33.
rész
Pontosan
tudta, hogy ha most nem teszi meg, amit kell, akkor később már képtelen lesz
rá, a gondolatot pedig, hogy ezzel mekkora fájdalmat fog okozni a nőnek, és meg
fogja gyűlölni őt ezért, igyekezett minél messzebbre száműzni magától, amikor
megszólalt.
- Elhitettem
veled, hogy lehet közös jövőnk, de ez nem igaz – préselte ki magából nehezen,
Victoria pedig úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, döbbenten meredt a
széles hátra. – Nekem Bostonban van az életem, jól menő praxist vezetek, én
nem… - akadt el ismét, aztán egy mély sóhajt elnyomva folytatta – én nem tudom
elképzelni magam Nelson-ban. Az már a múlt! Te viszont nem akarsz velem jönni,
szóval…
- Igazából
erről meg sem kérdeztél – jegyezte meg halkan Victoria, mire Nate lehunyta
szemét és nagyot nyelt.
- Enélkül
is tudom, hogy így van – válaszolta ugyanolyan halkan, a doktornő pedig nem
vitatkozott a kijelentéssel, hiszen valóban nem tudta volna elképzelni az
életét Bostonban. – Azt hiszem, ennek így nincs értelme – folytatta Nate
nehezen megformálva a szavakat. – Az egyetlen
dolog, ami szóba jöhetne, a távkapcsolat, de… - simított végig haján, így
nyerve időt, hogy folytatni tudja. – Lássuk be, már nem vagyunk gyerekek.
Felnőtt emberek lettünk, akiknek nem elég, ha hetente néhányszor levelet
küldünk a másiknak…
- Nem,
ez… valóban kevés lenne – értett egyet remegő gyomorral a doktornő, miközben
lassan körvonalazódni kezdett benne, mit is akar mondani neki szerelme.
- Nekem vannak igényeim és… - nyelt nagyot Nate,
mert tudta, hogy amit most mondani fog, mindennél nagyobb fájdalmat okoz majd –
és előbb-utóbb talán mástól várnám, hogy…
- Elég!
– szólt közbe Victoria halk, mégis határozott hangon – hagyd abba – kérte
nagyot nyelve, mert nem akarta hallani, ahogy Nate befejezi a mondatot, hogy
azt mondja, mással fogja átélni azt, amit néhány órával korábban vele, mire
Nate megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében rekedt levegőt. – Megértettem,
amit mondtál – folytatta fájó szívvel, miközben alig bírta megállni, hogy a
könnyek, melyek a szemébe gyűltek, ki ne potyogjanak. Mindenre számított, de
arra, amit hallott, egyáltalán nem. Persze, ő is tisztában volt vele, hogy
nehéz lesz megoldást találni, de azt hitte, Nate is azon lesz, hogy közösen
megoldják a dolgot. Úgy tűnt azonban, a férfi a könnyebb utat választja, és
inkább feladja. – Gondolkodtál, ahogy ígérted és közben rájöttél, hogy nem
lehet köztünk semmi. Ezért, mielőtt még terveket szőnék, lezárod azt, ami el
sem kezdődött, igaz? – összegezte a lényeget, mire Nate lehunyt szemmel
bólintott, de a fájdalmat nem láthatta Victoria az arcán, mert még mindig
háttal állt neki. – Ez igazán nagyon lovagias, csak azt nem értem, hogy miért
nem gondoltad végig ezt már a múlt éjjel? – tette fel a kérdést – amit most
felsoroltál, pontosan tudta akkor is, amikor a lakásom előtt vártál – fűzte
mellé, és rémülten állapította meg, hogy hangja elcsuklik, ezért mérgesen fonta
keresztbe karját. – Volnál szíves rám nézni legalább? – kérdezte türelmetlenül,
mert az őrületbe kergette, hogy Nate úgy áll ott, mintha semmit nem jelente
számára az, amit mondott, mire a férfi lassan mély levegőt vett és megfordult.
Szívét összeszorította a fájdalom, amikor meglátta a könnyeket csillogni a
gyönyörű kék szemekben, de erősnek kellett lennie, így Victoria hiába kereste
arcán a jelét annak, hogy őt is legalább ennyire megviseli a döntése.
