32.
rész
Melanie érezte,
ahogy lába kicsúszik a kengyelből, ezzel elveszítette az egyetlen mankót, ami a
nyeregben tartotta, és olyan sebességgel csapódott a földbe, hogy minden izma
belesajdult. Andrew rémülten fogta még gyorsabb vágtára a lovat, miközben
látta, hogy Ezüstnyíl idegesen fel-le emelkedik Melanie mellett, aki még mindig
a gyeplőt szorította.
- Engedd
el a kantárt! – kiáltotta a nőnek, mire Melanie azonnal engedelmeskedett,
Ezüstnyíl pedig pár métert távolodott tőle. Andrew leugrott a lováról, és a nő
mellé térdelt. Tekintete végig cikázott a testén, így keresve, hogy hol
sérülhetett meg, és milyen súlyosan. Még soha életében nem félt annyira, mint
amikor látta, hogy Ezüstnyíl megbokrosodik, és tehetetlenül kellett
végignéznie, ahogy Melanie megpróbál megküzdeni az állattal. Fogalma sem volt
róla, mi vár még rá az életben, de abban biztos volt, hogy élete legszörnyűbb
pillanatai közé fogja sorolni, amikor a ló levetette hátáról az ügynöknőt. –
Jól vagy? – kérdezte remegő hangon, miközben keze végig futott a formás
lábakon, sérülés után kutatva. Melanie háta sajgott az ütéstől, és biztosra
vette, hogy másnap még inkább fogja érezni, mégis belebizsergett, ahogy a férfi
erős tenyere lábát simogatta.
- Semmi
bajom – nyögte félig a fájdalomtól, félig az érintés hatására, mire Andrew
ránézett, hogy az arcáról olvashassa le, igazat mond-e, ő pedig megdöbbent a
zöldes-kék szemekben tükröződő aggodalomtól. Leszámítva apját és a kapitányt,
még sosem aggódott érte senki. Hasonló helyzetben Daniel nyilván letorkolta
volna, amiért vágtára fogta a lovat, sőt minden valószínűség szerint, előbb a
lovat nézte volna meg – mi van Ezüstnyíllal? – kérdezte, hogy elterelje
figyelmét a férfiról, és a melegségről, mely bejárta szívét a gondolatra, hogy
talán mégis fontos Andrew-nak.
- Pár
méterre tőlünk falja a füvet, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a
világon! – morgott Andrew, és haragos pillantást vetett a fehér kanca felé, aki
azonban, láthatólag nem zavartatta magát a történtek miatt.
- Számára
az is – emelkedett fel ülő helyzetbe Melanie, és szemét összeszorítva űzte el a
fájdalmat hátából. – Az én hibám – sóhajtott, és örömmel vette tudomásul, hogy
ezúttal nem érkezik szúrás – várhattam volna a vágtával még. Csak jó érzés volt
ismét lovon ülni – ismerte el halkan, szégyenkezve, amiért a férfi előtt
vallott kudarcot, mire Andrew lágyan rámosolygott.
- Sokat
lovagoltál a nagyszüleidnél? – kérdezte, mire Melanie bólintott.
- Egyfolytában
– felelte mosolyogva, majd komolyan hozzátette – szinte csak enni és aludni jártam
vissza a házba. Amíg lovagoltam, nem kellett velük lennem.
- Mennyi
ideig laktál ott? – érdeklődött tovább Andrew, miközben magában boldog volt, amiért
a nő megnyílt neki.
- Majdnem
két évig. Miután anya meghalt, a nagyszüleimnek eszébe jutott, hogy van egy
unokájuk, aki nyilván pocsék nevelést kaphat egy rendőrtől – húzta el a száját
undorodva Melanie. – Pert indítottak, amit első körben meg is nyertek. Apámnak
két évig tartott, hogy ismét maga mellett tudjon.
- Ezért
nem szereted a nagyszüleidet? Mert kitagadták édesanyádat, és elvettek
édesapádtól? – kérdezte Andrew együtt érző hangon, Melanie pedig csodálkozva
kereste a gúnyt, vagy az előítéletet a hangjában, pusztán azonban csak
érdeklődést és megértést látott a zöldes-kék szemekben. Kénytelen volt belátni,
hogy a férfi nem csak udvariasságból faggatja.
- Azért
gyűlölöm őket, mert lenézték az apámat! Ők gazdagok voltak, és senkit nem
tartottak elég jónak a maguk szintjéhez – válaszolta Melanie, és barna szemében
harag izzott, ahogy róluk beszélt, Andrew pedig arra gondolt, soha nem akarja,
hogy a nő így érezzen iránta – gyűlölöm őket, mert azt hitték, pénzzel minden
megoldható. Amikor hozzájuk kerültem, mindent megpróbáltak, hogy elvadítsanak
az apámtól. Kaptam egy saját lovat, biciklit, ruhákat – sorolta a tárgyakat
Melanie színtelen hangon – miközben folyton azt kellett hallgatnom, hogy az
apám, aki anyám halála után az egyetlen biztos pont volt az életemben, és akit
imádtam, mekkora semmirekellő, és az anyám mekkora hibát követett el, amikor
hozzáment. Tíz évesen térhettem vissza apu mellé, azóta nem láttam őket – zárta
rövidre a történetet Melanie, miközben igyekezett megnyugodni.
- Sajnálom
– nézett rá együtt érzőn Andrew, amivel ismét sikerült meglepnie Melanie-t.
- Én
nem! Ez is kellett ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok – jelentette ki
magabiztosan, mire Andrew komolyan nézett vissza rá.
- Bizalmatlan,
távolságtartó, megközelíthetetlen? – sorolta a jelzőket, mire Melanie barna
szemében szomorúság villant.
- Ilyennek
látsz? – kérdezett vissza válasz helyett, a férfi pillantása pedig lejjebb
vándorolt az ajkára, majd tekintetét ismét az övébe fúrta.
- Nem
– rázta meg fejét – ilyennek mutatod magad – folytatta halkan – én
szenvedélyesnek látlak. Érzékinek, és rejtélyesnek – hajolt még közelebb,
Melanie pedig nagyot nyelt, miközben érezte, hogy pulzusa felgyorsul.
- Andrew…
- lehelte a férfi szájába a szavakat a nő, mialatt kis tenyerét a férfi
mellkasának támasztotta, majd még abban a pillanatban érezte, hogy Andrew ajka
az övére simul. Szemét lehunyva nyögött fel, ajka pedig megnyílt a férfi előtt.
Nyelvük érzéki táncba kezdett, keze ösztönösen simított végig a kidolgozott
felsőtesten, és fonta karját Andrew nyaka köré, hogy még közelebb érezhesse
magát a férfihoz, miközben egyre inkább elmélyültek a csókban. Minden sejtje
bizseregni kezdett, amikor megérezte, hogy Andrew erős keze végig simítja hátát,
és még szorosabban húzza magához, miközben ajkuk egy percre sem vált el a
másikétól. Csókjuk egyszerre volt lágy és szenvedélyes, mintha most
ismerkednének egymással, miközben kiélveztek minden pillanatot. Melanie tudta,
hogy voltaképpen tiltakoznia kellene és gondolkodás nélkül elmenekülnie a
pillanat varázsa elől, ha el akarja kerülni, hogy később fájdalom érje, de ő
egyszerűen csak ott maradt, és átadta magát az érzéseinek, amelyek lélegzetelállítónak
bizonyultak. Vágyat és gyengédséget látott Andrew szemében, amikor ajkaira
hajolt, ő pedig úgy érezte, biztonságban van a férfi karjaiban. Tudta azonban,
hogy ez a csók nem tarthat örökké. Ez csupán Andrew Wright pillanatnyi
hóbortja, ami végtelenül csodálatos, ugyanakkor iszonyúan múlandó. Tisztában
volt vele, hogy csak azért akarja őt ennyire Andrew, mert nem kaphatja meg.
Mihelyt átadja magát neki, elmúlik az érdeklődés. Melanie már akkor fájdalmasan
érezte a csók végét, mielőtt észhez tért volna, és rájött, milyen esztelenül
cselekszik. Remegő kézzel tolta el magától a férfit. – Ezúttal, melyik
családtag közeledett? – kérdezte, miközben hangja el-elcsuklott, Andrew pedig
csak néhány másodperc után fogta fel, mire is utal a nő.
- Senki.
Megcsókoltalak, mert meg akartam tenni – felelte mélyen a szemébe nézve, majd ismét
közelebb hajolt, hogy birtokba vegye a cseresznyeajkakat, de Melanie elhúzódott
tőle.
- Nem
lehet! – rázta meg a fejét a nő határozottan, Andrew azonban értetlenül nézett
vissza rá.
- Miért
ne lehetne? – kérdezte, mire Melanie felállt és elindult, hogy megfogja
Ezüstnyilat, ezzel is nyilvánvalóvá téve a férfi számára, hogy vissza akar
indulni.
- Azért,
mert nem akarom, világos? – jelentette ki, de Andrew nem adta fel. Pár lépéssel
beérte, és szelíd erőszakkal fordította maga felé. Keze szorosan fogta a
csuklóját, Melanie pedig mozdulatlanul állt és az erős férfikézre pillantott, amely
összekötötte kettejüket. Ezután nehezen, de Andrew szemébe nézett.
- Pontosan
érzem minden alkalommal, amikor megcsókollak, hogy mit akarsz, Melanie Stanford
– szólalt meg halkan a férfi – engem akarsz, ahogy én téged – húzta magához
egyre közelebb, Melanie pedig rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
- Azt
szeretnéd tudni, hogy lefeküdnék-e veled?– kérdezte, és még mielőtt Andrew
válaszolt volna, folytatta – igen! – jelentette ki tárgyilagos hangon, mire
Andrew döbbenten meredt rá. Már eddig is sokszor tapasztalta, hogy Melanie
nyers őszinteséggel mondja ki, amit gondol, mégis újra és újra ámulatba
ejtette. – Csakhogy, engem… egy ilyen viszony nem érdekel, Andrew Wright! Most
pedig okosabb lesz, ha visszamegyünk a házba, mielőtt olyat mondok, amit később
megbánnék – tette hozzá, majd könnyed mozdulattal pattant fel Ezüstnyíl hátára,
és a lovat a farm felé irányította.
- Mégis,
mi a baj velem? – tárta szét tanácstalanul a kezét Andrew, és amikor Melanie
lepillantott rá a lóról, folytatta – Nem értem, Melanie!
- Nem
is kell értened, Andrew – felelte a nő lágyabb hangon, mint, amit korábban
megütött a férfival szemben. Rájött, hogy túl szigorú vele, és valóban Daniel
miatt bünteti, de félt ismét szerelmes lenni, félt, hogy megint csalódik. – Ami
kettőnk között van, az pusztán munkakapcsolat, érted? Az a feladatom, hogy
megvédjelek, semmi több. Ehhez tartom magam – jelentette ki határozottan, majd
a választ meg sem várva, elindult a ház felé.
Alig fél órával
később Melanie elmélyülten tanulmányozta az előtte heverő aktákat a nappaliban,
és észre sem vette, hogy Andrew a kandalló mellett állva le sem veszi a szemét
róla. Egyszerűen nem tudott kiigazodni az ügynöknőn. Valahányszor megcsókolta,
szinte izzott körülöttük a levegő. A sóhajtások, az, hogy megremegett a
karjaiban, mind azt bizonyította, hogy ő legalább annyira vágyik az érintésére,
mint Andrew, mégis folyton kihátrált, és ez volt az, ami megőrjítette a férfit.
Biztos volt benne, hogy az ok nem a munkakapcsolat, sokkal inkább a nő
múltjában keresendő, és szíve szerint, puszta kézzel fojtotta volna meg azt a
patkányt, aki ilyenné tette ezt a gyönyörű ügynöknőt, aki legbelül csupa tűz és
szenvedély lehetett. Melanie, mintha megérezte volna, hogy ő Andrew
gondolatainak tárgya, felnézett, és pillantásuk találkozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése