Várok rád 9. rész

 

9. rész

Szinte egyszerre fordultak a hang irányába, ahonnan egy magas, 30-as éveinek elején járó, karcsú termetű nő közeledett feléjük. Dús, vörös haját szabadon hagyta vállára omlani, a hajához színben tökéletesen passzoló piros kosztüm ránézésre is több ezer dollárba kerülhetett. Fejét felszegte, kék szemében enyhe gúny tükröződött, magas sarkú cipője pedig, mely még inkább kihangsúlyozta hosszú lábait, ütemesen verte a padlót, amíg odaért hozzájuk.

- Corinne? – hökkent meg látványosan Nate, miközben a nő széles mosolyra húzta vörösre rúzsozott ajkát, és természetes könnyedséggel ölelte át az orvost, Victoria pedig nehéz szívvel nézte a jelenetet. – Mit keresel te itt? – kérdezte az orvos, miközben kissé távolabb tolta magától a szépséget, aki figyelemre sem méltatta a férfi mellett álló doktornőt.

- Vajon, mit kereshetek egy ilyen Isten háta mögötti porfészekben? – szólalt meg lenéző ajakbiggyesztés közepette, miközben vörösre lakkozott körmökben végződő kezével, kecses mozdulattal túrt bele sűrű hajába, hogy így adjon neki egy kis formát. – Természetesen, téged, drágám! – húzta végig kezét bizalmas mozdulattal Nate széles mellkasán, mire Victoria nagyot nyelt, de nem szólt egy szót sem. A gondolat, hogy erre a nőre cserélte Nate a barátságukat, nemcsak fájó volt, hanem egyenesen sértő a számára, de igyekezett elhitetni magával, hogy neki ehhez már semmi köze. – Tudom, hogy azt mondtam, elfoglalt leszek a héten, de mégsem hagyhattam, hogy megsavanyodj itt egyedül! Örülsz a meglepetésnek? – húzta fel kérdőn szemöldökét, és arcára volt írva, milyen válaszra számít, Nate tekintete azonban Victoria-ra siklott, aki komoran nézte a jelenetet.

- Meglepődtem, az biztos – kerülte meg az egyenes választ, mert azt mégsem mondhatta el a nőnek, akit évek óta ismert, hogy a legkevésbé sem vágyott a társaságára. Corinne alapvetően jó ember volt, és amikor az apja, aki a Nemzetközi Orvosi Kamara elnöke, bemutatta őket egymásnak, még egyáltalán nem érezte tehernek, hogy barátkozzanak. Annál is inkább, mivel minél ismertebb lett a szívsebészeti körökben, annál inkább elvárták tőle, hogy eleget tegyen bizonyos meghívásoknak. A Bostoni Kórház anyagi támogatásához is hozzájárult azzal, hogy részt vett különböző rendezvényeken, konferenciákon, ahol bemutatta a legújabb sebészeti, kardiológiai eljárásokat, ilyenkor pedig neki is könnyebbséget jelentett, hogy Corinne bármikor kész volt elkísérni őt, így nem kellett azon gondolkodnia, kit vigyen magával. Olykor-olykor eljártak vacsorázni, együtt ebédeltek, ha volt rá idejük, megjelentek a kötelező alapítványi estélyeken, de Nate sosem gondolt rá, hogy szorosabbra fonja kapcsolatukat. Annak ellenére sem, hogy Corinne nem egyszer adta egyértelmű jelét, hogy csak egy szavába kerülne. Az ő számára azonban túlságosan harsány volt, imádta a társasági életet, élvezettel áldozott a gazdagsággal járó előnyök oltárán, jótékonykodni pedig inkább csak akkor szokott, ha ehhez közönsége is akadt. Bár kellemes társaság tudott lenni, egyértelműen felszínes volt, akit a világon nem sok minden érdekelt a saját környezetén kívül, Nate pedig határozottan megkönnyebbült, amikor egy-egy este véget ért. – Igazán nem kellett volna fáradnod. Feltalálom magam egyedül is abban a néhány napban, amíg itt vagyok – hárította el a gesztust, mert a szőr is felállt a hátán a gondolattól, hogy a nő minden nap igényt tartson a társaságára.

- Igen, azt látom, hogy nem vesztegeted az idődet – jegyezte meg epésen Corinne, miközben sokatmondón nézett végig a szőke ápolónőn, aki kerek szemekkel, érdeklődve figyelte az eseményeket, majd pillantása a doktornőre esett. – Na, és? Melyikük tetszik jobban? A szőke vagy a barna? – kérdezte csípősen, mire Victoria meglepetten ráncolta össze szemöldökét. A nő viselkedéséből egyértelműen kiolvasható volt, hogy féltékeny, miközben nem tudta, mire vélni, hogy ha Nate-nek van valakije, miért próbálta előző este vacsorázni hívni őt.

- Ez meglehetősen ízléstelen kérdés volt, Corinne – pirított rá a nőre Nate szemrehányón, de láthatólag arról lepergett a bírálat, mert megvonta vállát, ő pedig folytatta – Vic és én csak egy beteg állapotáról beszélgettünk… - magyarázta volna, mert nem akarta kínos helyzetbe hozni az orvosnőt, de Corinne közbevágott.

- Vic? – kapta fel fejét a becézésre, mire összehúzott szemmel mérte végig a doktornőt, aki állta a tekintetét és kihúzta magát.

- Victoria, ami azt illeti – javította ki a doktornő nyugodtan – Victoria Kincaid – mutatkozott be, ha már Nate nem tette meg, hogy összeismertesse őket egymással, nem mintha annyira vágyott volna rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön ezzel a nővel, akinek minden mozdulatából sütött a rátartiság.

- Kincaid… - ismételte meg a nevet lassan Corinne, miközben elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát, majd hirtelen felismerés villant a kék szemekben. – Nem a maga apja John Kincaid? – szegezte neki a kérdést, és amikor Victoria bólintott, máris kedvesebben mosolygott rá. – Ha jól tudom övé a környék legnagyobb fuvarozó vállalata, ugye? Sőt, egész Kanadában vannak leányvállalatai, és apám szerint, hamarosan az Államokban is terjeszkedni akar – vázolta fel egy lélegzettel a családi cég helyzetét, mire ismét bólintás volt a felelet. – Corinne Hayes vagyok – mutatkozott be a nő, miközben arcán látszott, elvárja, hogy kiváltson valamilyen reakciót a neve, de Victoria sehogy sem tudta felidézni, ki lehet, ami láthatólag rosszul is esett a nőnek, mert lehervadt arcáról a mosoly. – Albert Hayes az apám! – közölte határozott hangon, a doktornő pedig kínosan feszengve elmosolyodott.

- A Nemzetközi Orvosi Kamara elnöke, hát persze – bólintott mindent értőn, majd folytatta – ha jól tudom, az ő nevéhez fűződik számtalan karitatív orvosi tevékenység megszervezése is a harmadik világban.

- Így van – helyeselt büszkén a nő, majd tekintetét Nate-re fordította – az én drágám is az egyik ilyen program keretében töltött két évet Kongóban – simított végig megint szeretetteljesen a férfi mellkasán, Victoria pedig igyekezett nem odanézni. – Azt hittem, megőrülök az aggodalomtól, amíg azok között a barbárok között volt – sápítozott színészi túlzással, mire a doktornő komolyan nézett vissza rá.

- A kultúrájuk ugyan eltér a miénktől, de ettől még nem nevezném őket barbároknak – szólalt meg nyugodt hangon, majd folytatta – sőt, irigylésreméltónak találom, hogy olyan hétköznapi dolgok teszik őket boldoggá, aminek mi, úgynevezett civilizált emberek már örülni sem tudunk – tette hozzá, és észre sem vette, hogy Nate halványan elmosolyodik, és tekintete simogatón fut végig arcán.

- Kövezzenek meg érte, de én jól érzem magam abban a luxusban, ami körülvesz, és határozottan megtiltottam Nate-nek, hogy még egyszer elmenjen oda! – jelentette ki, és Nate már nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, de a nő tovább beszélt. – Nekem nagyobb szükségem van rá, mint azoknak – jelent meg megvető kifejezés az arcán. – Mégis, hogyan jelenhetnék meg egyedül a társasági eseményeken? – kérdezte olyan hangon, mintha egy világ omlana össze, Victoria pedig egyetértőn bólogatott.

- Nos, ezt elképzelni sem merem – jegyezte meg félig hangosan, mire Nate köhécselni kezdett, hogy így fojtsa el a feltörni készülő nevetését, Corinne pedig néhány másodpercig farkasszemet nézett az orvosnővel, mint, aki nem tudja eldönteni, megsértették-e, majd úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, és szemrehányón Nate felé fordult.

- Nem is mondtad, hogy ilyen jóban vagy a Kincaid családdal! – rótta meg játékosan vállon bokszolva a férfit, mire Nate feszengve köszörülte meg torkát.

- Itt éltem néhány évig, Vic és én… - kereste a megfelelő szavakat, de amikor Corinne meghallotta ismét a becézést, megvillant a szeme.

- Vic… hogy ez milyen aranyos! – húzta el száját unottan. – Hát ennyire jóban voltatok? – húzta fel szemöldökét kérdőn, és Victoria figyelmét nem kerülte el a féltékenység, mely arcára költözött, miközben egészen közel simult a férfihoz, és birtoklón karolta át karját.

- Gyerekkori ismeretség – ismételte el Victoria Nate korábbi szavait. – Semmi különös – ejtette ki nehezen száján a szavakat, rezzenéstelen arccal, és figyelmét elkerülte, hogy Amy meglepetten húzza fel szemöldökét, Nate pedig komoran szorítja össze ajkát. Tisztában volt vele, hogy ő jellemezte így korábban a barátságukat, de fájdalmas és keserű volt belegondolnia, hogy ellentétben vele, Victoria talán valóban így érzi.

- Értem… - bólintott lassan Corinne, mialatt tekintete a két orvost vizslatta, akik egy percre sem vették le a másikról a szemüket. Ösztönei azt súgták, sokkal többről van itt szó, de jó érzékkel csendben maradt, helyette Nate felé fordult. – Mit szólnál hozzá, ha elmennénk ebédelni? Hosszú volt az út, a repülőgépen pedig szörnyű, amit étel címén felszolgálnak – rázkódott meg látványosan, mire Victoria égnek emelte a szemét, Amy pedig gúnyosan fújtatott.

- Magángépre nem futotta? – csúszott ki száján a kritikus kérdés, mire mindhárman meglepetten néztek felé, hiszen szinte már el is felejtették, hogy ő még mindig a pult mögött áll, ő pedig ártatlanul nézett vissza rájuk. Corinne már éppen felháborodva szóra nyitotta volna a száját, amikor Nate megelőzte.

- Legyen inkább vacsora! – jött a hirtelen ötlet, mert ugyan nem vágyott a nő társaságára, de meg akarta mutatni Victoria-nak, hogy nem éli magányosan az életét, mióta összetörte a szívét. Még most is ott csengtek a fülében Amy szavai, ahogy azt ecsetelte, mennyire fog örülni az a Steven nevű fickó, ha Victoria kárpótolja az elmaradt vacsora miatt, és borzasztóan mérges volt magára, amiért őt ez nem hagyta hidegen. Ha másra nem is, arra mindenképpen jó lesz a Corinne-nal töltött este, hogy ne Victoria-ra gondoljon, és arra, mit csinálhat éppen Steven-nel.

- Ez igazán remek ötlet – lelkendezett Corinne, még közelebb simulva hozzá, és Nate elégedetten látta, hogy Victoria ajka megrezzen. Biztos volt benne, hogy nem közömbös iránta, és elérkezettnek látta az időt, hogy bosszút álljon azért a sok fájdalomért, amit kapott. – De mi a csudát csináljak én itt egész délután? – nyafogott Corinne, ő pedig legszívesebben már most visszaszívta volna a javaslatot, helyette azonban váratlanul átölelte a nő derekát, és rámosolygott, de szeme sarkából jól látta, hogy a doktornő tekintete néhány másodpercre odatéved.

- Vásárolj magadnak valami szépet – javasolta kedvesen, Victoria pedig csak nagy nehézségek árán volt képes végig nézni a jelenetet. Amikor annak idején megtudta, hogy Nate mást választott helyette, egy kedves, jó humorú, szelíd lányt képzelt el mellé, valakit, aki megadja neki mindazt a szeretet és támogatást, amit megérdemelt volna. Semmiképpen sem egy elkényeztetett, gazdag libát, akiről messziről látszik, mennyire megveti nemcsak a munkát, hanem azt is, aki végzi. Aki láthatólag megszokta, hogy azonnal ugranak, ha kér valamit, és aki talán a legvonzóbbnak azt találja Nate-ben, hogy orvos, de semmiképpen sem azokat a belső értékeket, amelyekbe ő annak idején beleszeretett a levelei alapján.

- Jól van! – rántotta ki gondolatai közül Corinne hangja – este hétre készen leszek! Ne késs! – figyelmeztette Nate-et komolyan, mire Victoria megint égnek emelte tekintetét, majd mérgesen utasította rendre magát. Miért érdekli őt egyáltalán, hogy Nate, kivel köti össze az életét? Ha neki ez jó, csak csinálja! Ő ugyan nem foglalkozik ezzel többé, sőt, itt az ideje, hogy élje végre az életét, és ne hagyja, hogy a múlt emlékei beárnyékolják – határozta el magában, mégis fájón szorult össze a szíve, amikor Corinne búcsúzóul szorosan átölelte a férfit, és cuppanós csókot nyomott az arcára. Miután távozott, Nate mosolyogva fordult Victoria felé.

- Folyton meglepetésekkel kedveskedik nekem – hazudta szemrebbenés nélkül, olyan jól színészkedve, hogy még saját magát is meglepte. – Igazán aranyos tőle, nem gondolod? – kérdezte kíváncsian, miközben alig várta a reakciót, mire a doktornő elhúzta a száját.

- Engem halálra rémítene – jegyezte meg unottan, Nate pedig alig tudta elfojtani mosolyát.

- A meglepetés? – kérdezte, miközben karba fonta kezét, és megtámaszkodott a pultnál, úgy szegezte átható tekintetét a doktornőre.

- Az, hogy sosem tudhatom, mire számítsak – fejtette ki válaszát az orvosnő, legnagyobb meglepetésére pedig Nate halkan felnevetett.

- Jobban szereted a kiszámítható dolgokat? Amikor tudod, mikor, mi fog történni? – faggatózott tovább az orvos, és egyikük sem vette észre, hogy Amy, aki látszólag a kartonok katalogizálásával foglalkozott, élénken figyeli minden szavukat. – Nem tűnik túl izgalmasnak, de bizonyára Steven mellett ezt szoktad meg – jegyezte meg gúnyosan, mire Amy az ajkába harapott, Victoria pedig dühösen nézett a férfira.

- Ha annyira érdekel, igen! Steven kiszámítható, megbízható, nála pontosan tudom, mire számítsak! – vágott vissza, miközben maga sem értette, miért hagyja, hogy a férfi felbosszantsa, de folytatta – amúgy pedig, még azt is szeretem, ha a kórházban munka folyik és nem magánélet! Sem a telefonokat, sem a váratlan látogatókat nem szeretem! Most jobb? – húzta fel kihívón a szemöldökét, Nate pedig le sem tudta venni a gyönyörű arcról a pillantását, miközben Amy magában kuncogva ingatta a fejét, ahogy hallgatta őket.

- Miért érzek enyhe féltékenységet a hangodban? – tűnődött hangosan Nate, fürkészőn végig mérve a doktornőt, figyelmen kívül hagyva annak monológját.

- Talán még nem heverted ki az időeltolódást – vélekedett rezzenéstelen arccal, Nate pedig már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megszólalt a mobilja, és elnézést kérve, pár lépést távolabb ment tőlük, hogy felvegye a készüléket, Victoria pedig, mérgesen, amiért hagyta magát kizökkenteni, felkapott néhány kartont a pultról, majd Amy felé fordult. – Hívd fel Steven-t! Elfogadom a meghívást, hétre értem jöhet! – vetette oda, majd a választ meg sem várva, elviharzott az orvosi szoba felé, Amy pedig döbbenten nézett utána.