- Igazad
van – értett egyet, mert azt mégsem mondhatta, hogy egyáltalán nem bánta meg az
elmúlt éjszakát, és ha csak rajta múlna, élete végéig a karjaiban tartaná, és
bármit feladna érte. Az helyett, amit a szíve súgott, kihúzta magát, és azt
mondta, amit a józanész diktált, hogy megvédje Victoria-t Corinne kicsinyes
bosszújától. – Hiba volt a múlt éjjel és sajnálom – nyögte nehezen, mialatt úgy
érezte, mintha forró vassal égetnék a lelkét ekkora hazugság után, Victoria-nak
pedig olyan volt ez az egyetlen mondat, mintha késsel szúrta volna szíven.
- Bevallom…
erre nem számítottam – simított végig homlokán döbbenten Victoria, majd, hogy
maradék büszkeségét megőrizze, lenyelte a gombócot a torkából, és kihúzta
magát. – Egyetértek. Hiba volt a múlt éjjel, de szerencsére, néhány nap múlva
elutazol, így esélytelen, hogy ismét elkövessük! Remélem, nem bánod, ha a közös
ebédet inkább kihagyom! – jelentette ki kemény hangon, majd az ajtó felé
indult, de amikor kilépett volna, még megfordult, és hideg, kifürkészhetetlen
tekintettel mérte végig az orvost. – Ezúttal tényleg én kérlek rá, hogy felejts
el! – tette hozzá, mire Nate arcán fájdalom suhant át, ami Victoria figyelmét
sem kerülte el, de nem foglalkozott vele.
- Sosem
fog sikerülni –suttogta válaszképpen Nate, amit Victoria is meghallott, és egy
percre már majdnem elgyengült, már majdnem megkérdezte, hogy akkor miért löki
el magától, aztán összeszedte magát, és kezét a kilincsre téve, lassan mély
levegőt vett. Éppen eleget bántotta a férfi ahhoz, hogy ne mutassa ki neki,
mennyire fájtak a szavai.
- Ez
már legyen a te problémád – válaszolt vissza ugyanolyan halkan, majd távozott a
rendelőből, Nate pedig nagyot sóhajtva támaszkodott meg az íróasztalon. Úgy
érezte, a fájdalom, mely végig égette a bensőjét, elviselhetetlen erővel
pusztít el odabent mindent, amit érzelemnek hívnak, egészen addig, amíg
végérvényesen jéggé nem fagyasztja a szívét. Biztos volt benne, hogy ha
Victoria nem lehet az övé, más sem fog kelleni, ahogy azt is tudta, hogy
Corinne hiába reménykedik az esküvőben. Képtelen lett volna az orvosnőn kívül
bárkit az oltár elé vezetni, de a fenyegetés, hogy derékba törhet Victoria
karrierje, és akkor feleslegesen tette ki magukat az iménti kínnak, túl valóságos
volt ahhoz, hogy kockáztasson. Ki kell találnia valamit, hogyan úszhatná meg
legalább a házasságot, de hiába erőlködött, semmi nem jutott az eszébe, mire
dühösen kapta fel az asztalról a papírnehezéket, és finomkodás nélkül vágta a
falhoz.
Nate
unottan tologatta tányérján az ínycsiklandozó falatokat, melyeknek finom illata
sokkal inkább hányingert keltett benne, semmint meghozta volna az étvágyát.
Annak ellenére, hogy reggel óta nem evett semmit, képtelen volt bármit is
legyűrni a torkán. Fejében folyamatosan lejátszotta az ebéd előtti beszélgetést
Victoria-val, látta maga előtt a fájdalmat a kék szemekben, újra érezte a jeges
fuvallatot gerince mentén, amikor az orvosnő kimondta, hogy felejtse el.
Vacsorapartnere ezzel szemben közlékeny és vidám hangulatban volt, látszólag
nem viselte meg különösképpen az orvos szótlansága. Megállás nélkül beszélt,
főleg a közös jövőjükről és a hamarosan megejtendő esküvőről. Úgy tűnt,
nyeregben érzi magát, fogalma sem lehetett róla, hogy Nate minden idegszálával
azon gondolkodott, hogyan tudna menekülni szorult helyzetéből, lehetőleg úgy,
hogy Victoria-nak se essen baja.
- Nate!
Figyelsz te rám egyáltalán? – csattant a hangja számonkérőn, miközben villáját
türelmetlen mozdulattal helyezte tányérja szélére.
- Nem
igazán – nézett a nőre szemrebbenés nélkül Nate, mire Corinne bosszúsan
szorította össze ajkát.
- Ennyi
erővel, egy majommal is együtt vacsorázhatnék! – sértegette a férfit, de Nate
örömtelen mosolyra húzta ajkát.
- Azt
nem hinném, Corinne – ingatta meg fejét nyugodtan. – Az állatkínzást ugyanis a
törvény meglehetősen szigorúan bünteti – tette hozzá, amivel csak azt érte el,
hogy a nő felháborodva kapkodott levegő után.
- Egyszerűen
elviselhetetlen vagy ma este! – dobbantott a lábával ingerülten, mire Nate
bólintott.
- Jobb,
ha hozzászoksz! – jelentette ki határozottan, miközben felállt, az asztalra
hajította a szalvétát, és a szobaajtó felé indult. – Ha összeházasodunk, minden
nap ilyen leszek! Elviselhetetlen, undok, hideg és érzéketlen! – sorolta a
jelzőket kemény hangon, majd negédesen mosolyogva hozzátette. – Legalábbis,
amikor otthon leszek – kacsintott a nőre sokatmondón, mire az döbbenten elnyíló
ajkakkal nézett rá.
- Ezt
mégis, hogy értsem? – hápogott, de amint a férfi szemébe nézett, felfogta a
szavai jelentését, Nate pedig hálát adott a sorsnak azért, hogy a fejébe nem
lát bele a nő, így nem tudhatta, hogy azok után, amit Victoria karjaiban átélt,
képtelen lenne más nőhöz úgy hozzáérni. De a kórházi ágyak, az ügyeletes orvosi
szoba vagy a híd alatti nyirkos beton is jobb választásnak tűnt, mint Corinne
mellett az ágyban.
- Pontosan
úgy! – húzta össze szemét, majd az ajtóhoz lépett, de Corinne néhány
pillanattal később, karjánál fogva ragadta meg, és akadályozta meg, hogy
elhagyja a szobát.
- Édesem
– duruzsolta úgy, mint egy doromboló macska, Nate azonban undorodva nézett le
rá, amit észre sem vett. – Ne veszekedjünk! Mit szólnál hozzá, ha… átmennénk a
hálóba, és ott talán meg tudnálak győzni, hogy…
- Corinne!
– dörrent a hangja a férfinak – te tényleg azt hiszed, hogy valaha egy ujjal is
hozzád fogok érni? – kérdezte megvetőn végig mérve a nőt, aki feszengve húzta
ki magát a rideg pillantástól. – Soha! Soha az életben nem fogsz az ágyadban
látni! Zsarolással rávehettél, hogy elhagyjam Victoria-t, ahogy arra is, hogy
feleségül vegyelek, de az alkuban nem szerepelt, hogy el is kell játszanom a
férj szerepét! Mi ketten nem leszünk mások egymásnak, mint két lakótárs, akit a
balszerencse egymás mellé sodort, megértetted?! Ha csak nem akarod megalázni magad
minden alkalommal, soha többé ne ajánlkozz fel nekem! – sisteregtek a szavai
gyűlölettől telve, aztán a választ meg sem várva, faképnél hagyta a nőt, aki
égő arcára szorítva kezét nézett a bezárt ajtóra.
Amy nagyot sóhajtva forgatta kezében
a borospoharat, miközben barátnője kanapéján ülve figyelte, ahogy a doktornő a
pizzáját tologatja maga előtt. Három nap telt el, mióta Nate és Victoria útjai
elváltak, és Amy aznap egész éjjel a doktornő mellett maradt. Victoria
vigasztalhatatlannak tűnt, neki pedig majd’ megszakadt a szíve a fájdalmát
látva, és bár tudta, hogy haragudnia kellene az orvosra, valamiért mégis
képtelen volt rá. Egy belső hang azt súgta, több van emögött, mint, amennyit
Nate Jamison elárult, és Corinne felbukkanása csak még biztosabbá tette ebben,
de valahányszor szóba akarta hozni, Victoria azonnal bezárkózott, és nem volt
hajlandó beszélni többet sem a történtekről, sem Nate-ről. Úgy tűnt, eltemette
magában a férfit, lelke legmélyére száműzte, és ha csak meghallotta a nevét,
szeme elutasítón villant.
- Nekem
ez az egész bűzlik! – tört fel Amy-ből, amivel sikerült meglepnie barátnőjét,
aki értetlenül nézett rá. – Ne nézz így rám, pontosan tudod, miről beszélek! –
mutatott villájával fenyegetőn az orvosnő felé, mire amaz égnek emelte szemét.
Persze, hogy tudta, hiszen Amy, valahányszor alkalma nyílt rá, felhozta
Nate-et, ő azonban hallani sem akart a férfiról többet. Éppen elég energiájába
került napközben elkerülni a kórházban, nem akart még este is ezzel
foglalkozni. Enélkül is gyötörték éjjel az álmok, szeretkezéseik képei,
csókjainak emléke, hát, ha még beszélgetne is róla!
- Amy,
nem kezded újra, ugye? – húzta fel szemöldökét figyelmeztetőn, de az ápolónőre
hatástalan maradt a jelzés.
- Mondd
csak, te nem találod furcsának ezt az egészet? – tette fel a kérdést sokatmondó
arckifejezéssel. – Nate megőrül érted, ezt a vak is látja! Valahányszor elmész
mellette a folyosón, úgy néz utánad, hogy a szívem szakad meg – sóhajtott
szentimentálisan, mire Victoria égnek emelte a szemét.
- Képzelődsz!
Teljesen beleélted magad abba, hogy ez egy tündérmese és nem vagy képes
meglátni a valóságot! – rótta meg mérgesen, mert egyáltalán nem akarta, hogy őt
is elbizonytalanítsa, és elhitesse vele, hogy Nate mégis érez iránta valamit.
- Ó,
valóban? – húzta fel szemöldökét bosszúsan Amy. – Szerintem, kettőnk közül nem
én vagyok az, aki nem látja a valóságot! – tette csípőre a kezét indulatosan. –
Könyörgöm, Vicky! Vizsgáld meg a tényeket! Megcsókol a bálon, elviszi neked a
leveleket, elmondja, hogy az anyja csak hazudott, közös jövőről beszél, felmegy
az igazgatóhoz…
- Az
igazgatóhoz? – hökkent meg Victoria, aki eddig nem tudott róla, hogy a férfinek
megbeszélése lett volna Dr. Crohn-nal, mire Amy vadul bólogatott.
- Bizony
ám! A titkárnő szerint, valami kardiológiai osztály létrehozásáról
beszélgettek, és az igazgató elújságolta, miután Nate távozott, hogy hamarosan
bővülni fog a kórház! Szerinted, mit jelent ez? – tette fel a kérdést, de
hangsúlyából érezni lehetett, hogy mire gondol, majd a választ meg sem várva
folytatta. – Tegyük fel, hogy Nate komolyan gondolta. Itt akart maradni, veled
képzelte el a jövőjét, itt Nelsonban! Aztán megjelenik az az álnok kígyó,
beszélgetnek, olyan képpel távozik, mint egy jóllakott macska, majd Nate közli,
hogy elutazik és véget vet annak, ami közöttetek van! Tényleg én vagyok az
egyetlen, akinek összeáll a kép? – csapott tenyerével a térdére hitetlenkedve,
és örömmel látta, hogy Victoria szemöldökét ráncolva rágcsálja alsó ajkát, de
mielőtt felelhetett volna a feltett kérdésre, megszólalt a komódon álló
telefon.
- Dr.
Kincaid – szólt bele hivatalos hangon, majd, amikor meghallotta a vonal végén
lévőt, kifutott arcából a vér, és elszoruló torokkal nézett Amy-re.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése