31.
rész
Nate
elégedetten mosolyogva huppant le rendelőjének íróasztala mögötti bőrfoteljébe.
Noha még csak alig múlt tizenegy, mozgalmas és eredményes napot tudhatott maga
mögött. A délelőtt zsúfolt volt, és szinte alig volt ideje szusszanni egy
keveset, de egyáltalán nem bánta, mert legalább gyorsabban telt az idő. A
betegek sorra érkeztek, ezzel is alátámasztva korábbi elméletét, miszerint a
kórháznak szüksége lenne egy kardiológiai osztályra, vagy legalábbis
szakrendelésre, mire végzett, addigra pedig mehetett Dr. Crohn irodájába. A
megbeszélés az igazgatóval a vártnál sokkal jobban sikerült. Dr. Crohn el volt
ragadtatva a lehetőségtől, hogy Nate náluk akar dolgozni, az pedig kifejezetten
tetszett neki, hogy még az anyagi támogatást is meg tudja szerezni egy
kardiológiai osztályhoz. Már csak néhány telefont kell elintéznie, és
elújságolhatja Victoria-nak, milyen megoldást talált ki, hogy örökre együtt
maradhassanak. Mert ezt akarta. Élete végéig a doktornő mellett lenni, és csak
remélte, hogy Victoria is így érez. Miközben maga elé vette Mr. Harper
vizsgálatának legújabb eredményeit, tekintete futólag a faliórára siklott,
szája szegletében pedig ismét várakozó mosoly jelent meg. Már csak alig egy
óra, és találkozik Victoria-val. Fejében ezerféleképpen játszódott le, vajon,
mit szól majd, de szinte biztos volt benne, hogy legalább annyira örülni fog,
mint ő. Legszívesebben most azonnal megkereste volna, de nem akarta rendelés
közben zavarni, ezért inkább nagyot sóhajtott, és minden figyelmét az előtte
heverő dokumentumoknak szentelte, de gondolatai folyton elkalandoztak. Éppen
feladta volna, amikor váratlanul kopogtattak, ő pedig reménykedve nézett az
ajtó felé.
- Szabad!
– kiáltott ki, és várakozón mosolygott a belépőre, remélve, hogy Victoria
látogatta meg, de mosolya azonnal lehervadt az arcáról, amikor meglátta
Corinne-t. A nő ezúttal sem sajnálta az időt arra, hogy tökéletes legyen a
megjelenése. Vörös haját teknőc-csat fogta össze tarkóján, a hófehér kosztüm
előnyösen mutatott karcsú alakján, éppen ott domborítva, ahol kellett. – Mit
keresel itt? Azt hittem, azok után, ami történt, nem lesz merszed elém kerülni!
– csikorgatta meg fogát Nate, mert még mindig borzasztóan dühös volt a hazugság
miatt, amit megengedett magának Corinne. Bár végül sikerült megbeszélnie
Victoria-val a dolgokat, és minden jól alakult, sőt, csodálatosan, de az érzés
még mindig benne élt, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy örökre elveszítse.
- Fogd
vissza magad, Nate – villant hidegen a kék szeme Corinne-nak, mialatt becsukta
maga mögött az ajtót, és légies könnyedséggel, ringatózva lépkedett az
asztalhoz. – Egész éjszaka téged vártalak a hotelben! Megérdemlek annyit, hogy
udvariasabban bánj velem – jegyezte meg lebiggyesztett ajkakkal, miközben
elegáns mozdulattal húzott ki egy széket magának, és leült.
- Felesleges
kényelembe helyezned magad, Corinne! Kettőnknek nincs mondanivalónk egymásnak!
Legalábbis semmi olyan, ami sokáig tartana – szűkült össze a szeme az orvosnak,
mialatt Corinne lustán elmosolyodott.
- Ebben
én nem lennék olyan biztos – jegyezte meg rejtélyesen, majd kíváncsian hajtotta
kissé oldalra a fejét, úgy nézett végig a férfin. – Hol voltál tegnap éjjel? –
tette fel a kérdést, melyre nagyjából sejtette a választ, de Nate-től akarta
hallani.
- Semmi
közöd hozzá – vágta oda nyersen Nate, majd látványosan a leleteket kezdte
tanulmányozni. – Ha megbocsátasz, sok a dolgom… - intett fejével az ajtó felé,
így utalva rá, hogy távozzon, de Corinne figyelembe sem vette a mozdulatot.
- Nem
kétlem – bólintott látszólag megértőn, majd folytatta – mégis azt mondom,
jobban tennéd, ha szánnál rám öt percet – húzta fel szemöldökét sokatmondón és
a hangjában megbújó fenyegetés felkeltette az orvos figyelmét, mert ránézett.
- Rendben
– bólintott nagyot sóhajtva. – Öt perc, nem több! – emelte fel ujját
figyelmeztetőn, mire Corinne elégedett mosolyra húzta ajkát.
- Tartozol
egy bocsánatkéréssel azért, amit az estélyen tettél velem! Megaláztál! Mindenki
szeme láttára hagytál faképnél! – tört fel belőle sértetten, majd hirtelen mély
levegőt vett, és felemelt kézzel állította meg az orvost, aki már szóra
nyitotta a száját. – Felejtsük el! Megbocsátok! – tette hozzá nagyvonalúan,
mire Nate hitetlenkedve nevetett fel.
- Megbocsátasz?!
– ismételte meg döbbenten, miközben képtelen volt elhinni, hogy az előtte ülő
nem látja, mit követett el ellene. – Először is, senki nem ismert a bálon,
kivéve talán Victoria apját, de őt sem nagyon érdekelte, mi folyik az erkélyen!
Másodszor, te tartozol nekem bocsánatkéréssel, amiért hazudtál a jegyességről
és ezért majdnem elveszítettem Victoria-t! – szembesítette kemény hangon a nőt
az igazsággal, mire az ráemelte érzéketlenül csillogó kék szemét, és megvetőn
húzta el vörösre rúzsozott ajkát.
- Victoria
– ismételte meg a nevet undorodva, majd fürkészőn húzta össze a szemét. – Vele
voltál múlt éjjel, igaz? – szegezte a férfinak a kérdést, és amikor az nem
válaszolt, csak rezzenéstelen arccal nézett rá, örömtelenül felnevetett. –
Tudhattam volna! Már akkor tudtam, hogy van köztetek valami, amikor először
találkoztunk. Gyerekkori barátság – elevenítette fel gúnyosan, amit a férfi
mondott kapcsolatáról a doktornővel, majd folytatta – mégis, mi a terved, Nate?
Hogyan képzeled ezt a nagy szerelmet, amikor te Bostonban élsz, ő pedig ebben a
porfészekben?
- Emiatt
ne forgolódj álmatlanul, Corinne – közölte higgadtan az orvos. – Nem a te
dolgod, hogyan oldom meg az életemet. Hamarosan visszautazol Bostonba, és
mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha soha többé nem látjuk egymást – jelentette
ki hidegen, mire Corinne néhány másodpercig némán nézett rá, aztán lassan
ingatni kezdte a fejét.
- Nem,
drágám – szólalt meg halkan. – Attól tartok, most nincs igazad. A legjobb az
lesz, ha te is visszajössz velem, ezt a doktornőt pedig szépen elfelejted.
Nagyon jól megvoltál nélküle hosszú évekig – nézett már-már kedves
együttérzéssel a férfira. – Biztos vagyok benne, hogy nem telne sok időbe
visszarázódnod a régi kerékvágásba. Elvégre te sem gondolhatod komolyan, hogy
mindent eldobsz magadtól ezért a… - kereste a megfelelő szavakat, de Nate nem
hagyta, hogy befejezze.
- Corinne
– vett mély levegőt lassan Nate, hogy ne mondjon olyat, amit később megbánna. –
Erről nem nyitok vitát, részemről lezártam a kérdést.
- Nem!
– csattant a hangja váratlanul a nőnek, mire az orvos meglepetten húzta fel
szemöldökét. – Azt hiszem, nem értettél meg! Kénytelen leszek másképpen
beszélni veled – emelkedett fel az asztaltól, és fensőbbséges pillantást vetett
a férfira. – Azt akarom, hogy velem gyere, ezt a kapcsolatot pedig örökre le
fogod zárni! – zengett utasítón a hangja, Nate azonban állta a tekintetét, és
meg sem rezzent, ő pedig folytatta – Még a mai nap folyamán lezárod ezt a
viszonyt, visszamegyünk Bostonba, és… - akadt el egy pillanatra, majd
tekintetét csábosan futtatta végig az orvoson. – Azt hiszem, eleget vártam rád,
édesem. Itt az ideje, hogy beadd a derekadat és egy pár legyünk – nevetett fel
kacéran, mire Nate döbbenten ingatta meg fejét.
- Neked
elment az eszed – állapította meg hitetlenkedve. – Eszem ágában sincs elhagyni
Victoria-t, az pedig nem történhet meg, hogy mi ketten együtt legyünk! Nem
érzek irántad semmit! – szögezte le határozottan, de Corinne könnyedén legyintett.
- Az
érzelmek amúgy is ostobáknak való, ezzel nem érek rá foglalkozni – vonta meg
kecses vállait unottan. – Nekem az a fontos, hogy feleségül vegyél, az
érzelmekkel vagy azok hiányával küzdj meg légy szíves, egyedül – húzta el
száját undorodva, mire Nate hirtelen felnevetett. A helyzet abszurditása vagy a
gondolat, hogy Corinne a felesége legyen, maga sem tudta, melyik váltotta ki
belőle ezt a reakciót, de még mindig jobb volt, mintha a keze közé fogja a
nyakát, és megfojtja, mert jelenleg ez volt a második opció.
- Térj
magadhoz, Corinne! – rázta meg fejét nyugodtan. – Nem foglak elvenni! –
jelentette ki magabiztosan, de elkomolyodott, amikor a nő hidegen nézett vissza
rá.
- De
bizony, hogy el fogsz! – közölte halálos nyugalommal, majd két kezével megtámaszkodott
az asztalon, és mélyen a férfi szemébe nézett. – Vagy ez, vagy gondoskodom
róla, hogy a te kis Victoria-d záros határidőn belül a szögre akaszthassa a
fehér köpenyt – jósolta meg szenvtelen hangon, mire Nate összehúzott szemmel
nézett rá.
- Esélyed
sincs! – cáfolta meg azonnal a feltételezést, hiszen pontosan tudta, hogy
Victoria jó orvos, akinek még egyetlen sötét folt sincs a karrierjében, de
Corinne kihívón húzta fel szemöldökét.
- Ebben
ne legyél olyan biztos – jegyezte meg sokat sejtetőn. – Elfelejtetted talán,
hogy az apám, mekkora befolyással bír? Csak egy szavamba kerül, és
ellehetetleníti a doktornőcskét – mosolyodott el annyi gonoszsággal, mely
meglepte a férfit, aki most dühösen pattant fel a székről, és sötét dühvel
nézett farkasszemet a nővel.
- Tartsd
távol magad Victoria-tól, Corinne! – sziszegte fojtott indulattal a hangjában,
de amaz meg sem rezzent, csak kitartóan állta a tekintetét, majd sajnálkozva
elmosolyodott.
- Ugyan,
édes – simított végig a férfi arcán könnyedén, de az orvos hevesen rántotta el
fejét. – Hiszen nem akarom én bántani – tette hozzá mosolyogva, majd
elkomolyodott. – De kénytelen leszek, ha nem teszed azt, amit kérek tőled.
- Miért
nem engem teszel tönkre? – kérdezte Nate értetlenül. – Én voltam az, aki
megbántottalak és nem Victoria! Ő nem ártott neked – próbálta menteni a
menthetőt, de Corinne kék szeme mérgesen villant.
- Nagyon
is sokat ártott! – csattant a hangja indulatosan. – Ha ő nincs, mi még mindig
együtt volnánk! – fröcsögte bosszúszomjasan, mire az orvos türelmetlenül túrt
bele sötét hajába.
- Sosem
voltunk együtt, Corinne! – emelte meg ő is a hangját, majd folytatta – Nem
létezett olyan, hogy mi! Azt pedig, hogy látni sem akarlak, csak saját magadnak
köszönheted! Ha mindenáron bosszút akarsz állni valakin, itt vagyok, de hagyd
békén Victoria-t! – követelte tehetetlen dühvel, de a nő csak megingatta fejét.
- Nem
drágám – mosolyodott el nyugodtan. – Kétségem sincs afelől, hogy bármikor
feláldoznád érte a karrieredet, csak, hogy vele lehess – vázolta fel tervének
sötét logikáját színtelen hangon. – Túlságosan szereted, és éppen ez az, ami
sebezhetővé tesz – csillant meg szemében a győzelem szikrája, Nate pedig nagyot
nyelt, ahogy folytatta – te bármit feláldoznál érte, de azt sosem hagynád, hogy
ő áldozza fel a sajátját érted, ugye? – húzta fel szemöldökét azzal a
magabiztosággal, mint, aki pontosan tudja, hogy igaza van, mire Nate néhány
másodpercig némán nézett rá. Talán el kellett volna zavarnia, megkockáztatni,
hogy pusztán üres fenyegetés, amit mondott, de ismerte Corinne-t, és az apját
is. A férfi bármit megtett, amit a lánya kért tőle, nyilván az sem okozott
volna gondot neki, hogy egy ismeretlen doktornő karrierjét tönkre tegye, ha
ezzel örömet okozhat elkényeztetett lányának. Nem tehette ezt Victoria-val.
Túlságosan jó orvos volt, imádta a munkáját, és talán sosem bocsátotta volna
meg neki, hogy önző módon nem volt képes lemondani a boldogságáról. Azt hitte,
az volt élete legnehezebb döntése, hogy elengedte a szerelmét tíz évvel
ezelőtt, amikor úgy tudta, másnak adta a szívét Victoria, de most rá kellett
jönnie, hogy az mennyivel fájdalmasabb, amit ezúttal kell tennie.
- Undorodom
tőled – szűrte fogai között megvető hangsúllyal, de Corinne érdektelenül vont
vállat.
- Megbirkózom
vele – vetette oda pökhendi eleganciával, majd várakozón fonta keresztbe maga
előtt a karjait. – Nos? Mi a válaszod? Boston velem, vagy Dr. Kincaid orvosi
pályájának lőttek – állt elő az ultimátummal, Nate pedig nagyot sóhajtott.
- Rendben
– nyögte ki nehezen, és keze ökölbe szorult, amikor meghallotta Corinne
diadalittas kacaját.
- Csodálatos!
– csapta össze tenyerét elégedetten a nő, miközben az ajtó felé indult, de
mielőtt távozott, még visszafordult. – Még ma tegyél pontot a végére! –
figyelmeztette komoly, határozott hangon, majd szélesen elmosolyodott. – Este
pedig várlak a hotelben egy romantikus vacsorára – kacsintott elégedetten,
aztán szó nélkül távozott, Nate pedig összetörten hanyatlott le a székre.
Korábbi boldogságának már nyoma sem volt, helyét keserűség, fájdalom és
bűntudat vette át mindazért, amit mondania kell a doktornőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése