7.
rész
Larson megszívva fogát huppant le
bőrszékébe, miközben sejtelmesen vigyorgott ifjú társára, aki figyelmen kívül
hagyta a megjegyzést, és helyet foglalt, majd elgondolkodva forgatta kezében
tollát. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, Larson milyen
érdeklődve figyeli.
- Te
jó ég! Azt ne mondd, hogy belezúgtál ebbe a kőszívű némberbe! – hahotázott
hangosan a férfi, mire Bryan mérgesen ráncolta össze szemöldökét.
- Hagyj
békén a hülyeségeddel! Én az égvilágon semmit nem akarok ettől a nőtől! –
jelentette ki, miközben magában azon fohászkodott, bárcsak tényleg így érezne,
és ne lenne akkora kísértés, hogy felhívja, és újra lássa.
- Pedig
ez nem is akkora marhaság, mint elsőre hallatszik – töprengett hangosan Larson,
miközben ceruzájának végét rágcsálta. – Talán pont az hiányzik neki, hogy
valaki végre az ágyába vigye, és kiengedhesse a gőzt – nevetett fel harsányan a
piszkos viccen, mire Bryan keze ökölbe szorult, ő azonban, észre sem vette, csak
folytatta – ha ez a valaki te lennél, talán leszállna rólunk, és a mi
ügyeinknél csendesen félreállna – vetette fel félig komolyan, mire Bryan
undorodva húzta el száját.
- Inkább
pusztítsd el a maradék fánkokat, addig sem beszélsz ökörségeket, amíg tele a
szád! – förmedt rá társára haragosan, miközben felállt az asztal mellől, és a
lift irányába indult – felhívom Roscow-t a vádalku ajánlatával, utána neked
adom a lehetőséget, hogy értesítsd a válaszáról az ügyvédnőt.
- Köszi
– húzta el a száját unottan Larson – alig várom, hogy halljam a rideg hangját –
tette hozzá, Bryan azonban válaszra sem méltatta, csak eltűnt az irodából.
Elizabeth idegesen
állt meg apja hatalmas házának hófehér bejárati ajtaja előtt. Csak remélni
merte, hogy Maggie egyedül lesz, és apja még mindig az üzleti tárgyalásait
intézi. Lassan három hete, hogy nem találkoztak, és nem is vágyott a
társaságára, főleg a mai nap után. A Bryan-nel való találkozás, a felismerés,
hogy a férfi már semmit nem érez iránta, feltépte a régi sebeket, és a haragot
is újra lángra lobbantotta apja iránt, akit a felelősség terhel mindezért.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor szélesre tárult az ajtó, anélkül, hogy
akár egyetlen alkalommal is kopogtatott volna, és ő belenézhetett szeretett
dadájának meleg, barna szemébe, melyben a viszontlátás öröme csillogott.
- Elizabeth!
– kapta szája elé a kezét a boldogságtól Maggie, majd még mielőtt a nő bármit
mondhatott volna, szorosan a karjába vonta, ő pedig meghatottan simult a telt
karok közé. Valahányszor az idősebb asszony megölelte, úgy érezte, mintha
minden gond és bánat elszállt volna a szívéről, és hazaérkezett volna – gyere
be gyorsan! Hűvös már az este – figyelmeztette gondoskodó hangon, majd gyorsan
beljebb húzta az óriási előtérbe, melyből két oldalról csigalépcső vezetett fel
az emeleti szobákba, oda, ahol annak idején Elizabeth hálószobája is helyet
kapott.
- Apa?
– kérdezte halkabban, nehogy kiderüljön a férfi számára, hogy vendégségbe
érkezett, amit Maggie azonnal megértett, és ő is ugyanolyan halkan válaszolt.
- A
dolgozószobájában van – bökött fejével a régi könyvtárszoba felé – vacsora óta
ki sem dugta az orrát, és ha jól ismerem, ez így is lesz egészen addig, amíg el
nem megy aludni – segítette le közben a nőről a kabátot, és karjára helyezve,
vizslató szemekkel mérte végig. - Ejnye, te lány! Eszel rendesen? Megint
fogytál! – vonta össze mérgesen szemöldökét, mire Elizabeth elmosolyodott, és
megsimogatta a nő kissé ráncos arcát.
- Hiányoztál
Maggie! – nyomott puszit a pufók arcra, de a nőt nem lehetett eltéríteni
eredeti szándékától.
- Nem
válaszoltál a kérdésemre! Le merném fogadni, hogy ma is alig ettél valamit –
vélte, tökéletesen rátapintva a lényegre, és amikor Elizabeth nem válaszolt,
megfogta a kezét – irány a konyha! A vacsorából maradt még csirke, és saláta,
rögvest melegítek neked! Addig igyekezz visszaváltozni ebből a hivatalos, karót
nyelt nőből az én Elizabeth-emmé! – parancsolt rá az ügyvédnőre, aki nevetve
követte az asszonyt a konyhába. Amint beértek, ledobta magáról kosztümkabátját,
hófehér ingének ujját könyékig feltűrte, hajából a csatot, mely szoros kontyba
fogta szőkés-barna fürtjeit, egy mozdulattal húzta ki, és kissé megrázva fejét,
engedte szabadjára fürtjeit. Maggie miután gondosan tányérra helyezte a csirkét
és a köretet, betette a mikrohullámú sütőbe átmelegíteni, majd a salátát
készítette elő egy másik tányérra, miközben fél szemmel vendégére pillantott.
Keze megállt a mozdulat közben, és elégedetten egyenesedett fel, és fonta
keresztbe karjait. – Igen! Ez már az én Elizabeth-em – bólintott, ahogy
tekintete végig futott a gyönyörű arcon, melyet lágy hullámokban kereteztek a
kissé kócos fürtök. A kék szemekből nyugalom és szeretet áradt, ajkai mosolyra
húzódtak, és már nyoma sem volt az ügyvédnőnek, akit az ajtóban látott. Alig
néhány perc múlva már Elizabeth előtt gőzölgött a legfinomabb étel, amit hetek
óta evett, ő pedig élvezettel emelt egy nagy adagot a szájába villájával. Végre
önmaga lehetett, nem kellett megjátszania magát, keménynek mutatkozni,
leengedhette a falat, mely körülvette, hiszen egy olyan emberrel lehetett, aki
sosem bántotta volna, akivel mindig őszinte lehetett – mesélj valamit! Hetek
óta nem jártál itt! – pirított rá bánatosan a nőre, mire Elizabeth lenyelte a
falatot, és bűnbánón mosolyodott el.
- Rengeteg
a munkám. Csak ritkán szabadulok el – védekezett ártatlan arccal, mire Maggie
megértőn bólogatott.
- Hát
persze, lányom – értett egyet látszólag, majd halkabban hozzátette – és így
apáddal sem kell találkoznod, nem igaz? – kérdezte, és amikor Elizabeth nem
válaszolt, folytatta – nem lesz ez így jó, kicsim. Mégis csak az apád,
akármilyen is! Nem beszélve arról, hogy attól félek, ezzel tőlem is egyre
messzebb kerülsz… - csuklott el a hangja, mire az ügyvédnő együtt érző
tekintettel fogta meg kezét, és simogatni kezdte.
- Te
mindig az életem része maradsz, Maggie! Történjék bármi! De az apámnak nem
tudom megbocsátani, amit tett! – jelentette ki határozottan, és szemébe
visszatért a ridegség, mire Maggie bólintott.
- Igen.
Tudom, mennyire szeretted azt a fiút, kislányom – morzsolt el egy könnycseppet
kötényének sarkával, ahogy eszébe jutott, mennyit szenvedett az előtte ülő
lány, amikor el kellett engednie Bryan-t.
- Még
mindig szeretem, Maggie – suttogta halkan Elizabeth, félretolva tányérját,
mélyet sóhajtva, mire a házvezetőnő elnéző mosollyal ajkán húzta hozzá közelebb
a széket, és pont úgy, ahogy kiskorában szokta, simogatni kezdte haját.
- Az
emlékét szereted, édesem – válaszolta a nő nyugtató hangon – hidd el, ha itt
állna előtted, talán már meg sem ismernéd. Az is lehet, hogy elhízott és van
egy ronda felesége, aki szült neki öt gyereket… - sorolta a lehetőségeket
vidáman, hogy elűzze a nő rossz kedvét, de arra a válaszra nem számított, amit
kapott.
- Az
első pillanatban felismertem, amikor megláttam – nézett maga elé Elizabeth, ahogy
felidézte találkozását a férfival – ha látnád, Maggie! – sóhajtott mélyet,
szerelmesen mosolyogva – sokkal vonzóbb lett. Igazi férfi! A haja most is olyan
sötét, mint régen, és ugyanúgy a homlokába hull, ahogy emlékeztem. A tekintete…
még mindig a vesémbe lát vele, mintha a gondolataimban is olvasni tudna. Az
ajka… szinte újra érzem a csókját – túrt bele reményvesztetten a hajába
Elizabeth, miközben Maggie szájtátva hallgatta.
- Azt
akarod mondani, hogy találkoztál vele? – nyögte döbbenten, és amikor a nő
bólintott, riadta kapta szája elé a kezét – Édes Istenem! Csak az apád meg ne
tudja! Ha a fülébe jut, hogy ti ketten…
- Emiatt
nem kell aggódnod – rázta meg fejét könnyes szemmel mosolyogva Elizabeth –
Bryan-nek már semmit nem jelentek, ahogy a múltunk sem. Apámnak hála, még
mindig azt hiszi, csak játszottam vele, évekkel ezelőtt, így hamar elfelejtette
a szerelmünket.
- Biztos
vagy ebben? – húzta fel szemöldökét kételkedve Maggie, mire a nő bólintott.
- Igen
– válaszolta magabiztosan – úgy tűnik, ez egy újabb kegyetlen tréfa az élettől,
hogy ennek ellenére, most mégis együtt kell dolgoznom vele – tette hozzá, és
amikor Maggie értetlenül nézett vissza rá, folytatta – van egy ügyem, amiben ő
nyomoz. Remélhetőleg, hamar lezárjuk, és akkor nem kell látnom többé.
- Csak
aztán nehogy a közös munka során rádöbbenjen, hogy a múltat nem is olyan könnyű
elengedni, mint hiszi – jegyezte meg a házvezetőnő, majd azonnal magyarázatot
is adott rá – az a fiú nagyon szeretett téged, Elizabeth. Több havi béremet
merném rá tenni, hogy a színjáték, amit neked előadott, csak önvédelem volt.
- Gondolod,
hogy… - csillant fel a remény az ügyvédnő kék szemében – hogy még mindig
szeret? Úgy, ahogy régen? – kérdezte bizakodó hangon, és a házvezetőnő biztos volt
benne, hogy a két fiatal megint veszélyesen közel került hozzá, hogy a tűzzel
játsszon.
- Sőt,
biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy érez, ahogy te – bólintott az idős nő – és
annak ellenére, hogy nekem is szimpatikus volt kölyökként, mégis azt mondom,
tartsd magad távol tőle. Az apád sosem volt könyörületes, és te tudod a
legjobban, hogy nem válogat az eszközökben. Ki tudja, ezúttal, mire vetemedne,
hogy szétszedjen benneteket? – vetette fel, igyekezve még csírájában elfojtani
a lehetőségét is annak, hogy ismét közel kerüljenek egymáshoz, mire Elizabeth
gyomra görcsbe rándult még a gondolatra is, hogy Bryan-nek bármi baja eshet.
Éppen válaszolni akart, amikor nyílt a konyhaajtó, és egy ismerős, mély hangot
hallott meg a háta mögött.
- Nocsak,
a tékozló lány hazatért! – dörrent apja hangja, visszhangozva a kis konyhában,
Maggie pedig aggódva figyelte, ahogy a korábbi, régi Elizabeth eltűnik a szeme
elől, és átadja helyét a kimért, hideg ügyvédnőnek, miközben a nő felemelkedett
a székről, és egyenes testtartással, rideg tekintettel állt meg apja előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése