31.
rész
Melanie-nak egyáltalán nem tetszett az
apró mosoly, ami a férfi szája szegletében megbújt, és a huncut csillogás sem a
zöldes-kék szemekben. Fogalma sem volt, mit tervez Andrew, ezért kétkedve állt
fel az asztaltól.
- Nem
hinném, hogy jó ötlet átadnom az irányítást – rázta meg fejét, mialatt
összeszedte az üres tányérokat, és a mosogatóba rakta.
- Nem
mered rám bízni magad? – kérdezte még mindig mosolyogva Andrew, annak ellenére,
hogy mindennél jobban szerette volna, ha Melanie megbízik benne.
- Előbb
sétálnék be oroszlánok közé egy adag véres steakkel a kezemben – felelte
őszintén a nő, mire Andrew elkomolyodott, és észrevétlenül rándult meg ajka.
Tisztában volt vele, hogy Melanie nem könnyen bízik meg valakiben, de fájt
neki, hogy az elmúlt napokban nem ismerte meg annyira, hogy tudja, semmit nem
tenne az engedélye nélkül, és semmiféle veszélyt nem jelent rá.
- Mindig
ilyen nyíltan kimondod, amit gondolsz? – nézte kitartóan a nő hátát, aki közben
mosogatni kezdett.
- Nincs
értelme mást mondani, mint amit érzünk – felelte nyugodt hangon Melanie, és
hirtelen elbizonytalanodott, amikor megérezte, hogy Andrew mellé áll, és
öblögetni kezdi az edényeket, majd a szárítóba pakolta őket.
- Igazad
van – bólintott a férfi, és amikor végeztek, Melanie felé fordult – megszoktam,
hogy az emberek többsége azt mondja, amit hallani szeretnék, vagy amit az
érdekük kíván. Te annyira más vagy, Melanie – nézett mélyen a barna szemekbe
Andrew, mire a nő nagyot nyelt, de tartotta a szemkontaktust – amikor először
találkoztunk és a szemembe néztél, jól tudtam, mit akarok – folytatta halkan,
Melanie pedig érezte, hogy szíve gyorsabb ütemben ver.
- Engem?
– kérdezte komolyan, Andrew pedig bólintott. – Szóval, akarsz engem –
összegezte a hallottakat látszólag nyugodtan, miközben egy lépést közelebb tett
a férfihoz, és ujját finoman húzta végig a férfi mellkasán. Meglepetten látta,
hogy Andrew lélegzete elakad, és érezte, ahogy az izom megfeszül a póló alatt.
Merészen közelebb hajolt, ajkukat már csak pár centiméter választotta el
egymástól – tudod, miben különbözök még azoktól, akiket ismersz? – búgta érzéki
hangon, mire Andrew érezte, hogy kiszárad a szája, és már csak a pillanatra tudott
gondolni, amikor ismét ajkán érezheti a nőét.
- Ne…
nem – dadogta, miközben szíve egyre hevesebben vert, keze pedig ösztönösen vándorolt
az ügynöknő derekára.
- Tanulok
a hibáimból, Mr. Wright – közölte rezzenéstelen arccal Melanie, és egy pillanat
alatt bontakozott ki az ölelő karokból, hogy pár lépést eltávolodjon.
Andrew-nak szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja, mi történt, és
amikor ez sikerült, értetlenül nézett a nőre. Melanie azt várta, hogy akárcsak
Daniel, Andrew is mérges lesz az elutasítás miatt, legnagyobb döbbenetére
azonban, a férfi csak várakozón nézett rá, kissé szomorkásan, amiért a várva
várt csók elmaradt.
- Tehát
a múlt miatt bűnhődöm? – kérdezte komolyan, mire Melanie egyenesen a szemébe
nézve válaszolt.
- Mint
mondtam, nem követem el kétszer ugyanazt a hibát – jelentette ki magabiztosan,
amivel egyértelművé tette a férfi számára, hogy a zárkózottság, a hideg külső,
és az, hogy Melanie nem engedi át magát az érzelmeknek egy korábbi kapcsolatára
vezethető vissza.
- Értem
– bólintott látszólag megadó módon Andrew, Melanie pedig nem tudta, hogy ennek
örüljön, vagy inkább elszomorodjon miatta. Egyfelől biztonságban érezte volna
magát, de legfőképpen a szívét, ha a férfi megérti, hogy kettejük között semmi
sem alakulhat ki, másfelől minden porcikája utána sóvárgott. Egyre inkább úgy
érezte, ez a kettősség lassan felemészti. Andrew hirtelen egy lépéssel
csökkentette a kettejük közötti távolságot, ő pedig feszülten húzta ki magát,
ami a férfi figyelmét sem kerülte el. Hitetlenkedve gondolt arra, hogy a
félelem, ami egy tized másodpercre felvillant a barna szemekbe, esetleg azt
jelenti, hogy az ügynöknő attól tart, kezet emelne rá. – De valamit neked is
meg kell értened, Melanie. Én is más vagyok, mint akikkel eddig dolgod volt.
Üzletemberként megvan a kellő türelmem, és kitartásom ahhoz, hogy elérjem a
célom.
- A
célod pedig én vagyok? – kérdezte kihívó tekintettel, dacosan felszegett állal
a nő, de meglepetésére Andrew megrázta a fejét.
- Nem.
A célom az, hogy bízz bennem, hogy elhidd, sosem bántanálak - felelte komolyan,
majd mielőtt Melanie válaszolhatott volna, eltávolodott tőle, és könnyed hangon
folytatta – most pedig megmutatom a birtokot, ahogy terveztem! – jelentette ki,
és a következő percben megfogta a nő kezét és maga után húzta.
Az elkövetkező
néhány óra meglepően kellemesen telt Melanie számára. Andrew teljes egészében
körbevezette a birtokon, miközben büszkén mesélt gyerekkoráról, a
csínytevésekről, amiket húgával elkövettek, no és persze a következményekről,
amire anyjuktól számíthattak miatta. Az idegenvezetés során számtalan munkással
találkoztak, akik mind örömmel és barátságosan üdvözölték a tulajdonos fiát,
Andrew-ban pedig nyoma sem volt annak a fennhéjázó, beképzelt arroganciának,
amit Melanie Danielnél tapasztalt. Ugyanolyan kedvesen köszöntötte a
munkásokat, érdeklődött családjuk után, és a kérdésekből az is kiderült, hogy
mindannyiójukat személyesen is ismeri. A férfi egy új oldaláról mutatkozott be,
ami kifejezetten szimpatikus volt a nő számára. Míg a munkásokkal beszélt,
Melanie élvezettel figyelte az őszinte mosolyt, ami ajkára rajzolódott, a
nevetés ráncait, melyek megjelentek a zöldes-kék szemek körül, ahogy egymást
ugratták a férfiakkal. Már kora délutánra járt az idő, amikor megérkeztek a
lovardához, mely a farm főépületétől pár száz méterre kapott helyet. A hosszú
istálló legalább egy tucat ló befogadására volt alkalmas, és Melanie alig
várta, hogy beléphessen, és megcsodálhassa a szebbnél szebb telivéreket, akik
bokszukban éppen falatoztak, vagy türelmesen tekintgettek körbe. Alig tettek
meg néhány lépést, amikor egy magas, vékony, izmos férfi igyekezett feléjük.
Cowboy kalapja alól itt-ott kikandikált napszítta szőkés-barna haja, barna
bőrén szinte világított hófehér foga, és kék szeme. Az ötvenes évei elején járhatott,
de ruganyos mozgása miatt, amíg közelebb nem ért, Melanie 30 évesnél nem
tippelte volna többnek.
- Andrew!
– bólintott Andrew felé üdvözlésképpen, és szinte ugyanabban a pillanatban
kezét is nyújtotta, majd Melanie felé fordult – Hölgyem! – emelte meg kissé
kalapját úri modorral, de vidéki természetességgel, mire Melanie
visszabólintott mosolyogva.
- Mike
Scottdale, Melanie Stanford – mutatta be őket egymásnak Andrew – Mike a farm
intézője, és a lovarda vezetője. Kölyökkorom óta ismerem.
- Igen,
azóta ismersz, hogy állandóan ide jártál a nyakamra hátráltatni a munkában –
szívta meg a fogát morgolódva a férfi, de a szeméből sütő szeretet leleplezte.
Melanie azonnal látta rajta, hogy a „kolonc-nak” inkább örült, mintsem, hogy
zavarta volna a Wright fiú. Andrew vidáman a nő felé kacsintott, majd a férfi
felé fordult.
- Kész vannak a lovak? – kérdezte, mire az, biccentett.
- Persze!
Felnyergeltük Vihart, ahogy kérted, a hölgy pedig megkapja Ezüstnyilat –
felelte Mike, majd erőteljesen füttyentett, mire egy lovászfiú szaladt elő az
egyik bokszból – hozd ide a lovakat, amiket felszerszámoztál! De szedd a lábad!
– utasította a cingár fiút, aki alig lehetett több 20 évesnél, mire az, már el
is tűnt a szemük elől.
- Ezüstnyíl
a húgom lova, szelíd jószág – nyugtatta meg Melanie-t Andrew, ő pedig nyugodtan
nézett vissza rá.
- Tudok
lovagolni, igaz, már évek óta nem ültem lovon – felelte, mire a férfi
meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Csak
nem lovas-rendőrként kezdted a pályádat? – kérdezte félig komolyan, Melanie
pedig nevetve rázta meg fejét.
- Nem.
A nagyszüleim farmján is voltak lovak – mesélte, miközben a lovászfiú megérkezett
a két gyönyörű állattal. Andrew kezébe nyomta az éjfekete színű telivér
vezetőszárát, Melanie felé pedig a hófehér lóét nyújtotta. Az ügynöknő
megbabonázva lépett közelebb az állathoz, miközben tenyerével végig simogatta
annak orrát, mire a ló bizalmasan hajtotta nyakához a fejét, és prüszkölt egyet
– csodaszép vagy, tudod? – súgta Melanie a ló fülébe, az pedig mintha értette
volna, amit mondott, nagyot bólintott, ami ismét nevetésre késztette a nőt,
Andrew pedig lenyűgözve nézte a jelenetet. Egyikőjük sem vette észre, hogy Mike
mindent tudó mosollyal szája szegletében, kettesben hagyta őket.
- Készen
állsz, hogy ismét nyeregbe pattanj? – hallotta Melanie Andrew hangját, mire
boldogan bólintott. Alig várta, hogy ismét lovagolhasson, hiszen ez volt az
egyetlen, amit imádott, amikor a nagyszüleinél kellett lennie. Szerette azt a
szabadságot, amit a lovaglás jelentett, azt, ahogy hajába kapott a szél, de
legfőképpen azt, hogy olyankor nem kellett a nagyszüleivel lennie. – Szívesen
segítek felülni – javasolta Andrew, de mire kimondta, Melanie már fel is
pattant a lóra, és egyenes tartással, profi lovasként tartva a gyeplőt nézett
le rá. Andrew elismerő pillantást vetett rá, majd a következő pillanatban ő is felült,
és lassú tempóban hagyták el a farm, kerítéssel körbevett területét. Legalább
20 percen át csak ügettek egymás mellett, miközben Melanie a táj szépségét
csodálta. Tekintete szinte itta magába a határtalan réteket, melyeken a
virágok, mint apró csillagok tündököltek, és színes kavalkádot alkottak. Most érezte
csak igazán, mennyire hiányzott neki a lovaglás, és mindaz, amit nyújtott a
számára. Szinte észrevétlenül fogta gyorsabb ütemre a lovat, aki azonnal
engedelmeskedett, és felvette az iramot. Andrew számára is feltűnt, hogy
Melanie távolodik tőle, és aggodalmasan pillantott utánuk. – Melanie! –
kiáltott a nő után, de az már nem hallotta, így ő is gyorsabb tempóra ösztökélte
Vihart, hogy utolérje őket. Egyáltalán nem volt nyugodt, amikor látta, hogy a
nő távolodik tőle és egyre nagyobb sebességgel vágtat. Annak ellenére, hogy
megbízott húga lovában, tisztában volt vele, hogy Melanie évek óta nem ült
lovon. Ösztönösen keményebben markolta meg a kantárt, lábát pedig
erőteljesebben nyomta a ló oldalába, hogy beérje őket. Melanie felszabadultan
hajolt előre, hogy a széllel szembeni ellenállást csökkentse. Felső teste
szinte belesimult a ló nyakába, miközben a szél hajába kapott, ő pedig ismét
szabadnak érezte magát. Gondolatban éveket repült vissza a múltba, abba az
időbe, amikor még nem ismerte Danielt, amikor még nem vették el minden
önbecsülését. Hirtelen a távolból Andrew hangját hallotta, ahogy a nevét
kiabálja. A ló kantárját kissé meghúzva, lassításra késztette a lovat, aki
azonnal lágyabb tempóra váltott, a következő pillanatban azonban, Ezüstnyíl rémülten
nyerített fel, és megtorpant, Melanie-nak pedig erősen kellett kapaszkodnia,
hogy a lendülettől előre ne bukfencezzen, át a ló nyakán. Szorosan megfogta a
kantárt, és igyekezett megnyugtatni a lovat, de az ide-oda rángatta a gyeplőt,
és megpróbált két lábra ágaskodni. Melanie minden tudását összeszedte, hogy
megfékezze, mialatt tenyerével lapogatta Ezüstnyíl nyakát, hogy lecsillapítsa,
de bármi is ijesztette meg az állatot, hatástalan volt a nő erőlködése. Melanie
a szeme sarkából látta, hogy Andrew már csak pár méterre van tőlük, miközben
érezte, hogy Ezüstnyíl félelme nemhogy csökkenne, hanem folyamatosan nő. Ujjai
belefehéredtek, annyira szorította a gyeplőt, amikor a ló végre sikerrel járt,
és két lábra emelkedett, ő pedig semmit nem tehetett ellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése