37.
rész
Melanie töprengő arccal nyúlt zsebébe,
mobilja után, miközben még mindig a Betty által feltett kérdésen merengett, de
azonnal megváltozott a hangulata, amikor meglátta, hogy Ron száma és neve
villog a kijelzőn.
- Ne
haragudjon, ezt muszáj felvennem – nézett bocsánatkérőn az asszonyra, aki
megértőn bólintott.
- Persze,
csak nyugodtan – intett kezével, és udvariasan távozott a kis konyhából,
Melanie legnagyobb megkönnyebbülésére.
- Megint
unatkozol, vagy ezúttal eredményt is fel tudsz mutatni? – szólt bele üdvözlés
helyett a nő a telefonba, ami társa és közötte egyáltalán nem volt szokatlan.
- Peched
van, Stanford, vége a nyaralásnak – válaszolta kissé unott hangon Ron, mire
Melanie szíve felgyorsult a gondolatra, hogy lezárhatják az ügyet. Egyszerre
lett úrrá rajta az izgatottság, hogy vajon mit találhatott társa, és a félelem,
hogy sosem tudja meg, mi alakulhatott volna ki közötte és Andrew között.
Keserűen fájdalmas volt még a lehetősége is annak, hogy amint a férfi ismét
biztonságban van, elválnak útjaik, márpedig nehezen tudta elképzelni, hogy
Andrew vele maradna később is. Hiszen, mit tudna ő nyújtani neki azokhoz a
nőkhöz képest, akikhez szokott? –
Lekapcsoltuk William Clark-ot, éppen készült átszökni Mexikóba – szakította ki
gondolatai közül társa hangja, aki folytatta – egyelőre hallgat, és
harapófogóval sem lehet kihúzni belőle semmi információt, ráadásul az ügyvédje
is itt legyeskedik, de csak idő kérdése, és megtörjük.
- Egy
pillanat – ráncolta össze szemöldökét Melanie – ezek szerint, még mindig nem
tudjátok, ki a megbízója, és ki akarja megöletni Andrew-t – foglalta össze a
lényeget, mire Ron hümmögni kezdett.
- Nos,
még nem, de mire hazaértek… - próbálkozott meglehetősen gyengén, Melanie pedig
elnyomott egy mosolyt, ahogy rájött, elodázható a visszautazásuk.
- Szó
sem lehet róla, hogy visszamenjünk addig, amíg nincs meg a fickó, aki
felbérelte Clark-ot – rázta meg fejét és hangja határozottan csengett, mire
James ügynök alig hallhatóan felhorkant.
- Ennyire
tetszik Óz birodalma, Dorothy? – kérdezte gúnyosan – a végén még leszerelsz, és
családot alapítasz – csipkelődött tovább, mire Melanie elhúzta a száját. –
Legjobb tudomásom szerint, majdnem eret vágtál, amikor a kapitány rábólintott,
hogy oda kell utaznod a ficsúrral, most meg nem akarsz visszajönni Bostonba?
- Ennyire
hiányzom, vagy nélkülem fogalmad sincs, merre haladj tovább az ügyben? –
csípett vissza gonoszkodva, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, Ron pedig
erőltetetten felnevetett.
- Szeretnéd!
– vágta oda hetykén, de Melanie-t nem tudta becsapni. Pontosan tudta, hogy a
zord külső ellenére, a férfi igenis képes volt közel engedni magához az
embereket, igaz, csak nagyon keveset, de ő érezte, hogy ezek a kiváltságos
emberek közé tartozott.
- A
potenciális veszély még nem szűnt meg Andrew-ra nézve azzal, hogy elkaptátok
William Clark-ot – magyarázta nyugodtan, miközben elégedetten veregette vállon
magát, amiért sikerült egy olyan indokot találni a maradásra, ami nemcsak Ron,
de a saját maga számára is elég racionálisnak tűnt. Sokkal ésszerűbbnek, mint
az, hogy nem akar visszatérni a valóságba, ahol közte és Andrew között
áthatolhatatlan szakadék tátong. – Amíg nem ered meg a nyelve, joggal
feltételezhetjük, hogy ő csak egy kis hal, és bárki áll is az egész ügy mögött,
nem fogja érdekelni, mi van Clarkkal. Elkönyveli járulékos veszteségnek, és
annyi – érvelt okosan, miközben társa csak hallgatott – Szorongassátok meg,
talán ha vádalkut ajánlasz, megtalálja a hangját – javasolta a férfinak, és
amikor meghallotta az egyetértő mormogást, folytatta - mindenesetre, az lesz a
legokosabb, ha mi továbbra is vidéken maradunk.
- A
legokosabb? Biztos vagy benne? – kérdezte szokatlanul komoly hangon, mindenféle
gúnyolódás nélkül Ron.
- Persze,
hogy biztos – vágta rá szinte azonnal az ügynöknő, mire társa felsóhajtott.
- Ahogy
érzed, Stanford – egyezett bele, majd hirtelen, szokatlanul lágy hangon tette
hozzá – de azért, azt ne felejtsd el, hogy Dorothy is visszatért Kansas-be.
Vissza, a saját életébe – fűzte hozzá halkan, mire Melanie nagyot nyelt.
- Nem
felejtem el, Ron – válaszolta nehéz szívvel – elhiheted, hogy észben tartom –
tette hozzá nehéz szívvel. Társa ezúttal is bizonyította, hogy jobban figyel a
részletekre, mint azt bárki hinné, és nem véletlenül tartják számon a legjobb
F.B.I ügynökök között. Melanie számára egyértelművé vált, hogy sejti, milyen
érzelmeket táplál Andrew iránt, és csak őt akarja védeni, mint egy jóravaló
nagybácsi, mégis fájt neki egy külső szemlélőtől hallani, hogy nem illik Andrew
világába. – Amint előrébb juttok az ügyben, hívj! – váltott ismét hivatalos
hangnemre, és amikor Ron beleegyezőn hümmögött, bontotta a vonalat. Éppen abban
a pillanatban csúsztatta vissza zsebébe a telefont, amikor Andrew jelent meg a
konyha ajtajában. Vidám mosolya, homlokába hulló barna tincsei, a kockás ing,
és a feszes farmernadrág cowboy csizmával, sokkal inkább emlékeztette Melanie-t
egy farmermunkásra, mint sikeres üzletemberre, és titkon azt kívánta, bárcsak
lenne inkább egyszerű munkás a férfi.
- Anya
mondta, hogy itt talállak – lépett hozzá közelebb, és finoman szájon csókolta,
majd ő is elkomolyodott, amikor meglátta, milyen gondterhelt a nő – valami baj
van?
- Ron
telefonált az imént – felelte Melanie, miközben szórakozottan igazította meg a
férfi nyakánál gallérját. Észre sem vette, hogy erre a kis mozdulatra Andrew szája
sarkában mosoly jelent meg – elfogták Clarkot, de nem hajlandó beszélni. Addig
nem mehetünk vissza, amíg nem tudjuk, ki akar megöletni téged.
- Őszinte
leszek, nekem ez nem akkora katasztrófa – karolta át Melanie derekát, és
közelebb húzta magához, annyira, hogy ajkukat csak pár centiméter választotta
el. – Minél később fogják el a fickót, annál tovább leszel a személyes testőröm
– hajolt a nő nyakához, és puha csókokkal szórta tele, ő pedig érezte, hogy
pulzusa felgyorsul.
- Minél
később fogjuk el, annál nagyobb veszélyben lesz a családod, Andrew – tolta
kissé távolabb magától a férfit, annak ellenére, hogy minden porcikája vágyott
az érintésére. Amikor az, értetlenül nézett vissza rá, folytatta – Clark a cég
alelnöke, sok mindent tud rólad. Biztos vagyok benne, hogy erről a birtokról is
tud, és csak idő kérdése, hogy ezt az információt megossza a megbízójával –
vázolta fel a sötét jövőt a nő – én egyedül vagyok itt, és nem hiszem, hogy meg
tudok védeni mindenkit… hogy… meg tudlak védeni… - nyögte ki nehezen, mire
Andrew komolyan nézett bele az elhomályosuló barna szemekbe.
- Melanie
– simított végig a nő arcán kedvesen – Én maximálisan biztos vagyok benne, hogy
bárkit, beleértve engem is, képes lennél megvédeni. Egyébként pedig William
Clark-nak fogalma sincs erről a helyről. Az apám teljesen titokban vásárolta,
hogy amikor eljövünk ide pihenni, senki se zargathassa céges ügyekkel –
magyarázta mosolyogva, hogy megnyugtassa – egész pontosan, anyám kényszerítette
rá – nevetett fel halkan, és örömmel nyugtázta, hogy az ügynöknő ajkán is
megjelenik egy könnyed mosoly, de a következő pillanatban gyanakodva ráncolta
össze szemöldökét.
- Egy
pillanat – tolta el magától két ujjal a férfit, és szeme összeszűkült – ha
senki nem tud erről a helyről, és egyáltalán nem vagy veszélyben, én minek
kellettem? – tette fel a kérdést, figyelmen kívül hagyva a bókot, amit kapott,
mire Andrew ártatlan képpel vonta meg a vállát.
- Társaságnak?
– kérdezett vissza kópés vigyorral az arcán, majd, mielőtt Melanie-ból kitört
volna a harag, kézen fogta – gyerünk lovagolni! Meglepetéssel készültem! –
jelentette ki, és a választ meg sem várva húzta magával a meglepett ügynöknőt,
aki nem tudta, hogy bosszankodjon, amiért lépre csalták, vagy bóknak vegye,
hogy ennyire vágyott a társaságára a férfi.
Alig egy órával
később Melanie elégedett mosollyal az ajkán, hanyatt fekve egy kockás pléden
élvezte, ahogy a kora délutáni napsütés végig cirógatja arcát, mialatt Andrew
törökülésben egy fonott kosárba pakolta a tányérokat, és az ételmaradékot.
Mellettük Ezüstnyíl és Vihar legelt békésen, láthatóan mit sem törődve azzal,
hogy ők mit csinálnak. Amikor megérkeztek a tisztásra, és Andrew elkezdte
kipakolni a meglepetés piknik kellékeit, Melanie tátott szájjal nézte. El sem
tudta képzelni, hogy valaha ilyen romantikus élményben lehet része, és szívét
melegség járta át a gondoskodást látva, ahogy a férfi aprólékosan kiterítette a
plédet, majd kirakta a tányérokat, evőeszközöket, és az ínycsiklandozó ételt,
amit Mary készített össze a számukra. Most jóllakottan, és boldogan élvezte a
pihenést, mialatt Andrew mindkettejüknek fehér bort töltött, és az egyiket felé
nyújtotta. Szemét résnyire nyitva, felült, és elfogadta az italt, majd
tettetett rosszallással nézett a férfira.
- Ne hidd, hogy
egy kis kajával levehetsz a lábamról! -–figyelmeztette, miközben aprót kortyolt
a fehér borból, és ízlelőbimbói azonnal megérezték a nashville-i hegyeken
termett, nap érlelte szőlők ízét.
- Csak
romantikus szerettem volna lenni – mosolygott rá a férfi ártatlanul – itt
vidéken ehhez elég gyér a kínálat, ráadásul házi őrizetben is vagyok, szóval,
maradt a szabad ég és a piknik.
- Nem vagy házi
őrizetben – rázta meg fejét Melanie, miközben óvatosan a pléd mellé helyezte a
poharát, és ismét hanyatt feküdt – mint kiderült, rajtam kívül senki nem tudja,
hogy itt vagy, így veszély sincs, ami leselkedne rád – tette hozzá lehunyt
szemmel, Andrew pedig a következő pillanatban mellé feküdt, egészen szorosan.
- Fogalmad
sincs, mekkora veszély leselkedik rám ebben a pillanatban is – szólalt meg
halkan, mire Melanie meglepetten nyitotta ki szemét, és csak akkor látta, hogy
Andrew ajka, milyen közel van az övéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése