8.
rész
A
házaspár arcáról várakozást és reményt lehetett leolvasni, amikor beléptek a
helyiségbe, miközben mindketten Nate-re szegezték tekintetüket. Látszott
rajtuk, hogy tőle várják a lelküket könnyítő szavakat, és ezzel az orvos is
tisztában volt. Miután becsukták az ajtót, megköszörülte torkát, és komolyan
nézett vissza rájuk.
- Elvégeztem
néhány vizsgálatot – fogott bele, hogy ismertesse az esettel kapcsolatos
véleményét, miközben a páciens lánya feszülten fogta meg férje kezét, és
visszatartotta a lélegzetét. – Ezek és a doktornő eredményei alapján,
egyetértek Dr. Kincaid diagnózisával – tette hozzá, mire mindketten döbbenten
vegyes értetlenséggel néztek rá.
- Ezt…
hogy érti? – szólalt meg most először Mrs. Raycliff, mióta találkoztak. – Az
apám meg fog halni? – csuklott el a hangja, mire a beteg szaggatottan
sóhajtott.
- A
restriktív kardiomiopátia egy meglehetősen ritka betegség – kerülte meg az
egyenes választ Nate jó érzékkel, majd folytatta – Lényegében a szívizom
pumpafunkciójának károsodásáról van szó.
Bármely életkorban előfordulhat, de a kor előre haladtával nő a
kockázat. Az elsődleges feladatunk az, hogy megtudjuk, mely fajtájával állunk
szemben. Fontos lenne elvégezni egy katéteres vizsgálatot, amivel
megállapíthatjuk, milyen mértékű a szívizom-károsodás, ezen kívül megismételjük
az echokardiográfiát is, azt ellenőrizve, hogy hogyan hatottak a gyógyszerek –
próbálta megnyugtatni a hozzátartozókat.
- Milyen
lehetőségeink vannak? – kérdezte halkan Mr. Harper, Nate pedig néhány
másodpercig gondolkodott, mielőtt válaszolt. Nem akarta megijeszteni a férfit,
de őszintének kellett lennie hozzá. Soha, semmit nem titkolt el a betegek vagy
a hozzátartozók elől, mert így érezte tisztességesnek, ahogy hiú ábrándokat sem
szeretett kelteni.
- Az
esetek többségében a beteg halálát szívelégtelenség vagy végzetes ritmuszavar
okozza – fogott bele a magyarázatba óvatosan, úgy megválogatva szavait, hogy
megértsék a helyzet súlyosságát, de ne rémüljenek meg. – A gyógyszerek
meggátolják, hogy vérrögök alakuljanak ki, de a béta blokkoló csak bizonyos
mértékig tud segíteni a ritmuszavaron. Annak érdekében, hogy stabilizálni
tudjuk a szív ütéseinek számát, behelyezek egy biventriculáris pacemaker-t,
mely egy több elektródával ellátott szerkezet. Szinkronizálja a szív összehúzódásait,
ezzel sokat javíthat a tünetein. A leletek alapján, az állapota még nem a
legsúlyosabb, a tüdő egyelőre nem károsodott. Az, hogy nehezen kap levegőt és
könnyen elfárad, mind annak köszönhető, hogy a szív nem megfelelően végzi a
munkáját, kevés oxigént juttat a véráramba. Ha szerencsénk van, a pacemaker
megoldja a problémát – ért mondandója végére, mire Mr. Harper tűnődve
hallgatott néhány másodpercig.
- Na,
és ha nincs? – jött a leglogikusabb kérdés, amire Nate is számíthatott, mert
azonnal válaszolt.
- Ha
a szívizom súlyosan károsodott, akkor az egyetlen megoldás a transzplantáció
lehet – adott nyílt, egyenes választ, majd tovább beszélt. – Én mindenesetre
azt javaslom, hogy ne aggódjon emiatt. Várjuk meg a vizsgálatok eredményét, és
azt, hogyan működik majd a beültetett pacemaker – igyekezett nyugtatni a
férfit, mialatt Victoria lenyűgözve hallgatta a szakértelmét és azt a
kedvességet, ahogy páciensével egyenesen, őszintén, mégis megnyugtatón beszélt.
– Ettől függetlenül, tekintettel arra, hogy a transzplantációs várakozási idő
nagyon hosszú lehet, a biztonság kedvéért felteszem a listára. Bízom benne,
hogy nem lesz rá szükség – mosolygott a férfira, aki nehezen bólintott. Arcán
látszott, még mindig a hallottakat emészti.
- Szívátültetés?
– kérdezett vissza Daniel Raycliff, akinek szinte csak ez az információ hatolt
el a tudatáig. – Úgy érti, egyetért azzal, amit Dr. Kincaid javasolt, és fel
akarja vágni az apósomat?! 67 éves elmúlt, kizárt, hogy kibírna egy ilyen
mértékű beavatkozást, ráadásul éveket kell várni, amíg az embernek találnak
megfelelő donort! – emelte meg hangját egyre jobban, majd fenyegetőn lépett
közelebb Nate-hez, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. – Nem azért
hívtam ide, hogy azt szajkózza, amit a dilettáns kollégája! – bökött fejével
Victoria felé, mire Nate hideg tekintettel mérte végig.
- Szakvéleményt
akart, megkapta – jelentette ki határozott hangon. – Jogában áll megkérdőjelezni
a diagnózist, ahogy azt megtette Dr. Kincaid esetében is, de biztosíthatom
afelől, hogy bármilyen, a szakmájában elismert kardiológus ugyanezt fogja
megállapítani! – tette hozzá keményen, így jelezve, hogy részéről nem is óhajt
tovább tárgyalni a kérdésről, de a vej nem adta fel.
- Elviszem
innen! – közölte idegességtől remegő hangon – elviszem Kanada legjobb
kórházába, vagy az Államokba, ahol mást is tudnak javasolni annál, hogy
felvágják és kivegyék a szívét!
- Az
apósa nem bírna ki egy ilyen hosszú utat! – szólt közbe Victoria, aki ezidáig
csendben maradt, de azt már nem bírta elviselni, hogy két orvos véleményét
utasítsa el a férfi, és veszélyeztesse Mr. Harper életét. – Megértem, hogy
váratlanul érte a diagnózis, és fél, de Mr. Harper jelenleg arra sem képes,
hogy egyedül felüljön az ágyban! Hogy akarja így repülőre ültetni? Egy orvost
sem fog találni, aki tiszta lelkiismerettel igazolást adna ki, hogy repülhet!
- Ez
legyen az én gondom! – vágott vissza ingerülten Daniel, mire Victoria döbbenten
ingatta meg fejét, miközben Nate szólalt meg.
- Mr.
Raycliff, az apósa felnőtt ember, cselekvőképes, a betegsége nem hatott ki az
agyi funkciókra – nézett farkasszemet a férfival, aki összeráncolt szemöldökkel
hallgatta.
- Mit
akar ezzel? – kérdezett vissza türelmetlenül, mire Nate helyett Mr. Harper
ragadta magához a szót.
- Pusztán
annyit…, hogy én döntök a sorsom felől – válaszolt halkan, miközben szája elé
emelte a maszkot, majd miután nagyot szippantott az oxigénnel dúsított
levegőből, folytatta – értékelem, hogy aggódsz értem, de hiszek benne, hogy jó
kezekben vagyok – tette hozzá, majd az orvosokra nézett. – Tegyék, amit kell,
őket meg bízzák rám – bökött fejével lánya és veje felé, akik elnyílt ajkakkal
hallgatták, mire a két orvos bólintott és szó nélkül elhagyták a helyiséget.
Mielőtt becsukódott volna az ajtó, még hallották, ahogy az ifjú feleség
megpróbálja meggyőzni apját, hallgasson a férjére, de az határozottan
utasította el a további vitát.
- Szerinted,
győzhet velük szemben? – kérdezte Victoria a mellette lépkedő orvost, ahogy
eltávolodtak a szobától és a nővérpult felé igyekeztek, mely a folyosó közepén
kapott helyet.
- Fizikailag
gyenge ugyan, de erős akaratú ember – válaszolta Nate. – Ez látszik a
tekintetén – tette hozzá magyarázatképpen, mire a doktornő bólintott.
- Ugye
tisztában vagy vele, hogy kis kórház a mién. Nem állnak rendelkezésre a
megfelelő eszközök ahhoz, hogy elvégezd azokat a beavatkozásokat, amiről Mr.
Harpernek beszéltél – figyelmeztette, mire amaz megtámaszkodott a pultnál, úgy
fordult felé.
- Még
a mai nap folyamán telefonálok Bostonba, holnapra itt lehetnek az eszközök és a
képzett csapat is, akikkel dolgozni szoktam – felelte könnyedén, mintha csak
azt mondta volna, hogy vacsorára pizzát rendelt, Victoria pedig meglepetten
húzta fel a szemöldökét.
- Ejha
– biccentett elismerőn – igazi nagymenőnek számíthatsz, ha saját csapatod van –
jegyezte meg, de hangjában nyoma sem volt a gúnynak, mire Nate megrántotta a
vállát.
- Azt
nem mondanám, de értek ahhoz, amit csinálok, és ezt szerencsére más is
észrevette – válaszolta szerényen, ami kifejezetten tetszett a doktornőnek.
- Azt
hiszem… - köszörülte meg torkát zavartan, mely csak még nagyobb lett, amikor
tekintete találkozott a várakozón rászegeződő zöldes-kék szemekkel. –
Köszönettel tartozom neked, amiért mellém álltál Mr. Raycliff-el szemben –
bökte ki nehezen, Nate pedig rezzenéstelen arccal fogadta a hálát.
- Tudom,
milyen az, amikor nem a képességeid alapján ítélnek meg – emlékezett vissza a
bentlakásos iskolában töltött évekre, melyek során csak Victoria levelei
tartották benne a lelket, mire a doktornő halványan elmosolyodott, ő pedig nem
tudta nem észrevenni az apró gödröcskét arcának jobb felén.
- Ebben
a tekintetben én halmozottan hátrányos helyzetű vagyok – szólalt meg félig
komolyan. – Nem elég, hogy fiatal vagyok, ráadásul nő – borzongott meg
játékosan, mire Nate megjátszott megvetéssel mérte végig.
- Gusztustalan
– húzta fel orrát úgy, mint egy arisztokrata, miközben tovább beszélt – hogy
ebben az országban már bármi megtörténhet! – ingatta meg fejét, majd, amikor
tekintetük találkozott, egyszerre nevették el magukat. Nate szinte fürdőzött a
lágy nevetés hangjában, Victoria pedig megint gyereknek érezte magát, aki
felhőtlenül boldog lehet legjobb barátja mellett. – Hiányzott a nevetésed – buktak
ki önkéntelenül Nate szájából a szavak, mire Victoria lassan elkomolyodott, és
nagyot nyelt, ő pedig folytatta – talán később megbánom majd, amit most mondani
fogok, de… sokat gondoltam rád az elmúlt években – ejtette ki megfontoltan a
szavakat, annak ellenére, hogy józan esze azt súgta, őrültséget művel. Minden
erejével távol kellett volna maradnia az orvosnőtől, de szíve az első perctől
vágyakozott utána, amint belépett a vizsgálóba előző este. – Tudom, hogy azok
után, ami történt… - fogott volna bele, de hirtelen egy szőke hajú, fehér
egyenruhába öltözött ápolónő jelent meg a pultnál.
- Steven
keresett – közölte anélkül, hogy pillantását felemelte volna a kartonokból,
amik a kezében voltak, mire Victoria egy másodpercre lehunyta szemét, ami Nate
figyelmét sem kerülte el.
- Számtalanszor
kértem már, hogy a kórházban ne hívjon – vett mély levegőt az orvosnő
bosszankodva, miközben észre sem vette, hogy a vele szemben álló férfi minden
rezdülését figyeli. Nate csalódottan állapította meg, hogy ez a Steven közel
állhat a nőhöz, talán éppen a férje, gyűrűt pedig azért nem látott az ujján,
mert a nyakában hordja, mint a legtöbb kórházi szakmában dolgozó nő. Tekintete
észrevétlenül futott a doktornő kecses nyakára és szívében szúrást érzett,
amikor meglátta az ezüstláncot, melyet a blúza alá rejtett. – Mit akart? –
rántotta ki gondolataiból Victoria kérdése, amit az ápolónő felé címzett, mire
az, továbbra is elmélyedve a dokumentumokban, unottan válaszolt.
- Vacsora,
ma este – felelte tömören, mire Victoria határozottan rázta meg a fejét, ő
pedig folytatta – azt mondta, hétre végez az irodában, aztán érted jön –
tájékoztatta a férfi terveiről közlékenyebben, mire a doktornő elnyomott egy
keserű sóhajt, ahogy eszébe jutott, mit ígért az apjának. Bár lelkiismerete
háborgott, mégsem érezte képesnek magát arra, hogy elfogadja a fiatal
üzletember meghívását, főleg most nem, hogy Nate, gyerekkori szerelme itt állt
mellette.
- Nem
hiszem, hogy ma alkalmas lennék egy vacsorára – sóhajtott mélyet, majd
folytatta – felhívom és kimentem magam valahogy.
- Biztosan
nyitott lesz rá, hogy kiengeszteld – jegyezte meg kuncogva az ápolónő, éppen
akkor, amikor felemelte fejét, és meglátta a jóképű idegent barátnője mellett,
mialatt Victoria lesújtva hunyta le szemét, ahogy rájött, mire gondolhat Nate a
hallottak alapján. – Ó! – csuklott egy nagyot döbbenetében, ahogy ráeszmélt,
milyen kínos helyzetbe hozhatta a doktornőt. – Sajnálom, én nem tudtam… vagyis,
helló! – mosolyodott el könnyedén, kezét nyújtva Nate felé – Amy Scott –
mutatkozott be illendően, mialatt tekintete észrevétlen villant Victoria felé, ajka
pedig bocsánatkérést artikulált.
- Dr.
Nate Jamison – mutatkozott be a férfi is, megrázva a felé nyújtott vékony
ujjakat.
- Ó!
Te jó ég! – kapta szája elé kezét Amy, miközben majdnem felkiáltott örömében,
hogy az a férfi áll előtte, akiről legjobb barátnője az orvosi szobában
álmodott, akibe szerelmes volt gyerekkorában, és akibe úgy gondolta, még most
is az. – El sem hiszem, hogy itt van! – lelkendezett, de amikor pillantása
találkozott Victoria szigorú tekintetével, elharapta a mondat további részét.
- Nos,
ritkán örülnek nekem ennyire – állapította meg Nate értetlenül, aki nem tudta,
mire vélni az ápolónő örömét, de annak nem volt lehetősége válaszolni, mert
hirtelen egy magas hang hatolt el fülükig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése