11.
rész
Első
pillanatban meg akarta mondani az igazat, hogy ezt csak Amy találta ki, de
azzal olyan színben tüntette volna fel barátnőjét, mint, akiben nem lehet
megbízni, ezért most vadul kutatott az agyában egy megfelelő indok után,
miközben átkozta Amy-t, amiért ilyen helyzetbe hozta. Elhatározta, lesz hozzá
néhány keresetlen szava, amint kikeveredik ebből.
- Igen…
- bólogatott lassan – én… Mr. Harper-ről szerettem volna beszélni veled –
könnyebbült meg hirtelen, ahogy eszébe jutott a legkézenfekvőbb megoldás, de
amikor Nate kétkedve nézett vissza rá, zavartan kezdett el játszani a nyakában
lévő sztetoszkóppal. – Csak tudni akartam, mikorra tervezed a katéteres
vizsgálatot és a pacemaker beültetését.
- Holnap
délelőttre ide érnek Bostonból a kollégáim – válaszolta készségesen, annak
ellenére, hogy érezte, nem ez volt az igazi ok, amiért be kellett jönnie. – Ha
minden jól megy, tíz óra magasságában elvégzem a katéterezést, annak eredménye
fogja meghatározni a pacemaker beültetését.
- Értem
– bólintott Victoria, miközben tekintete az ajtó irányába tévedt, mintegy
menekülési útvonalat keresve, ami Nate figyelmét sem kerülte el, aki most
elrejtve mosolyát, úgy döntött, nem könnyíti meg a nő helyzetét. – Esetleg…
megengeded, hogy ott legyek a műtőben? A katéterezést és a pacemaker
beültetését is szívesen megnézném. Még nem volt alkalmam részt venni ilyen
beavatkozásban és… - magyarázkodott volna tovább, mert egyre melegebbnek érezte
a helyiséget a férfi átható pillantásától, de Nate közbevágott.
- Miért
nem kérdezed meg? – állította meg a szóáradatot mosolyogva, mire a doktornő
értetlenül nézett vissza rá.
- Mit?
– kérdezett vissza ártatlanul, és rémülten vette észre, hogy Nate lassan
közelebb sétál hozzá.
- Azt,
hogy mi van köztem és Corinne között – felelte természetes könnyedséggel,
Victoria pedig igyekezett közömbös arcot vágni.
- Azért,
mert nem érdekel – vágta rá azonnal, de a férfit nem tudta megtéveszteni, mert
továbbra is magabiztosan mosolyogva állt meg előtte.
- Ugyan
már – ingatta meg a fejét, így jelezve, hogy egy szavát sem hiszi a nőnek –
ismerlek! Úgy teszel, mintha nem érdekelne a dolog, de belül megöl a
kíváncsiság, hogy vajon, milyen kapcsolatban állok vele – húzta fel szemöldökét
mindent tudón, Victoria pedig büszkén állta a tekintetét.
- Tíz
évesen láttál utoljára, ne mondd, hogy ismersz! Fogalmad sincs, ki vagyok, és
mennyit változtam az eltelt években! – közölte hidegen, de szíve gyorsabb
ütemre váltott, amikor Nate még közelebb lépett hozzá, és már csak egy
karnyújtásnyira állt meg tőle, tekintete pedig lustán futott végig karcsú
alakján.
- Kétségtelen,
hogy sokat változtál – értett egyet nagyot nyelve, ahogy pillantása először a
gyönyörű arcon, majd a telt kebleken vándorolt végig, melyek sejtelmesen
domborodtak ki a hófehér ing alatt, amit a köpeny alatt viselt, aztán
visszatalált a csábító ajkakra, melyek csókra kínálták magukat. – Ettől
függetlenül, felismerem, amikor féltékeny vagy – húzta mosolyra érzéki ajkát,
Victoria pedig mérgesen vonta össze a szemöldökét.
- A
tévképzeteiddel keresd fel az egyik szakértő kollégádat! – fonta keresztbe
karját mellkasa előtt ellenségesen, Nate azonban nem vette magára az
elmeállapotára vonatkozó célzást, mert továbbra is mosolygott.
- Amikor
Corinne megjelent, pontosan olyan arcot vágtál, mint gyerekkorunkban, amikor a
szülinapi partidon Josie Hammond-dal sétálni mentem – emlékeztette arra a
délutánra a doktornőt, amikor John Kincaid üzlettársának lánya, aki korban csak
egy évvel volt idősebb Nate-nél, elhívta a fiút beszélgetni, ő pedig balga
módon, beleegyezett. Victoria-t annyira bántotta az eset, hogy napokba telt,
míg ki tudta engesztelni, és meg kellett ígérnie, hogy soha többé nem hagyja
ott egy másik lány kedvéért.
- Tíz
éves voltam! – védekezett Victoria bosszúsan, amivel csak még jobb kedvre
derítette a férfit, miközben folytatta – ezen kívül, az én születésnapom volt,
a legjobb barátom pedig egy másik lánnyal sétálgatott! Persze, hogy rosszul
esett, de nem azért, mert mással barátkoztál! Josie volt az, Nate! – emelte fel
szemét a férfira, aki döbbenten tapasztalta meg, hogy még mindig mennyire
fájhat a nőnek ez az eset. – Apám kollégáinak a gyerekei voltak azon a partin,
akik közül én voltam a legfiatalabb, és Josie állandóan óvodásnak csúfolt.
Minden alkalmat megragadott, hogy bántson, te pedig éppen vele… - folytatta
volna, de elakadt a szava, amikor Nate közelebb lépett hozzá, és kezével
finoman simított végig arcán.
- Sajnálom
– szólalt meg halkan, és ahogy tekintetük találkozott, Victoria láthatta,
milyen őszinték a szavai. Szája kiszáradt, szíve a torkában dobogott, ahogy
Nate keze lejjebb csúszott nyakára. – Ha tudtam volna, szóba sem állok vele –
mosolygott a nőre kisfiús arccal, mely most mindennél jobban emlékeztette a
doktornőt a régi jó barátjára, így nem állta meg, hogy ne mosolyogjon vissza. –
De, ha jól emlékszem, bocsánatot kértem miatta, és ki is engeszteltelek –
gondolkodott összeráncolt szemöldökkel, mire Victoria bólintott.
- Így
van! Három kavicsot kaptam tőled – idézte fel az ajándékot, amit bűnbánó arccal
és sűrű bocsánatkérések közepette nyújtott át neki Nate, mire az orvos
elfintorodott.
- Uhh…
három kavics – ismételte meg elhúzott szájjal és arcára volt írva, milyen
borzasztónak találja akkori ajándékát. – Nem voltam túl nagyvonalú – tette
hozzá grimaszolva, mire Victoria felnevetett.
- Nagyon
szép kavicsok voltak! – védte meg akkori énjét a doktornő – a tópartról szedted
nekem, és ettől… sokat jelentett – köszörülte meg torkát zavartan, és
lehajtotta fejét, de Nate finoman az álla alá nyúlt, így kényszerítve, hogy
ránézzen.
- Egész
délelőtt fel-alá járkáltam a parton, hogy megtaláljam a három legszebbet –
vallotta be halkan, mélyen a nő szemébe nézve – rosszul éreztem magam azért,
amit tettem. Sosem bántottalak volna szándékosan – tette hozzá, mire Victoria nagyot
nyelt, ahogy eszébe jutott, később mégis mekkora fájdalmat okozott neki a
férfi, igaz, azt sem szándékosan, hiszen nem ő tehetett róla, hogy a szíve mást
választott.
- Igen,
tudom – vett észrevétlenül mély levegőt, majd erőt vett magán, és oldalra
lépve, eltávolodott a férfitól, aki keserűen állapította meg, hogy a nő
igyekszik távol tartani magát tőle. – Nos, régen volt – erőltetett magára
kényszeredett mosolyt, majd az asztalon heverő akták után nyúlt. – Nekem mennem
kell – bökött fejével az ajtó felé, de amikor indulni akart, Nate hangja megállította.
- Nem
válaszoltál a kérdésemre – szólalt meg komolyan, majd, amikor látta a
bizonytalanságot az orvosnő arcán, folytatta – zavar, hogy Corinne-nal vagyok?
– tette fel a kérdést, ami ebben a pillanatban mindennél fontosabb volt a
számára. Tisztában volt vele, hogy őrültség, mégis reménykedett benne, hogy
Victoria talán érez iránta valamit. Az imént, amikor olyan közel álltak
egymáshoz, látott valamit a szemében, és az sem lehet véletlen, hogy rajta
kívül, ő is ilyen pontosan emlékezett arra a húsz évvel ezelőtti délutánra.
- Csak
nem értem – válaszolta Victoria látszólag nyugodtan, jól elrejtve az igazságot,
mire Nate kérdőn nézett vissza rá. – Nem értem, hogyan köthetted össze az
életedet egy ilyen nővel. Mintha Josie Hammond-ot látnám felnőttként.
- Tehát
ezúttal sem az zavar, hogy mással vagyok, hanem Corinne személye? – húzta fel
szemöldökét kérdőn Nate, miközben szívébe fájón szúrt a felismerés, hogy
tévedett, Victoria számára már semmit nem jelent. Ostobának érezte magát,
amiért reménykedett akár egy percig is, hiszen tudta, hogy ő már Steven mellett
találta meg a boldogságot, amit ő azóta hiába keresett, hogy a doktornő
elárulta.
- Pontosan
– hazudta szemrebbenés nélkül Victoria. – Az a Nate, akit én ismertem…
- Akit
te ismertél, nincs többé! – vágott a szavába kemény hangon Nate. – Tíz évvel
ezelőtt eltűnt! Nekem tetszik, ahogy az életemet élem, és ha mindenáron tudni
akarod, Corinne társaságát is élvezem! – vágta oda hidegen, bár egy szó sem
volt igaz belőle, figyelmét pedig elkerülte, hogy Victoria összeszorított
ajkakkal hallgatja. – Kötetlen kapcsolat, nem ígérünk egymásnak semmit, így nem
is szegjük meg azokat! – tette hozzá keserűen, Victoria pedig bólintott.
- Romantikusan
hangzik – húzta el száját gúnyosan, mire Nate rezzenéstelen arccal nézett rá.
- A
romantika ostobáknak való! – jelentette ki, majd folytatta – azoknak, akik
elhiszik, hogy két embert összeköthet az őszinte, feltétlen szeretet éveken át
akkor is, ha nem látják egymást! De mi, te és én, mi tudjuk, hogy ez nem igaz!
Ugye, Victoria?! – kérdezte keserűen, amivel a doktornő sem tudott vitatkozni.
– Mi tudjuk, hogy a távolság és az évek a legtisztább kapcsolatot is tönkre
tudják tenni! Egy nap arra ébredsz, hogy már nem kell! Csak teher! –
szembesítette a nőt a történtekkel fájó hangon, a doktornő pedig nem tudta, mit
felelhetne a vallomásra. Rá kellett jönnie, talán jobb is, ha nem Nate írta meg
a búcsúlevelet, hanem anyjával üzente meg az új szerelmet, mert ha akkor is ezt
írta volna, a szíve szakadt volna meg. – Nincs szükségem a romantikára, a hamis
ígéretekre, amit meggondolatlanul tesznek az emberek! Corinne és én jól érezzük
magunkat az ágyban, ha éppen ahhoz van kedvünk, de nincs elköteleződés! Mindenki
megy a dolgára és ez így tökéletes! – vetette oda hidegen, Victoria pedig
döbbenten nézett rá.
- Sajnálom,
ha így látod – szólalt meg halkan, majd az ajtó felé indult, de Nate utána
szólt.
- Ó,
bocsánat! – gúnyolódott mérgesen, de nem a nőre volt dühös, sokkal inkább
magára, amiért mindazok ellenére, amit tett vele, még mindig ugyanannyira
vágyott rá, mint huszonkét éves korában. – Nyilván a te kapcsolatod Steven-nel
sokkal… meseszerűbb! Mesélj! Megtaláltad benne, aki kerestél? – fonta keresztbe
karjait, szemöldökét pedig érdeklődve húzta fel, mire Victoria lassan
megfordult, és kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá.
- Én
nem mászkálok ki-be az ágyából – felelte az igazságnak megfelelően, hiszen
sosem feküdt le a férfival, és nem is tervezte, majd kilépett a szobából,
egyedül hagyva Nate-et gyötrő gondolataival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése