32.
rész
Victoria
jókedvűen lépett a nővérpulthoz és helyezte el a kezében lévő kartont, miközben
a csuklóján lévő órára pillantott. Hangulata csak még jobb lett, amikor
meglátta, hogy ideje kivennie az ebédszünetet, ráadásul úgy tűnt, meg is tudja tenni,
mert senki nem várt rá a járóbetegek részére kialakított helyiségben.
- Ha
keresnek, ebédelni vagyok – szólt oda Amy-nek, aki felpillantott a monitor
mögül és még éppen időben el tudta kapni a karját, mielőtt eltűnhetett volna
ismét a szeme elől. Egész délelőtt figyelte az orvosnőt, aki nyomokban sem
hasonlított arra, akit előző éjjel hazaengedett innen, de egyszer sem tudta
elcsípni, hogy kifaggathassa.
- Megállni!
– húzta vissza gyengéd erőszakkal, és kíváncsisága csak még nagyobb lett,
amikor Victoria szélesen elmosolyodott. – Mi történt veled? – szegezte neki a
kérdést egyenesen legjobb barátnője, mire az orvosnő ártatlan képpel nézett
vissza rá.
- Mire
gondolsz egészen pontosan? – kérdezett vissza válasz helyett, Amy pedig
bosszúsan húzta össze szemöldökét.
- Ne
csináld már! – dobbantott a lábával úgy, mint egy türelmetlen gyerek. – Tegnap
éjjel még krokodilkönnyeket hullajtottál Nate miatt, ma meg kicsattansz a
vidámságtól! Szóval! Ki vele! – dörzsölte össze tenyerét izgatottan, Victoria
pedig egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy hagyja szenvedni, végül
megkönyörült rajta. Azok után, hogy meghallgatta, vigasztalta, ez igazán nem
lett volna szép tőle.
- Legyen
elég annyi, hogy amikor innen hazaértem… - akadt el egy pillanatra, majd nem
tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, ahogy eszébe jutott, mi történt azután.
– Végül egész jól alakult az este – fogalmazott óvatosan, Amy pedig néhány
másodpercig összevont szemöldökkel nézett rá, majd hirtelen felkiáltott.
- Uram
Isten! – csapta össze kezét, ahogy rádöbbent, mire utalhat az orvosnő. – Ott
volt, igaz? Elment hozzád, és fogadjunk, hogy nekem volt igazam! – ugrált
nevetve, Victoria pedig kezét a szájára tapasztva húzta magához egészen közel.
- Abbahagynád?
– pirított rá, amikor észrevette, hogy néhány kollégájuk érdeklődve figyeli
őket. – Úgy viselkedsz, mint egy menhelyi kutya, akit éppen örökbefogadtak –
nevetett vele a doktornő. – Ha kibírod ilyen szélsőséges reakciók nélkül, akkor
talán jó leszek hozzád, és mesélek ezt, azt… - javasolta, mire Amy erőt vett
magán, és mivel ajkán még mindig ott volt a doktornő keze, vad bólogatásokkal
jelezte a beleegyezését.
- Mindent
elmesélsz? – csillant fel a szeme, miután ismét szóhoz jutott, de Victoria megrázta
fejét.
- Azt
mondtam, ezt, azt – ismételte meg korábbi kijelentését, majd nagyot sóhajtott
és nagyvonalakban felvázolta az előző este történteket. Beszélt a levelekről,
Theresa szerepéről abban, hogy útjaik elváltak Nate-tel, és nem hallgatta el
azt sem, hogy az eljegyzés csak Corinne ötlete volt. Az éjszaka részleteibe
természetesen, nem avatta be Amy-t, úgy gondolta, ez csak kettőjükre tartozik
az orvossal, és meg akarta hagyni maguknak a csodát, amit átélt a karjaiban,
ahogy kétségeiről sem számolt be a jövővel kapcsolatban. Amy végig szélesen
mosolyogva hallgatta, időnként megengedett magának egy szitkot, amikor Corinne
hazugsága került szóba, amikor pedig Victoria befejezte, elgondolkodva
rágcsálta alsó ajkát.
- Most
már csak azt nem értem, hogy mit keresett itt az a vörös boszorkány –
gondolkodott hangosan, majd hozzátette – ráadásul ahhoz képest, hogy Nate
valószínűleg kidobta, nem tűnt túl letörtnek – jegyezte meg, de azonnal meg is
bánta kijelentését, amikor meglátta, hogy Victoria elkomorodik.
- Corinne
itt volt? – kérdezte látszólag könnyedén, mire Amy először nem válaszolt, de
amikor tekintete találkozott a doktornő pillantásával, megvonta vállát.
- Nos…
igen – vallotta be nehezen. – Éppen itt álltam, amikor kijött Dr. Jamison
rendelőjéből, és felettébb elégedett képet vágott. De ne aggódj! – tette hozzá
azonnal, amikor észrevette a sötét árnyat, mely átsuhant barátnője arcán. –
Biztosan csak… nem is tudom, talán annak örült ennyire, hogy hazautazhat végre
– találgatott, bár ő maga számára is elég vérszegénynek tűnt a magyarázat.
- Persze
– bólintott mosolyt erőltetve magára Victoria – biztosan – tette hozzá, majd
szabadkozva lépett távolabb Amy-től. – Ne haragudj, mennem kell – indult el,
hogy végre együtt ebédelhessen szerelmével, annak ellenére, hogy már korántsem
érezte olyan izgatottnak magát emiatt, mint néhány perccel korábban.
- Vicky!
– szólt utána barátnője, mire érdeklődve fordult hátra. – Ugye nem hagyod, hogy
ez a démon elrontsa, ami kialakulóban van közöttetek? – kérdezte aggodalmas
hangon, mire Victoria megvonta vállát.
- Hiszen
még én sem tudom, kialakulóban van-e egyáltalán bármi – válaszolta őszintén, az
igazságnak megfelelően, majd a választ meg sem várva, belépett Nate
rendelőjébe. Az orvos az asztala mögött ült, és szinte azonnal felemelte fejét,
ő pedig mosolyogva zárta be maga mögött az ajtót. – Helló, idegen – lépett
közelebb és megállt, mire Nate érezte, hogy gombóc keletkezik a torkában a rá
váró beszélgetés miatt.
- Szia
– préselte ki magából a köszönést, mialatt tekintete simogatón futott végig
szerelme alakján. Victoria gyönyörű volt, és ebben a néhány órában is
borzasztóan hiányzott neki. El sem tudta képzelni, hogyan fogja túlélni, amikor
visszautazik Bostonba, azzal a gondolattal, hogy soha többé nem láthatja.
- Ígértél
egy ebédet, emlékszel? – húzta fel szépen ívelt szemöldökét, mire az orvos
lassan bólintott, és felállva, megkerülte az asztalt, majd megtámasztva
csípőjét, karjai közé húzta a doktornőt.
- Egész
nap csak ez járt a fejemben – simított végig finoman az arcán, majd nyaka
vonalán, ajka pedig puhán érintette meg a mézédes ajkakat. Olyan gyengéden
csókolta, annyi szeretettel, amennyire csak telt tőle, miközben lehunyta szemét
és teljesen átadta magát a pillanatnak, ahogy Victoria lágyan viszonozta az
érintést. Tisztában volt vele, hogy nem fair, amit tesz, de élni akart a
lehetőséggel, hogy még egyszer utoljára megölelhesse. Tudta, hogy amint
elmondja, amit akar, Victoria soha többé nem fogja engedni, hogy hozzáérjen.
- Ez
vagy az ebéd? – kérdezte csintalanul Victoria, mire a férfi felsóhajtott.
- Leginkább
az, hogy ebédnél látlak, és megtehetem ezt – lehelte szinte a szájába a
szavakat, majd újra magához húzta egy csókra. – Hiányoztál – súgta bele a
csókba, mialatt szíve vadul vert a mellkasában. Úgy érezte, képtelen belefogni,
mintha egy láthatatlan erő megakadályozta volna benne, mire Victoria mosolyogva
simított végig mellkasán.
- Te
is nekem – ismerte be, majd grimaszba húzta fitos orrát. – De a betegeknek
mégsem mondhattam, hogy fogják rövidre a panaszaikat – tette hozzá vidáman, de
amikor Nate komoly maradt, rossz érzés kerítette hatalmába. – Valami baj van?
Mr. Harper leleteivel van gond? – kérdezte aggodalmasan, mire Nate megrázta
fejét.
- El
tudnád képzelni, hogy ne orvos legyél? – tette fel a kérdést, majd azonnal
folytatta – úgy értem, hogy ne praktizálj, hanem inkább…
- Inkább
mi? – húzta fel kérdőn szemöldökét Victoria még mindig mosolyogva. – Nate,
szeretem a munkámat, el sem tudnám képzelni, hogy otthon üljek, vagy bármi mást
csináljak helyette – rázta meg fejét határozottan, majd váratlanul
elkomolyodott. – Miért kérdezed ezt? – nézett várakozón a férfira, aki
megrántotta vállát.
- Semmi
különös, csak tudod… - köszörülte meg torkát zavartan, mialatt keze még mindig
szorosan fogta a doktornő derekát, mintha így akarná megakadályozni, hogy el
kelljen engednie. – Arra gondoltam, hogy ha nem gyakorolhatnád a hivatásodat, boldog
lennél-e? – tette fel a kérdést vadul dübörgő szívvel, mire Victoria először
felnevetett, de amikor látta, hogy a kérdés komoly, értetlenül ráncolta össze
szemöldökét.
- Fogalmam
sincs, mire akarsz kilyukadni – ingatta meg fejét tanácstalanul, mire Nate
váratlanul felsóhajtott és türelmetlenül túrt bele sűrű hajába. Ő sem tudta
igazán, mit akart ebből kihozni. Talán egy kiskaput keresett, hogy ne kelljen
megtennie, amire Corinne kérte, de belátta, hogy esélytelen. Bárhogy is
döntene, boldogtalanok lennének mindketten. Biztos volt benne, hogy ha
elmondaná Corinne zsarolását, Victoria hajlandó lenne kockáztatni értük. Ezt
világosan érezte az elmúlt éjszaka, de azt is tudta, hogy szíve mélyén
hiányozna neki az orvoslás. Sehogy sem volt jó döntés, akkor legalább a
munkáját meg akarta hagyni Victoria-nak.
- Felejtsd
el – nyelt nagyot Nate, mialatt elengedte Victoria-t, és távolabb lépett tőle.
– Csak beszélek össze-vissza, mert… - akadt el ismét, aztán nagy levegőt vett,
hogy kimondja végre, amit nem kerülhetett el. – Tudod, sokat gondolkodtam a
jövőn… kettőnk jövőjén – nyögte nehezen, mire Victoria érezte, hogy gyorsabban
kezd verni a pulzusa.
- Van
ennek valami köze ahhoz, hogy Corinne itt járt? – kérdezte halkan és amikor Nate
meglepetten nézett rá, megvonta vállát. – Amy látta kijönni a rendelődből, ő
mondta – magyarázta meg jól értesültségét, mire Nate lassan bólintott.
- Több
köze van hozzá, mint hinnéd – adott rejtélyes választ, majd folytatta – mi…
beszélgettünk és felhívta a figyelmemet néhány dologra – köszörülte meg ismét a
torkát, zavartságának egyértelmű jeleként, Victoria pedig tudta, hogy a
borzongás, mely végig fut gerincén annak a jele, hogy valami rossz fog
következni. – Azt mondta, nem tisztességes veled szemben, amit csinálok –
erőltette ki magából a szavakat, miközben még távolabb lépett a doktornőtől,
egyenesen az ablakig, és hátat fordított neki, mert képtelen volt a szemébe
nézni.
- Amit
csinálsz? – húzta fel szemöldökét Victoria, majd egyre idegesebben figyelte a
férfi hátát, aki mozdulatlanná dermedve nézett ki az ablakon. – Nate? Mi ez az
egész? – szegezte neki a kérdést, a férfi pedig lehunyta szemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése