Jogodban áll szeretni 8. rész

8. rész

A kis helyiségben pillanatok alatt fagyott meg a levegő, ahogy az idős, 60-as éveinek közepét taposó, de még mindig szikár termetű férfi hideg tekintettel mérte végig egyetlen lányát, aki ugyanolyan távolságtartón, és rezzenéstelen arccal tartotta a szemkontaktust, miközben Maggie kezét tördelve igyekezett csillapítani a feszültséget.

- Óhajt valamit, Mr. Harrison? Esetleg egy teát? – kérdezte idegesen remegő hangon, de a férfi még csak figyelemre sem méltatta, csak meredten nézte lányát, akinek arcáról semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni.

- Hetek óta nem jártál ebben a házban – közölte tárgyilagos hangon Jack – nem gondolod, hogy az illendőség azt kívánná, először az apádat köszöntsd a házvezetőnő helyett? – kérte számon szigorúan, mire Elizabeth a bűnbánat legkisebb jele nélkül bújt bele blézerébe, és kötötte copfba haját, Maggie pedig bánatosan állapította meg, hogy a bájos fiatal nő végképp eltűnt, és visszabújt a megközelíthetetlen álarc mögé. Amikor apja felé fordult volna, hogy csípős választ adjon kérdésére, megcsörrent zsebében a telefon, ő pedig automatikus mozdulattal nyúlt utána.

- Harrison! – szólt bele hivatalos hangon a készülékbe, mire titkárnője hangja csendült fel a vonal végén, aki beszámolt róla, hogy egy bizonyos Larson detektív kereste, és azt üzente, Roscow ügyész belement a vádalkuba. Elizabeth elnyomott egy mosolyt, amikor meghallotta a hírt – rendben, köszönöm! Kérlek, hívd fel Barry anyját, és mesélj el neki mindent. Mondd, hogy holnap én is felkeresem, és átbeszélem vele, mire számíthat az elkövetkező napokban – utasította titkárnőjét, majd bontotta a vonalat.

- Egy újabb nyomorult életét sikerült megmentened? – kérdezte gúnyosan az apja, mire Elizabeth mély levegőt vett, és nyugodt hangon szólalt meg.

- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne, mit csinálok – válaszolta kimérten, majd azonnal a dadája felé fordult – ne haragudj, Maggie, de mennem kell – lépett közelebb hozzá bocsánatkérő mosollyal ajkán, majd szeretetteljesen puszilta meg annak arcát – ígérem, hamarosan újra eljövök – suttogta fülébe, miközben megölelte, mire Maggie a könnyeivel küszködve bólintott. Nem értette, hogyan viselkedhet így egy apa az egyetlen lányával, és nem tudta hibáztatni Elizabeth-et, amiért minden igyekezetével kerülni próbálta a férfit.

- Engem az érdekel, hogy eltékozlod a tehetségedet! – fortyant fel Jack, miközben követte lányát a hallba, ahol az már leakasztotta kabátját, és láthatólag ügyet sem vetett apja kirohanására. – Nehezen emésztettem, hogy a vállalati jog helyett a büntető jogot választottad, de ha már így történt, legalább lenne annyi eszed, hogy bankárokat, üzletembereket, vagy sztárokat képviselj, akik meg tudják fizetni a szabadságukat! De nem! Te inkább mindenféle csóró félnótások védelmét látod el, akiknek kenyérre is alig jut, és akikről egyébként amúgy is gondoskodna az állam egy kirendelt védővel! – záporoztak tovább a szemrehányások, mire Elizabeth mérgesen fordult apja felé.

- Ha visszacsévélsz pár évet, rögtön rájössz majd, kinek van ebben a legnagyobb szerepe! - vetette oda dühösen, szikrázó szemekkel, mire apja ingerülten legyintett.

- Ha megint arról a Cassidy kölyökről akarsz beszélni, bele se kezdj! Még mindig úgy gondolom, hogy nem hozzád való volt! – jelentette ki büszkén, megmásíthatatlan hangon, majd a választ meg sem várva, folytatta – ellenben Greg Fulton már sokkal inkább a kedvemre való – tette hozzá lágyabb hangon, mire Elizabeth elhúzta száját. Greg, a 30-as éveinek közepén járó, szőke, vékony testalkatú férfi az apja könyvelője volt évek óta, és legalább annyi ideje próbálta már összeboronálni őket Jack Harrison. A fiatal férfi jó családból származott, és a pénzénél csak az egója volt nagyobb. Valahányszor találkoztak, nem győzte hangsúlyozni, milyen jó parti lehetne Elizabeth számára, miközben simulékony modorával azon munkálkodott, hogy minél közelebb férkőzzön az apjához, amivel csak még taszítóbbá vált a nő szemében.

- Ha ennyire tetszik, menj hozzá te! – vágta oda szemtelenül, miközben belebújt kabátjába – ígérem, elmegyek az esküvőtökre, és még a csokrodat is fogom – tette hozzá negédesen mosolyogva, és kedve csak még jobb lett, amikor meglátta felszikrázni apja szemében a haragot. Keze már a bejárati ajtó kilincsén volt, amikor apja hangja megállásra késztette.

- Ne rohanj úgy! – parancsolt rá lányára erélyesen – beszélni akarok veled.

- Nekem viszont dolgom van – húzta ki magát Elizabeth, így jelezve, hogy többé már nem parancsolhat neki az apja, mire Jack mély levegőt vett, és nyugalmat erőltetve magára, megköszörülte torkát.

- A könyvtárszobában várlak – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd se szó, se beszéd, faképnél hagyta lányát, és elvonult. Elizabeth néhány másodpercig hitetlenkedve nézett apja után, majd megrázta fejét, és szemébe dac költözött, miközben begombolta szövetkabátját, és indulni készült, de Maggie hangja megállította.

- Kislányom! Kérlek… – csuklott el a hangja, miközben tekintetéből könyörgés áradt, de az ügyvédnő szilárdan nemet intett fejével.

- Nem! 31 éves vagyok! Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül! Ha beszélni akar velem, kérjen időpontot a titkárnőmtől – közölte kemény hangon, mire Maggie megértőn bólogatni kezdett.

- Megértem, hidd el… de ha most elmész… - akadt el a hangja, Elizabeth pedig nagyot sóhajtott.

- Akkor rajtad tölti majd ki a mérgét – fejezte be helyette a mondatot, majd mély levegőt vett, és levette kabátját – csak miattad! – emelte fel mutatóujját mérgesen, majd a választ meg sem várva, elindult a könyvtárszobába, ahol apja már az íróasztal mögötti karosszékben ült, és egy szivart rágcsált éppen.

- Elég sokáig tartott – jegyezte meg epésen, mire Elizabeth magabiztosan húzta fel szemöldökét.

- Igazad van – bólintott egyetértőn – kifelé gyorsabb leszek – tette hozzá, miközben hátat fordított, hogy távozzon. Úgy érezte, még Maggie kedvéért sem tud többet elviselni apja visszataszító modorából.

- Egy barátomnak védelemre van szüksége. Nagyjából egy hete letartóztatták, és az ügyvédje felmondott – vágott egyenesen a közepébe, és ezzel elérte, hogy Elizabeth megtorpanjon, és felé forduljon. Jack Harrison felállt a székből, és a kényelmesen, antik bútorokkal berendezett szobában lévő mini bárpulthoz lépett, ahol két poharat vett elő, és mindegyikbe két-két jégkockát dobott, majd aranyló folyadékot töltött rá – én rád gondoltam, és megígértem neki, hogy kihozod a börtönből – tette hozzá, miközben az egyik poharat Elizabeth felé nyújtotta, aki először döbbenten hallgatta a férfit, majd nemet intett – nem iszol? – kérdezte Jack, félreértve a mozdulatot, és vállat vonva helyezte vissza a poharat a pultra, ő maga azonban, elégedetten kortyolt bele a méreg drága italba.

- Nem vállalom! – szögezte le őszinte, nyílt hangon az ügyvédnő, így egyértelművé téve, hogy korábbi fejrázása is a felkérésnek szólt.

- Miért nem? Még azt sem tudod, mivel vádolják – lepődött meg Jack, mire Elizabeth megvonta a vállát.

- Az nem érdekel. Csak ártatlanokat védek! – jelentette ki magabiztosan, mire Jack gyanakodva húzta össze szemét.

- Miből gondolod, hogy bűnös?! – kérdezte elfojtott indulattal, mire Elizabeth megvető pillantással mérte végig apját.

- A te barátod! Nekem ennyi elég! – válaszolta pimaszul, mire apja mérgesen lépett hozzá közelebb.

- Vigyázz a szádra! Az apád vagyok! – sisteregte halkan, mire az ügyvédnő keserűen mosolyodott el.

- Sajnos, ez ellen nem tudok tenni – tárta szét kezeit sajnálkozva, majd ismét az ajtó felé indult – sok szerencsét a barátodnak, apa! Ha gondolod, tudok ajánlani egy ügyvédet…

- Azt akarom, hogy te védd, megértetted?! – csattant a hangja indulatosan a férfinak, amivel sikerült meglepnie a nőt, aki ezúttal gyanakodva nézett vissza rá.

- Miért? – kérdezte összehúzott szemmel, mire apja letette kezéből a poharat, és visszasétált asztala mellé – miért akarod, hogy én védjem? Miért olyan fontos ez? – záporoztak a kérdések lánya szájából, Jack pedig néhány másodpercig szótlanul nézett maga elé.

- Esélyt adok, hogy bebizonyítsd, tényleg olyan jó vagy a büntető jogban, mint amilyen a vállalati jogban lehettél volna – válaszolta leereszkedő hangon, mire Elizabeth hitetlenkedve nézett vissza rá.

- Semmit nem kell neked bizonyítanom! – válaszolta hidegen, miközben közelebb lépett – már régóta nem érdekel, mi a véleményed, vagy mit gondolsz! – szúrta oda megvetőn, mire legnagyobb meglepetésére, apja tekintetében, büszkeségét látva, elismerés villant.

- Nocsak! Úgy tűnik, mégis örököltél tőlem is valamit – jegyezte meg mosolyogva, mely inkább emlékeztette Elizabeth-et egy ragadozó vicsorgására, mint őszinte mosolyra.

- Ezt inkább sértésnek veszem, mintsem bóknak – mérte végig az idős Harrison-t, rezzenéstelen arccal, Jack pedig érdektelenül nézett vissza rá.

- Azt hiszem, kénytelen leszek másképp beszélni veled, és más módon meggyőzni téged arról, hogy vállald az ügyet – sóhajtott látszólag gondterhelten, mint, aki egyáltalán nem akart eljutni eddig a beszélgetésben, Elizabeth-et pedig rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy belenézett apja ridegen csillogó szemébe. Utoljára 10 éve látta ezt a tekintetet, amikor elérte, hogy mélyen megsebezze az egyetlen embert, akit szeretett.