12.
rész
Nate
rutinos mozdulatokkal dörzsölte kezére az apró szappannal a fertőtlenítő habot,
miközben gondolatai messze jártak. Bár éppen egy beavatkozásra készült, nem a
katéteres vizsgálat menetén gondolkodott. Legalább ezerszer végzett már ilyen
műveletet, a csapata minden tagjában is tökéletesen megbízott, akikkel évek óta
dolgozott együtt, így emiatt igazán nem kellett aggódnia. Tekintettel arra,
hogy helyi érzéstelenítéssel oldja meg a vizsgálatot, attól sem kellett
tartania, hogy Mr. Harper nem jól viseli majd a beavatkozást. Nem, gondolatai
nem a rá váró feladat körül jártak, sokkal inkább Victoria volt az, akit nem
tudott kiverni a fejéből. Bosszankodva állapította meg, hogy ugyanolyan kedves
volt, humoros és lenyűgöző személyiség, mint kislányként, de a tetejébe
ráadásul még gyönyörű is lett. Hosszú, vállig érő barna haja selymesen omlott a
vállára, telt ajka körül mintha mindig apró mosoly játszott volna, kék szeme
pedig olyan kifejező volt, hogy szinte szavak nélkül is tudni lehetett, mire
gondol. Amikor felajánlotta Corinne-nak, hogy elviszi vacsorázni, szent meggyőződése
volt, hogy ez majd segít elterelni a figyelmét az orvosnőről, de csalódnia
kellett. Egyáltalán nem tudott arra figyelni, amiről Corinne beszélt,
folyamatosan Victoria járt a fejében, a kora délutáni beszélgetésük, az, hogy
vajon mit csinál a nő. A gondolat, hogy esetleg éppen kiengeszteli Steven-t az
elmaradt vacsora miatt, szinte fájó kínt okozott a számára. Vajon, mit
jelenthetett az utolsó mondata? Azt, hogy nem feküdt le vele? Hogy nincs köztük
semmi? Vagy éppen az ellenkezőjét, hogy komoly a kapcsolat és nem pusztán a
szexről szól? Féltékenység gyötörte, és bár azt hitte, lezárta életének ezt a
részét, rá kellett döbbennie, hogy a szíve mélyén még most is ugyanolyan
szerelmes az orvosnőbe, mint tíz évvel ezelőtt volt. Mivel képtelen volt
élvezni a vacsorát, rövidre fogta az estét, és a mai beavatkozásra hivatkozva,
hamar visszavitte a szállodába Corinne-t, aki a tőle megszokott módon, ismét
tett egy próbát, hogy az ágyába csábítsa. Kivételesen eljátszott az ötlettel,
hogy igent mond, főleg, ha arra gondolt, talán Victoria is éppen Steven-nel
tölti az éjszakát, végül mégis elbúcsúzott, Corinne legnagyobb bánatára.
Ostobaságnak tartotta, de képtelennek érezte magát arra, hogy lefeküdjön vele,
miközben minden sejtje más után vágyakozott. Szobájába érve, gyorsan
lezuhanyozott, aztán fél éjszakán át hánykolódott az ágyban, mire álom jött a
szemére. Reggel úgy érezte, más színben látja a világot. Elhatározta, hogy erős
lesz, távol marad a doktornőtől, minél hamarabb elvégzi Mr. Harper-en a
szükséges vizsgálatokat, aztán meg sem áll Bostonig, ahol tovább éli az életét,
nyugalomban, távol attól a gyönyörű kísértéstől, amit Victoria jelentett a
számára.
- Szia!
– jelent meg az előkészülő helyiségben gondolatainak tárgya, ő pedig egy
másodpercre lehunyta szemét, ahogy orrába bekúszott a rózsa illat.
- Szia!
– kereste meg a nő tekintetét a tükörben, mialatt letette a kezéből a szappant,
és térdével megnyitva a csapot, a víz alá tartott kezét, hogy lemossa róla a habot.
Victoria, akárcsak ő, már steril zöld ruhát viselt, haját elrejtette a műtős
sapka alá, szája elé felkötötte a maszkot, így csak a szemeit láthatta gyönyörű
arcából, de az is elég volt hozzá, hogy kiszáradjon a szája.
- Sajnálom,
hogy késtem, elhúzódott a reggeli vizit – kért elnézést a doktornő, miközben
Nate mellé állt a csaphoz, és kezei fürgén láttak munkához.
- Semmi
baj – hárította el a szabadkozást az orvos. – Legalább van ideje hatni az
érzéstelenítőnek – mosolygott rá a maszk mögül, mire Victoria szíve nagyot
dobbant, és bólintott. Egy percig lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért
lódított, hiszen a vizittel időben végzett, és nem ez volt az oka késésének.
Sokkal inkább az, hogy percekig tépelődött a műtőajtó előtt, bemenjen-e.
Kíváncsi lett volna a beavatkozásra, Nate szakértelme is lenyűgözte, biztos
volt benne, hogy sokat tanulhatna tőle, de a férfi úgy vonzotta, mint a mágnes,
és olyan érzéseket váltott ki belőle, melyeket még sosem tapasztalt, és amelyek
zavarba hozták. Egyre kevésbé tudott úgy ránézni, mint a hajdani kisfiúra,
viszont mindinkább felfedezte benne a vonzó férfit, és ez veszélyessé tette.
Kockázatot jelentett a szívére, lelki nyugalmára, hiszen Nate világosan az
értésére adta, hogy csak pár napot kíván itt tölteni, a múltat pedig ki akarja
törölni az emlékeiből. Ha pedig mindez nem lett volna elég, ott volt Corinne,
akivel az előző estét, sőt az éjszakát is töltötte. Talán éppen ez volt az oka,
hogy eljátszott a gondolattal, felhívja Steven-t, és elfogadja a vacsora
meghívását, végül elvetette az ötletet. Inkább ült otthon egyedül, kapcsolgatta
a televíziót és kortyolgatta a meleg kakaót a kanapén, mint, hogy egy egész
estét a férfi társaságában töltsön. – Készen állsz? – rántotta ki gondolatai
közül Nate hangja, mire zavartan bólintott, gyorsan leöblítette a kezét, majd
követte a férfit a műtőbe. Amint beléptek, két ápolónő lépett eléjük, és
először egy zöld köténybe bújtak bele, aztán mindkettőjük kezére felhúzták a
steril kesztyűt. Mr. Harper éberen feküdt a vizsgálóasztalon, körülötte gépek
zümmögtek, az aneszteziológus pedig a feje mögött ült egy széken, és tekintete
a monitorokat pásztázta. – Minden rendben, Mr. Harper? – lépett mellé Nate
mosolyogva, mire az idős férfi lassan bólintott.
- Azt
hiszem – nyelt nagyot idegesen, mire a fiatal orvos biztatón rákacsintott.
- Ne
aggódjon, jó kezekben van – nyugtatta meg, majd gyors pillantást váltott
kollégáival. – Lássunk munkához! – vett mély levegőt, majd Victoria felé
fordult. – Gyere közelebb, úgy jobban látsz – intette maga mellé, a doktornő
pedig azonnal engedelmeskedett. – A katétert a könyökhajlatból vezetem fel –
fogott hozzá, hogy részletesen elmondja, mit fog csinálni, miközben megfogott
egy vékony, szeleppel ellátott csövet és az érbe vezette, lassan, óvatosan. –
Mivel helyi érzéstelenítést használunk, Mr. Harper nem érez semmit. Jól mondom?
– szólította meg az idős urat, aki válaszul hümmögött valamit, ő pedig
folytatta – Ha ez megvan, kontrasztanyagot fecskendezek be a csövön át, mely sugárfogó
tulajdonsággal rendelkezik, így egy röntgencsövön keresztül, megfesti az erek
kontúrját. Ezáltal jól láthatóvá válnak a szűkületek, látod? – mutatott rá a
monitoron egy szűkületre, mire Victoria bólintott, ő pedig egy másik eszközért
nyúlt. – Ez egy apró ballon – magyarázta nyugodtan, mialatt az orvosnő
feszülten figyelt. Sokat olvasott már ugyan az efféle eljárásokról, de lévén,
hogy az ő kórházukban nem működött kardiológia vagy szívsebészet, bár nagyon is
szükség lett volna rá, még sosem volt alkalma részt venni ilyen beavatkozáson.
– A katéteren keresztül felvezetem a szűkületig, ott pedig felfújom. Ezzel
lehetőség van arra, hogy műtét nélkül tágítsuk az adott eret.
- Mi
van akkor, ha nem használ? – kérdezte érdeklődve, miközben Nate egy pillanatra
sem vette le szemét a monitorról, úgy követte nyomon a katéter útját.
- Ezzel
még nincs vége – ingatta meg fejét Nate – a ballon felfújása után egy fémháló,
úgynevezett sztent is beültetésre kerül. Ez meggátolja, hogy az ér
visszaszűküljön – tette hozzá, és a műtős asszisztens már nyújtotta is felé a
kis eszközt, amit elvett, és felküldött a ballon után.
- Nem
kezeli a szervezet idegen testként a sztentet? – faggatózott tovább Victoria,
mire Nate elmosolyodott a maszk alatt. Pontosan olyan kíváncsi és érdeklődő
volt, mint gyerekként. Sosem elégedett meg a kapott információkkal, mindig
mindenről többet és többet akart tudni, és újabb kérdések voltak a tarsolyában.
- Nos,
ez nem a trójai faló – humorizált Nate, mialatt keze ügyesen dolgozott,
látszott, hogy magabiztossága mögött több évnyi rutin van. – A szervezet hamar
kiszúrja, és sajnálatos módon vérrögképződésre hajlamosít, ezért Mr. Harper-nek
hónapokig kell vérhigító gyógyszereket szednie.
- Dr.
Jamison – szólalt meg az aneszteziológus, mire mindketten felé fordultak – a
vérnyomás elérte a normálérték 10%-os alsó határát – figyelmeztette a férfi,
mire Nate bólintva vette tudomásul.
- Kapjon
intravénásan 2mg efedrint – utasította az orvost, mire az bólintott, és azonnal
engedelmeskedett.
- Baj
van, doki? – kérdezte aggodalmaskodva Mr. Harper, de Nate megrázta a fejét.
- Semmi
olyan, amit ne tudnánk kezelni – nyugtatta meg azonnal páciensét, de csak
Victoria-nak tűnt fel, hogy felgyorsultak a mozdulatai. – A vérnyomásváltozás a
katéteres vizsgálat velejáróra. Nem kell aggódnia miatta – kacsintott a
férfira, aki szaggatottan vett mély levegőt. Az elkövetkező fél órában Nate
teljes koncentrációval dolgozott. Mr. Harper vérnyomását stabilizálták, az
ereket, melyeknél szűkületet találtak, a sztent és a ballon segítségével
kitágította, majd nagy levegőt vett, és elégedetten lépett el az asztal mellől.
– Meg is vagyunk – mosolygott a férfira. – Most átkerül a megőrzőbe egy rövid
időre, aztán visszaviszik a szobájába, és legalább 24 órán keresztül nem
mozoghat, érti? – kérdezte, és amikor a férfi bólintott, átadta az utolsó
simításokat a segédorvosnak, ő pedig Victoria-val a nyomában elhagyta a műtőt.
Az előkészülő helyiségben levette a kesztyűt, zöld köpenyt, a sapkát majd a
maszkot, és csak úgy, mint a doktornő, az ott található hulladékgyűjtő zsákba
hajította.
- Ez
elképesztő volt! – lelkendezett a doktornő, miközben a csap alá tartotta kezét,
és mosni kezdte. – Egyetlen apró szúrással kitágítottál három eret, ahelyett,
hogy fel kellett volna vágni a mellkasát!
- Bizony
– mosolygott Nate, de látszott, hogy nem a saját teljesítményére, sokkal inkább
a modern eljárásokra ilyen büszke, majd folytatta – ezért is szerettem bele a
szívsebészetbe. Rohamosan fejlődik, lehetőséget adva arra, hogy olyan embereken
segíthessünk, akiknek öt vagy tíz évvel korábban esélyük sem lett volna –
magyarázta, mialatt elzárták a csapot, és szárazra törölték kezüket.
- Mr.
Harper-nek is van esélye? – kérdezte félve Victoria, mire Nate határozottan
bólintott.
- A
katéteres vizsgálat alapján nem akkora a gond, mint hittük – válaszolta magabiztosan,
amivel Victoria-t is megnyugtatta. – Várok néhány napot, hogy regenerálódjon
egy kicsit a szervezet, aztán behelyezhetjük a pacemakert. Az alapján, amit
láttam, elég nagy százalékot adok annak, hogy nem lesz szükség a transzplantra
– tette hozzá, mire a doktornő megkönnyebbülten lélegzett fel, majd ahogy
felfogta a szavak értelmét, idegesség lett úrrá rajta.
- És…
ezt a néhány napot… itt töltöd? Nelsonban? – kérdezte látszólag érdektelenül,
miközben elképzelni sem tudta, meddig fogja még bírni a férfi közelségét, és
azt, hogy minden nap lássa. Reggel, amikor felkelt, azzal nyugtatta magát, hogy
a délelőtti katéterezés után, legfeljebb egy nappal bekerül a pacemaker, aztán
Mr. Harper állapotára már ők is tudnak felügyelni Nate jelenléte nélkül, így hazautazhat,
de most letaglózta, amit a férfi mondott.
- Boston
majdnem 3000 mérföldnyire van, az két átszállással 22 órás repülőút, szóval, ha
nem muszáj, nem tenném meg kétnaponta az utat – mosolygott a férfi, majd
komiszul tette hozzá – egyébként pedig, mint mondtad, elég rossz hatással van
rám az időeltolódás – vonta meg vállát, majd elkomolyodva nyelt nagyot. – Azt
képzelem tőle, hogy jelentek még neked valamit, és féltékeny vagy… - fűzte
mellé, mire Victoria meglepetten emelte rá kék szemét.
- Nos…
- köszörülte meg torkát zavartan az orvosnő, kerülve az átható zöldes-kék
szemeket, melyek kutatón pásztázták arcát. – Ebben az esetben tényleg nem
tanácsos az utazás – értett egyet, mellé pedig még egy mosolyt is sikerült
kierőszakolnia magából. – Ezek szerint, az elkövetkező napokban még találkozni
fogunk néhányszor… együtt dolgozni – összegezte a lényeget, mire Nate
bólintott.
- Elkerülhetetlen
lesz – állapította meg ő is a nyilvánvalót, majd váratlanul közelebb lépett a
doktornőhöz. – Éppen ezért, volna egy ajánlatom a számodra – nézett komolyan
Victoria-ra, akinek várakozón dobbant nagyot a szíve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése