31. rész
Castle
csalódottan fújtatott egy nagyot, miközben dühösen a párnába bokszolt, majd
fáradtan hanyatlott vissza. Annak ellenére, hogy már az éjjel tudta, csak erre
számíthat, mégis fájdalmas volt az ébredés, a tudat, hogy egyetlen éjszakát
kapott a nőtől, azzal kell beérnie, holott ő az egész életét mellette akarta
tölteni. Miközben lehunyt szemmel hallgatta a beszűrődő zajokat, igyekezett
nyugalmat erőltetni magára, és elképzelni, hogyan viselkedjen a nővel, amikor
találkoznak. Végül úgy döntött, Kate-re bízza a döntést, megvárja, a nyomozónő,
mit tesz, amikor találkoznak. Már éppen azon volt, hogy felkel, és felöltözik,
gondolván, minél előbb túl kell esnie élete talán legkínosabb találkozásán,
amikor nyílt az ajtó, és Kate lépett be rajta. Bárhogy is képzelte első
találkozásukat az író, az egyáltalán nem szerepelt a képek között, ami most
fogadta. A nő csupán egy köntöst viselt, szorosan megkötve derekán, mely csak
még inkább kihangsúlyozta tökéletes alakját, ajkán boldog mosoly játszott,
kezében pedig, egy tálcát egyensúlyozott, rajta két tányér rántotta, két bögre
kávé, és két pohár narancslé, pirítóssal.
-
Gondoltam, éhes leszel, ha felébredsz – törte meg a
csendet a nő lágy, kellemes hangja, mely most olyan gyönyörű dallam volt a
férfi fülében, amilyet még sosem hallott. Hitetlenkedve meredt az egyre
közelebb lépkedő nőre, miközben feljebb ült az ágyon, és hátát a támlának
támasztva hagyta, hogy Kate az ölébe helyezze a finomságokkal megpakolt tálcát.
Még akkor is némán, tátott szájjal figyelt, amikor a detektív bemászott mellé
az ágyba, és kényelmesen elhelyezkedve, villára szúrva az első falat rántottát,
jóízűen reggelizni kezdett.
-
Nem vagy dühös? – találta meg hangját végre Castle,
miközben még mindig döbbenten próbálta felfogni a látottakat.
-
Miért lennék? – kérdezett vissza értetlenül Kate,
miután újabb falatot szúrt a villára, de ezúttal Castle felé nyújtotta azt, aki
lassan kinyitva száját, hagyta, hogy a nő megetesse.
-
Az éjszaka… szóval, azt hittem, hogy megbánod… -
dadogta zavartan félelmeit az író, mire Kate szelíden elmosolyodott, és letéve
a villát, elvette a férfi öléből a tálcát, és annak legnagyobb döbbenetére,
most ő helyezkedett el rajta.
-
Ahogy tegnap is mondtam, biztos voltam a döntésemben,
és kettőnkben. Nem bántam meg semmit – jelentette ki határozottan, mélyen
belenézve a félelemmel, vegyes hitetlenkedéssel csillogó kék szemekbe, majd
megjátszott sértettséggel húzta el a száját – persze, ha neked kényelmesebb, ha
dühös vagyok, és elfelejtem, ami történt… - hagyta félbe a mondatot, és éppen
arra készült, hogy leszáll a férfiról, amikor annak erős karjai, hirtelen
körülölelték, és szorosan magához rántotta.
-
Soha! Soha nem akarom elfelejteni, és azt akarom, hogy
te is mindig emlékezz rá! Csodálatos volt, Kate! – suttogta egészen közel hajolva
a nőhöz, majd, amikor Kate szerelmesen rámosolygott, lágyan birtokba vette az
ajkát, és finoman, mégis szerelemmel telve csókolta meg. A boldogság, mely
elárasztotta a lelkét, semmihez sem hasonlított, és úgy érezte, még sosem volt
benne része. Lágyan, puhán csókolták egymást, mialatt Kate érezte, hogy Castle
tenyere végig simít a hátán, majd lassan előrevándorol, és már a köntös
kivágása mentén simogatja, egyre merészebben, ő pedig, önfeledten adta át magát
az érzésnek, amikor hirtelen megszólalt a tálcán lévő rádióból Langern ügynök
karcos hangja.
-
Beckett nyomozó, itt Langern! Jelentkezzen! – reccsent
a rádió többször is, mire Kate felfogta, mi történik, így nehezen kibontakozott
az író karjaiból, és a rádióért nyúlt.
-
Beckett! Van valami? – szólt bele hivatalos hangon,
miközben minden igyekezetével azon volt, hogy megszüntesse a bizsergést, mely
minden porcikáját átjárta a finom csókoktól, melyekkel Castle hintette tele
vállát, nyakát, arcát.
-
Spencer és Ron tiszteletes is átment a DNS teszten, és
a házkutatásnál sem találtunk semmit – tájékoztatta az ügynök őket, mire
mindketten érdeklődve kezdtek figyelni, ő pedig, folytatta – a tiszteletes
múltjába is belepiszkáltunk, de tiszta. Kiderült, hogy egy félreértésről volt
szó csupán, amit a lányok is beismertek később a szüleiknek, de az atya mégis
úgy döntött, hogy távozik attól az egyháztól.
-
Tehát egy újabb zsákutca! – sóhajtott dühösen Kate,
miközben felállva az író öléből, az ágy szélére telepedett, és tanácstalanul dörzsölte
meg szemét. – Ezek szerint, megint egy újabb gyilkosságra kell várnunk? –
kérdezte csalódottan, indulatosan, mire Langern zavartan köhécselni kezdett.
-
Talán nem. Tudom, nem fognak rajongani az ötletért, de…
- hagyta félbe a mondatot, mire Castle, gyanakodva ráncolta szemöldökét, és
közelebb hajolt, hogy jobban halljon, az ügynök pedig, folytatta – Nézzék, Dr.
Parish újra átnézi a holtesteket, de addig sem kellene ölbe tett kézzel ülnünk…
eddig azért nem csapott le, mert egy asszonyt sem hagytak azóta egyedül. Talán,
ha…
-
Egy pillanat! – szakította félbe Castle ingerülten,
amint világossá vált előtte, mire is akar kilyukadni az ügynök – ugye nem arra
gondol, hogy hagyjam egyedül a nyomozót, és csapdát állítunk?! – kérdezte
döbbenten vegyes haraggal, de az, hogy Langern hallgatott, többet mondott
minden szónál – maga megőrült? Nincs fegyvere, semmije sincs, amivel
megvédhetné magát! – tört fel a férfiból mérgesen, hitetlenkedve – mégis, mit
képzel? Ha rátör az a vadállat, majd a magától kapott mikrofonnal veri agyon?!
– gúnyolódott magából kikelve, de Kate finoman a vállára tette a kezét, így
próbálva megnyugtatni.
-
Castle, hagyd, hogy az ügynök befejezze! – kérte az
írótól, mire Castle mérgesen szorította össze a száját, és nagy erőfeszítések
árán, de csendben maradt.
-
Köszönöm! – jött a rádió túloldaláról az inkább gúnyos,
mint hálás felelet, majd Langern tovább beszélt – természetesen, nem dobnánk a
nyomozót a kutyák elé prédának. Egyszerűen csali lesz. Amíg maga látványosan
távozik, hogy mindenki előtt világossá váljon, hogy a nyomozó egyedül lesz,
addig mi elhelyezkedünk egy utcával arrébb egy furgonban, a detektívet pedig,
bepoloskázzuk. Így azonnal a segítségére tudunk sietni. – magyarázta most már
türelmesebben az ügynök, miközben Castle még mindig a fejét rázta.
-
Nem értek egyet! Mi van, ha az az állat bejön, és nemes
egyszerűséggel lelövi? – kérte számon a férfit Castle, a legrosszabb
lehetőséget felvázolva – mit érünk akkor azzal, hogy egy utcányira tespedünk
egy furgonban?
-
Nem valószínű, hogy így tesz. A profilja alapján,
megkínozza az áldozatait, ami időbe telik… nem öli meg azonnal, így van időnk
ideérni… - próbált optimistább képet festeni az ügynök, de ezzel csak azt érte
el, hogy Kate is homlokát ráncolva kezdte latolgatni az esélyeit.
-
A profilja alapján nappal gyilkol, az utolsó áldozatot
mégis éjjel ölte meg! – szúrta oda gúnyosan Castle, így rámutatva a
profilkészítés hiányosságaira, de mire az ügynök válaszolt volna, Kate vette át
a szót, nehogy elmérgesedjen a viszony a két férfi között.
-
Úgy érti, az a jobb verzió, ha meg akar kínozni előtte?
– kérdezett vissza, remélve, hogy nem jól hallotta, de legnagyobb bánatára,
Langern helyeslően hümmögött.
-
Pontosan. De ne aggódjon, arra nem kerül sor. -
Biztosította magabiztosan a nőt, majd elhallgatott, hogy megvárja a válaszukat.
-
Visszahívjuk! – kapcsolta ki egy gombnyomással Castle a
készüléket, majd elszánt, határozott tekintettel nézett a nőre. – Nem vállalod,
ugye? – nézett rá reménykedve, de abból, ahogy belenézett a határozottan,
eltökélten, szilárdan csillogó szemekbe, már tudta, hogy Kate nem az a nyomozó,
aki megretten egy ilyen kihívástól. Ha ilyen lenne, nem keresné olyan
elvakultan az anyja gyilkosát, saját életét is kockáztatva, ráadásul, ő az a
fajta volt, aki minden áldozatnak békét akart hozni, mégpedig azzal, hogy rács
mögé juttatja a gyilkosukat. Jelen pillanatban pedig, erre csak egyetlen esély
kínálkozott, ha prédaként száll szembe az elkövetővel.
-
Sajnálom… - nyögte nehezen a szavakat Kate. Pontosan
tudta, vagy legalábbis sejtette, mit érezhetett a férfi, amikor majdnem
elveszítette a temetőben, hiszen még mindig látta a félelemtől sugárzó kék
szemeket, hallotta a kétségbeesést a hangjában, ahogy azért könyörög, ne hagyja
el, és nem akarta még egyszer kitenni ennek az érzésnek, de azt is tudta, ha
most nem vállalja, és még egy nő meghal, azt sosem bocsátja meg magának. –
Nincs más lehetőségünk, és ezt te is tudod… - próbált észérvekkel hatni a férfira,
de Castle megrázta a fejét.
-
Ne mondd nekem, hogy az egyetlen esély elkapni egy
gyilkost, hogy veszélybe sodrod magad! Talán van más megoldás! Talán Lanie… -
kapaszkodott minden létező esélybe az író, de Kate megfogva a kezét fojtotta
belé a szót.
-
Castle, nem lesz semmi baj, megígérem! – nézett bele
biztatóan a kék szemekbe, majd közelebb hajolva, lágyan megcsókolta, miközben
magában azért imádkozott, hogy igaza legyen, és tényleg ne történjen semmi
visszafordíthatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése