10.
rész
Amint
belépett a helyiségbe, a kezében lévő kartonokat az asztalra hajította, és
csípőre tett kézzel kezdett fel-alá járkálni a szobában. Hófehér köpenye
ki-kilengett mellette, engedelmeskedve a fizika törvényeinek, miközben ő
bosszúsan szitkozódott magában. Számtalanszor elképzelte, milyen lenne, ha
ismét találkozhatna Nate-tel, és a csalódottság ellenére, amit az okozott, hogy
a férfi új életet kezdett nélküle, várta ezt a találkozást, reménykedett benne,
hogy egyszer újra láthatja. Most azonban, látva, hogy ki mellett is találta meg
a boldogságot, már azt kívánta, bárcsak megmaradt volna az emlékeiben annak a
tizenkét éves fiúnak, aki tele volt optimizmussal, jó kedvvel, humorral. Annak,
aki bármikor meg tudta nevettetni, átölelte és vigasztalta, ha félt vagy rossz
kedve volt valamiért. Sajnálatos módon azonban, az idő nem állt meg. Nate
felnőtt és egy tagadhatatlanul jóképű férfi lett belőle. Olyan, akinek egyetlen
pillantásától melege lett, és akiről tudta, hogy az ölelésében már korántsem
vigaszt keresne csupán. Ugyanakkor azt sem felejthette el, hogy ez a férfi már
foglalt, és semmit nem akar tőle, viszont nagyon jól érzi magát egy kikent,
kifent nő mellett, őt pedig a hideg is kirázta a gondolatra, hogy talán nem
csak a barátnője, hanem már a felesége.
- Mondd
csak, te teljesen megbuggyantál? – szakította meg gondolatmenetét Amy hangja,
aki viharos sebességgel vágtatott be a szobába, és csapta be maga mögött az
ajtót. – Miért mondtad, hogy a barátságotok Dr. Jamison-nal semmi különös?! Mi
a különleges, ha nem az, hogy megígéri tizenkét évesen, hogy egy nap visszajön
és feleségül vesz, aztán legalább tíz éven át leveleztek! Ez neked semmi
különös? – kérdezte szemrehányó hangon, de Victoria rezzenéstelen arccal nézett
vissza rá.
- Ebben
a szuper különleges történetben, az is feltűnt, hogy a herceg végül mást
választott? – kérdezett vissza Victoria, de Amy csak megrántotta a vállát.
- Ugyan
már! Ez annyira lehet tartós, mint a reggeli sminkem – vélekedett könnyedén,
mert abból, amit Victoria mesélt neki Nate-ről, és amit látott belőle,
kizártnak tartotta, hogy komoly lehet a dolog ezzel a Corinne-nal.
- Felhívtad
Steven-t? – kérdezte az orvosnő nyugodtan, figyelmen kívül hagyva, amit
barátnője mondott.
- Nem!
Nem vagyok a titkárnőd! – feleselt vissza Amy, majd azonnal folytatta – de még
ha az lennék és fizetnél érte, akkor sem hívnám fel azt a nyomorultat! – tette
hozzá határozottan, majd a választ meg sem várva, folytatta – nem azt mondtad,
hogy a hideg is kiráz a fickótól, és nem akarsz tőle semmit? – idézte fel
korábbi beszélgetésüket, mire Victoria közönyösen rántotta meg vállát.
- Meggondoltam
magam! – jelentette ki, mialatt kihúzta a széket az asztal előtt, és helyet
foglalt.
- Ó,
értem! Meggondoltad magad – ismételte meg gúnyosan Amy, közelebb sétálva a
nőhöz. – Ennek pedig nyilván semmi köze ahhoz, hogy a gyerekkori szerelmed,
akiről azóta is álmodozol, megjelent a kórházban egy túlsminkelt tyúk mellett,
akinek a hangjától lázgörcsöt kapok, ugye? – húzta fel sokatmondón a
szemöldökét, mire Victoria látszólag nyugodtan emelte rá kék szemét.
- Ahogy
mondod! Semmi! – tartott ki álláspontja mellett, majd azonnal tovább beszélt –
és csak, hogy tisztázzuk! Nem álmodozom Nate-ről! Egyetlen alkalommal történt
meg! Egyébként, ha mindenáron tudni akarod, eszembe jutott, hogy megígértem
apámnak, elfogadom Steven meghívását, és adok neki egy esélyt! – tette hozzá
magyarázatképpen, de még számára is vérszegényen hatott. Elég volt barátnője
somolygó arcára néznie ahhoz, hogy tudja, őt sem sikerült meggyőznie.
- Aha…
- bólogatott kétkedve Amy – micsoda véletlen, hogy ez pont akkor jutott
eszedbe, amikor ez a vörös démon megjelent a színen, és nem akkor, amikor
szóltam, hogy Steven vacsorázni hívott. Akkor ugyanis, csuklóból utasítottad el
– rágcsálta alsó ajkát elgondolkodva.
- Így
van! Véletlen! Nem hallottál még ilyenről? – fonta keresztbe karját durcásan
Victoria, mire barátnője is kihúzott egy széket, és kényelmesen elhelyezkedett
mellette.
- Dehogynem
– bólintott ismét mosolyogva, majd hirtelen elkomolyodott, úgy nézett Victoria-ra.
– Nem lehet, hogy csak meg akarod mutatni Nate-nek, nem ő az egyetlen, aki
tovább tudott lépni? – kérdezte együtt érző, megértő hangon, mire a doktornő
először tiltakozni akart, aztán nagyot sóhajtott, és szomorúan kezdett el
játszani a kezében lévő tollal.
- Az
egy dolog, hogy tovább lépett – szólalt meg néhány másodperc múlva halkan. –
Elfogadtam, hogy az évek során más irányt vett az élete, de… pont egy ilyen
nővel? – nézett hitetlenkedve Amy-re, aki elhúzta száját, így mutatva, hogy
egyetért a véleménnyel.
- Talán
most, hogy újra találkoztatok, megint egymásba szerettek – vélekedett hangosan
az ápolónő, de Victoria határozottan rázta meg fejét.
- Nem!
– jelentette ki magabiztosan. – Világosan a tudtomra adta, hogy lezárta a
múltat, csak pár napig marad itt!
- Ez
változhat! – ellenkezett Amy, aki hinni akart ebben a meseszerű történetben. –
Mi van akkor, ha rájön, rosszul döntött?
- Amy,
az ő szemében kettőnk múltja csak egy gyerekkori ismeretség. Semmi különös –
ismételte el újra a fájó szavakat keserű mosollyal a szája szegletében,
barátnője pedig hirtelen megértette, hogy Nate volt az, aki először minősítette
így a kapcsolatukat.
- Sajnálom,
Vicky – simított végig együtt érzőn Victoria karján, aki nagyot nyelt, nehogy a
szemébe gyűlt könnyek kipotyogjanak, majd nagyot sóhajtott és a kinyitotta az
egyik kartont, remélve, hogy a munka majd eltereli a figyelmét. – Tudom,
mennyire szereted… - tette hozzá barátnője halkan, mire döbbenten kapta fel a
fejét.
- Tessék?
– hökkent meg látványosan – hogy én szeretem? – ismételte meg értetlenül, majd
megrázta a fejét. – Nem, dehogy! Gyerekként és kamaszként… talán húszévesen is
éreztem iránta valamit, de hogy most? Neem, nem! – ingatta fejét elszántan. –
Már a világon semmit nem jelent nekem! Persze, jóképű lett…. igen – állapította
meg hangosan, tollával kopogtatva a mappa tetején, és észre sem vette, hogy Amy
mosolyogva hallgatja. – Nem is emlékeztem rá, milyen szép szeme van… mármint,
egész szép, férfi létére. És markáns álla lett, olyan férfias… széles válla,
biztosan kondiba jár… és remek orvos! Törődik a pácienseivel, kedves velük,
megértő… és a humora is a régi – mosolyodott el hirtelen, ahogy felidézte a
beszélgetésüket a nővérpultnál, mire Amy megköszörülte a torkát.
- De
nem érzel iránta semmit és nem is jelent a számodra semmit – jegyezte meg
somolyogva, mire Victoria hirtelen elkomolyodott.
- Pontosan!
Semmit! – szedte össze magát és ismét az előtte heverő papírokra nézett, de Amy
nem hagyta annyiban a dolgot.
- Ha
ez így van, akkor miért nem engedsz magadhoz közel egyetlen férfit sem? –
kérdezte óvatosan, Victoria pedig anélkül rántotta meg vállát, hogy felemelte
volna pillantását.
- Hiszen
éppen azt teszem – motyogta csak úgy maga elé. – Elfogadom Steven meghívását,
adok neki egy esélyt. Talán kiderül, hogy…
- Hogy
legalább akkora marha, mint amilyennek kinéz – fejezte be helyette a mondatot
Amy bosszúsan, mire egy mérges pillantást kapott válaszul, de nem is
foglalkozott vele. – Vicky, az ég áldjon meg! Itt ez a jóképű fickó, miért
pazarolnád az idődet Steven-ekre, amikor a szíved mélyén végig Nate-re vártál?
– szegezte neki a kérdést, de arra nem számított, amilyen választ kapott.
- Mert
nem kellek neki! – bukott ki a doktornőből csalódottan, majd Amy-re emelte
könnyes szemét. – Nem kellettem húszévesen, és most sem! Ott van Corinne, őt
választotta, legyen boldog! Kibírom valahogy azt a néhány napot, amíg itt van,
utána pedig visszatérek a megszokott életembe! – jelentette ki határozottan,
majd bekapcsolta tollát. – Ha nem bánod, ezeket muszáj befejeznem…
- Persze
– bólogatott Amy megértőn, majd felállt és az ajtó felé indult, de mielőtt
kilépett volna, még hátra nézett. – Csak szólok, hogy ezeket a kartonokat
tegnap este már átnézted, és alá is írtad – jegyezte meg kuncogva, így
leleplezve a doktornőt, hogy az csak indokot keresett, hogy eltűnhessen Nate
közeléből. – De, ha kamu munkára vágysz, tudok behozni a mai leletekből
néhányat – javasolta készségesen, mire Victoria mérgesen csapta be a mappát.
- Az
ég szerelmére, tűnj már el! – túrt bele hajába, Amy pedig kacarászva hagyta el
a helyiséget. Éppen elég jól ismerte barátnőjét ahhoz, hogy tudja, Nate Jamison
doktor egyáltalán nem közömbös a számára. Ez egyértelműen kiderült abból, ahogy
a kisfiúról beszélt előző este, és abból, ahogy a felnőtt férfira nézett a
nővérpultnál. Ha radarjai nem csaltak, a fiatal orvosra sem volt hatástalan a
találkozás, legalábbis erre következtetett abból, hogy a férfi teste
megfeszült, amikor arisztokratikus barátnője a karjaiba omlott, szemét pedig
egy percre sem vette le Victoria-ról. A legkevésbé sem úgy festett, mint, aki
örül a meglepetésnek, amiben része volt. Ha tippelnie kellett volna, inkább úgy
tűnt, mint, aki Victoria reakcióját figyeli, és annak tükrében dönti el, hogyan
reagáljon a nő simulékonyságára. Éppen itt tartott gondolatban, amikor
meglátta, hogy Nate még mindig a pultnál áll és egy kartont olvas elmélyülten.
Ajka hirtelen ravaszkás mosolyra görbült, majd rendezte arcvonásait, és komoly
képpel állt meg a fiatal orvos előtt.
Victoria
elgondolkodva játszadozott a kezében lévő sztetoszkópjával, miközben már
sokadjára nézett az ajtó felé. Tisztában volt vele, hogy nem bujkálhat Nate
elől örökké, előbb-utóbb ki kell mennie innen, de még nem állt készen rá. Szíve
szerint, hazament volna, hogy nyugodtan átgondolhassa mindazt, ami ma történt.
A találkozásukat, azt, hogy a férfi miért volt vele olyan ellenséges, és hogy
ezek után, hogyan tud majd napokig együtt dolgozni vele. Gondolataiból az
orvosi pihenő ajtajának nyitódása rántotta ki, ő pedig azonnal összeszedte
magát, és nyakába akasztva sztetoszkópját odafordult. Szíve azonnal gyorsabb
ütemre váltott, amikor meglátta, hogy Nate áll vele szemben.
- Amy
mondta, hogy beszélni szeretnél velem – szólalt meg a férfi nyugodtan, miközben
beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót, Victoria pedig mélyet
sóhajtott, mialatt lelki szemei előtt barátnője jelent meg, és azon kezdett
gondolkodni, hogyan fogja megölni ezért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése