27.
rész
Nate
könnyes szemmel, nagyot nyelve nyitotta ki a bejárati ajtót, mely kissé
nyikorogva engedelmeskedett, majd belépett. A kis előszobában sötétség
uralkodott, de a hófehér lepedővel letakart bútorokon kívül semmi nem
árulkodott arról, hogy évek óta nem lakták a házat. A levegőn jól érezhető
volt, hogy naponta alaposan szellőztettek, és leszámítva egy kevés port,
bármikor költözhető lett volna, Nate pedig tudta, hogy mindez Frank, anyai nagybátyja
keze munkáját dicséri, aki a szomszédban lakott. Ő ápolta a ház előtti udvar
pázsitját, ellátta a karbantartási munkákat, felesége pedig alkalmanként
kitakarított. Bár azóta nem tette be lábát a házba, hogy elköltözött az
államokba, hiszen sosem volt annyi pénzük, hogy hazautazzon látogatóba, John
Kincaid pedig értelemszerűen nem volt hajlandó finanszírozni az utazását, anyja
halála után mégsem vitte rá a lélek, hogy eladja, ami most kivételesen jó
ötletnek bizonyult. Ha belegondolt, hogy az estélyen lezajlottak után vissza
kellene mennie a szállodába, felállt a szőr a hátán. A legkisebb porcikája sem
kívánta látni Corinne-t, nemcsak ma este, hanem soha az életben. Minden olyan
szépen alakult Victoria-val, néhány röpke perc erejéig már azt is elhitte, hogy
rendeződhetnek a dolgok, de az az átkozott nőszemély mindent elrontott. Sosem
gondolta volna, hogy ilyen aljasságra képes, de legalább most megtudta, milyen
ember valójában. Miközben beljebb lépett a lakásba, és sorra járta a régi
helyiségeket, szeme előtt bevillantak gyerekkori emlékei, és nem állta meg
mosolygás nélkül. Szinte megint látta anyját a konyhában, a tűzhely előtt
állni, ahogy kedvenc ételét készíti, hallotta a nappaliból kiszűrődő televízió
zaját, érezte azt a meghitt, békés hangulatot, mely otthonukban uralkodott.
Éppen erre a nyugalomra volt szüksége azok után, ami történt. Először ugyan
Victoria-hoz ment, de legnagyobb csalódására a nő nem nyitott ajtót, ő pedig
csak remélte, hogy nem azért, mert éppen Steven karjaiban keresett vigaszt.
Bízott benne, hogy a férfi talán elvitte valahová, mivel gondolni sem tudott
arra, hogy valahol kettesben lehetnek. Míg gondolatai ismét a doktornő körül
kanyarogtak, lábai ösztönösen vitték anyja szobája felé, mintha ott vigaszt és
gyógyírt találhatna minden sebére, éppen úgy, ahogy gyerekkorában. Belépve,
nagyot nyelve kapcsolta fel a villanyt, és futtatta körbe tekintetét a hatalmas
ágyon, melyet most is ugyanaz a takaró fedett, amire emlékezett. A barna
komódon, ütött-kopott fiókjaival, a fésülködő asztalon, ami előtt anyja minden
reggel kifésülte hosszú, derékig érő haját, hogy aztán szoros kontyba fogja.
Sajgó szívvel lépett a komódhoz, és simított végig a felületén, majd
kíváncsiságból, hogy talál benne valamit, amit elvihet magával Bostonba és
anyjára emlékezteti, kihúzta az egyik fiókot. Szemöldöke értetlenül futott
ráncba, amikor meglátta a rózsaszín masnival átkötött leveleket, és szíve
gyorsabb ütemre váltott, ahogy felfedezte, hogy azokat Victoria kézírásával
címezték az ő nevére. Ezer közül is felismerte volna, hiszen számtalan éjszaka
forgatta ujjai között a nő leveleit, amíg el nem nyomta az álom magányában a
bentlakásos iskolában. Mélyet lélegezve emelte ki a köteget, majd türelmetlenül
bontogatta fel őket sorban, de zavartsága csak még nagyobb lett. Szinte minden
egyes levél az után íródott, hogy anyja megüzente neki, Victoria-t eljegyezték
valakivel, de azok tartalma korántsem utalt erre. Éppen ellenkezőleg. Arról
írt, mennyire várja, hogy végre meglátogassa a szünetben, beszámolt a
terveiről, arról, hogy felvették az orvosi egyetemre, de egyetlen szót sem
ejtett eljegyzésről vagy közelgő esküvőről. Vadul dobogó szívvel nyúlt az
utolsó, bontatlan levél után, és szája kiszáradt, amikor olvasni kezdte.
Victoria már nem írt a jövőről, legalábbis nem a közös jövőjükről. Gratulált és
sok boldogságot kívánt az új szerelemhez, és reményét fejezte ki, hogy
megtalálja a boldogságot. Ugyanakkor azt is leírta benne, mennyire fáj neki,
amiért nem személyesen mondta el, hogy más utat választott. Nate értetlenül
ingatva fejét roskadt le a hatalmas franciaágyra, miközben próbálta összerakni
a kirakós darabjait, ami azonban körvonalazódni látszott, sehogy sem tetszett
neki.
- Évekig
gyűjtötte a bátorságot, hogy elmondja neked – szólalt meg váratlanul egy hang a
szoba ajtajában, mire Nate meglepetten kapta oda fejét. Frank állt ott, haja az
elmúlt idő alatt őszesbe fordult, de ugyanolyan sűrű volt, mint anyjának és
neki. Szeméből szomorúsággal vegyült szeretet sütött, kezeiben egy régi
baseball sapkát szorongatott. – Szia Nate! – bólintott üdvözlésképpen, és
amikor a férfi viszonozta, folytatta. – Nell mondta, hogy fényt lát a házban,
gondoltam, megnézem… rád nem számítottam – tette hozzá enyhe szemrehányással a
hangjában, de Nate-et sokkal jobban érdekelték a levelek, melyeket a kezében
tartott annál, hogy szabadkozni kezdjen a hosszú távollét miatt.
- Mit
jelentsen ez, Frank? – mutatta fel a köteget, mire a férfi mélyet sóhajtott.
- Anyád
jót akart neked, Nate – kezdett bele újra, miközben beljebb lépett és egy
széket húzott oda az ággyal szemben, amire lovagló ülésben helyezkedett el. –
Látta, hogy milyen szoros a barátságotok Victoria kisasszonnyal, ahogy azt is
észrevette, hogy ezt Mr. Kincaid nem nézte jó szemmel. Amikor John
felajánlotta, hogy fizeti a tanulmányaidat tizennyolc éves korodig az
államokban, éjszakákat gyötrődött azon, hogyan döntsön. Pontosan tudta, miért
ilyen fontos az öregnek, hogy távol tudjon a háztól – vakarta meg feje búbját
bánatosan Frank, mialatt Nate gombóccal a torkában hallgatta. – A legjobbat
akarta neked, azt, hogy meglegyen az esélyed, ami nekünk soha nem volt! De azt
is tudta, hogy a szíved fog megszakadni, ha el kell válnod a kis Victoria-tól.
- Végül
mégis elküldött – jegyezte meg halkan, enyhe sértettséggel a hangjában Nate,
mire a férfi lassan bólintott.
- Igen,
de fogalmad sincs, milyen nehéz volt meghoznia ezt a döntést – vette védelmébe
nővérét, mire Nate felemelte a köteget.
- Miért
nem láttam soha ezeket a leveleket? – tette fel azt a kérdést, mely a leginkább
foglalkoztatta, mire Frank feszengve simított végig homlokán.
- Miután
elmentél, Theresa azt hitte, a távolság idővel megöli majd ezt a barátságot –
magyarázta nyugodtan, és bár tudta, hogy ezt a nőnek kellett volna elmondania
fiának, megértette, amiért sosem volt elég mersze hozzá. – De a levelek nem
fogytak el. Éveken át, szinte minden nap írtatok egymásnak, ő pedig halálra
rémült, amikor rájött, hogy szerelembe fordult az, aminek léteznie sem lett
volna szabad! Az utolsó leveledet, amiben Victoria-nak arról írtál, hogy a
nyári szünetben hazajössz, felbontotta – vallotta be, és szinte ő szégyellte
magát nővére helyett. – Tudta, hogy John Kincaid sosem fogadná el, hogy a
lányának udvarolj, és emiatt mindketten csak szenvednétek. Úgy gondolta, addig
kell lezárni, ami köztetek van, amíg a távolság megkönnyíti a felejtést.
- Mit
mondott neki? – préselte ki magából a kérdést Nate, mire Frank nem válaszolt, ő
pedig felemelte könnyes tekintetét, és gyűlölettel nézett rá. – Mit?! –
ismételte meg csattanó hangon, a férfi pedig felsóhajtott.
- Azt
mondta, beleszerettél valakibe, és vele képzeled el a jövődet – válaszolta
halkan, mire Nate döbbenten rázta meg fejét. Képtelen volt elhinni, hogy a
legnagyobb fájdalmat, amit valaha átélt, éppen az édesanyja okozta neki, akiben
a világon mindennél jobban megbízott. – És azt is, hogy soha többé nem akarsz
visszajönni Nelson-ba.
- Ez
nem lehet igaz! – pattant fel dühösen az ágyról Nate, Frank pedig szó nélkül
hagyta. Nate fel-alá kezdett járkálni, miközben agyában egymást kergették a
gondolatok. Csak arra tudott gondolni, hogy ha Victoria-nak hazudott az anyja,
talán neki sem mondott igazat. Hirtelen Frank felé fordult. – Eljegyezték Victoria-t? – kérdezte
összehúzott szemmel, bár már sejtette a választ, mire Frank megrázta fejét, ő
pedig indulatosan rúgta arrébb az egyik széket. – A rohadt életbe, Frank! Miért
csinálta ezt velem? – tört fel belőle kétségbeesett, fájdalmas hangon, mire a
férfi felállt, és nyugtatólag tette vállára a kezét.
- Csak
meg akart kímélni a fájdalomtól, ami várt volna rád, ha hazajössz – próbálta
megértetni vele anyja érveit. – John Kincaid sosem egyezett volna bele, hogy
együtt legyél a lányával, ezt te is pontosan tudod! – folytatta tovább,
miközben Nate-nek eszébe jutott a kórházban lefolyt beszélgetés a férfival.
Hiszen annak ellenére sem akarta Victoria közelében látni, hogy sikeres orvos
vált belőle, vajon, mit szólt volna, ha egy egyszerű érettségivel tér haza? –
tette fel magában a kérdést, de sehogy sem volt képes logikusan látni a
dolgokat. – Szilárdan hitt benne, hogy így lesz a legjobb mindkettőtöknek –
tette hozzá halkan, mialatt életében először hálás volt az égieknek, amiért
nővére nem élte meg ezt a pillanatot. Ha annak idején nem szólítja magához a
teremtő, most biztosan belehalt volna abba a haragba és gyűlöletbe, ami Nate
szeméből kiolvasható volt.
- A
legjobb? – kérdezett vissza döbbenten Nate. – Van róla fogalmad, min mentem
keresztül, amikor anyám elhitette velem, hogy Victoria másnak adta a szívét, és
férjhez megy? – jött a következő kérdés, de a választ ezúttal sem várta meg,
csak tovább beszélt. – Tudtad, hogy azért nem jöttem haza még a temetése után
sem, négy hosszú évig, mert nem akartam látni, hogy az egyetlen nő, akit tiszta
szívemből szerettem, valaki másnak a felesége?! – záporozott belőle a
szemrehányás, majd dühtől remegve állt meg Frank előtt. – Anyámnak nem volt
joga ahhoz, hogy ezt tegye! Nem a középkorban élünk! Victoria és én
felvállaltuk volna ezt a szerelmet, és szembeszálltunk volna az egész világgal,
nemcsak John Kincaid-del! – emelte meg egyre jobban a hangját, de már sokkal
inkább volt elkeseredett, mint dühös. A tény, hogy hány boldog évet vett el
tőlük az édesanyja, feldolgozhatatlan volt, miközben csak arra tudott gondolni,
hogy minden bizonnyal ebből Victoria sem sejt semmit. Hirtelen számtalan mondat
más értelmet nyert, melyet a nő szájából hallott, többek között az is, hogy
akihez hozzáment volna, annak nem kellett. El sem tudta képzelni, milyen
fájdalmat érezhetett az orvosnő, amiért úgy tudta, becsapta és elárulta.
- Kérlek,
Nate – szólalt meg halkan Frank, miután úgy látta, a férfi lassan lecsillapodik,
és már csak némán néz maga elé. – Próbáld megérteni és legfőképpen,
megbocsátani neki – tette hozzá, mire az orvos rezzenéstelen arccal emelte rá
tekintetét.
- Talán
egy nap képes leszek rá, Frank – válaszolta ugyanolyan halkan, miközben magához
vette a leveleket és az ajtó felé indult. – De jelen pillanatban, gyűlölöm őt
azért, amit tett – sisteregtek a szavai keményen, Frank pedig lehunyta szemét,
és meg sem próbálta visszatartani a könnycseppet, mely végigfolyt ráncokkal
barázdált, napbarnított arcán.
Victoria
kedvtelenül szállt ki autójából, és kezeiben házának kulcsait szorongatva
sétált a felhajtón a bejárati ajtó felé. Amikor eljött az estélyről, először
haza akart jönni, de egyáltalán nem vonzotta a gondolat, hogy egyedül üljön a
kanapén, és a csalódásán töprengjen. Helyette inkább a kórház felé vette útját,
és Amy-nek sírta el bánatát, aki jó hallgatóság is volt, ráadásul megértőn
ölelte át, amikor szüksége volt rá. Még most sem tudta elhinni, hogy Nate és
Corinne jegyesek, ahogy azt sem értette, miért titkolták a kapcsolatukat. Talán
Amy-nek van igaza, és Corinne csak kitalálta az egészet? – fogalmazódott meg
benne a kérdés, mely csak még zavaróbb lett, ahogy felidézte Nate döbbent
arcát. Abban biztos volt, hogy a férfi be akart vallani valamit Corinne-nal
kapcsolatban, és szinte adta magát a helyzet, hogy nyilván az eljegyzést, de
Amy teljesen elbizonytalanította. Olyan hévvel állt Nate pártjára, hogy még ő
kezdte el szégyellni magát, amiért nem hallgatta meg az orvost. Ahogy
felrémlett előtte Nate kétségbeesett tekintete és kérlelő hangja, elfogta egy
rossz érzés, mely azt súgta, tanácsosabb lett volna maradni, és meghallgatni.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor megérkezett a lakásajtó elé, de szája
elnyílt meglepetésében, amikor meglátta, ki várja az ajtó előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése