérdezte úgy, mintha nem tudná, kiről beszél az ápolónő, Amy pedig
felsóhajtott.
- Az,
akit mindig keres, valahányszor kijön a vizsgálóból – világosította fel a
férfit, majd folytatta – tudja, a legtöbb orvos gyökeret ver a székében, és
elvárja, hogy én küldjem be hozzá a betegeket. Ezzel szemben, maga minden egyes
páciens után kijön, körbe forog, mint egy propeller, aztán csalódott képpel
behívja a következő alanyt. Kivéve, ha Vicky itt van a közelben. Mert akkor
általában valami mondvacsinált indokkal odalép hozzá, vált vele néhány szót,
aztán üdvözült mosollyal a képén folytatja a munkát – magyarázta mindent tudón,
Nate pedig nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el.
- Ennyire
nyilvánvaló? – kérdezte zavartan megvakarva feje tetejét, mire Amy bólogatni
kezdett.
- Csak
annak, aki figyel – kacsintott rá vidáman, majd, amikor az orvos az órára
nézett, hozzátette – ha jól látom, nincs több beteg, talán… haza is mehetne,
vagy… történetesen adhatok egy címet is – húzta fel szemöldökét sokatmondón,
mire az orvos elhúzta száját.
- Értem
a célzást, Amy, de… - sóhajtott nagyot Nate. – De nem akarok belerondítani
Steven és Vic kapcsolatába. Úgy értem, egy fickó sem örül egy másiknak a
múltból, még ha csak barátságról van is szó – vont vállat szomorkásan, és
meglepetten ráncolta össze szemöldökét, amikor Amy felnevetett.
- Nehéz
belerondítani valamibe, ami nem is létezik – jegyezte meg rejtélyesen, mire Nate
értetlenül pislogott rá, ő pedig egy lapot vett elő, ráfirkantott néhány szót.
– Én hiszek a tündérmesékben és a hercegben fehér lovon. Remélem, maga is –
csúsztatta oda a cetlit, melyen egy nelson-i cím állt, és amikor az orvos
hezitálni látszott, türelmetlenül nyomta a kezébe. – Akkor elmondom
egyszerűbben! Maga a herceg, ez itt Vicky címe, Steven pedig nem a pasija! Így
érthető volt, amit mondtam? – kérdezte határozottan, és elégedetten dőlt hátra,
amikor Nate elmosolyodott, majd zsebébe vágta a lapot és elviharzott az orvosi
szoba felé. – Na végre! – dünnyögte maga elé, majd ismét belefeledkezett a
munkába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése