11.
rész
Elizabeth kritikus pillantással mérte
végig magát a tükörben. Szemét összehúzva, fejét kissé oldalra billentve, alsó
ajkát rágcsálva próbálta eldönteni, hogy a ruha, melyet kiválasztott a
szekrényéből, megfelelő lesz-e a mai napra, miközben igyekezett meggyőzni magát
arról, hogy Bryan-nek és annak, hogy találkozni fognak, semmi köze ahhoz, hogy
nem tudja eldönteni, mit vegyen fel. A bordó kosztüm tökéletesen vette fel
karcsú alakjának formáját, színben passzolt a fehér selyeminghez, és kiemelte
szőkés-barna fürtjeit, melyet most is kontyba kényszerített, mint mindig, ha
hivatalos ügyben volt dolga. A szettet egy szintén bordó sállal egészítette ki,
mely, amíg fel nem tette, jó ötletnek tűnt, hogy a V-alakban begombolt ingblúz
dekoltázsát csökkentse.
- Jesszus!
– húzta el száját Elizabeth, ahogy pillantása végig futott tükörképén – úgy
nézek ki, mint egy légi-utaskísérő – gúnyolódott magán elégedetlenül – kérem,
kapcsolják be öveiket, hamarosan felszállunk – grimaszolt tanácstalanul, majd
tehetetlenül fújtatott egyet, és egy hirtelen mozdulattal levette a sálat
nyakából, így azonban túl meztelennek érezte magát. – Aaaa!! – kiáltott fel
mérgesen, és gyors, türelmetlen sietséggel kötötte vissza a kiegészítőt – miért
is csinálom ezt?! Nem hiszem el, hogy apám még mindig uralja az életemet! –
morgolódott magában, miközben fejéből nem tudta kiverni, mekkora kísértést
jelentett a számára Bryan előző este. Most már egyáltalán nem tartotta jó
ötletnek, hogy bevonta a férfit a nyomozásba. Nem érezte magát elég erősnek
ahhoz, hogy dadája, és józan esze tanácsára távol tudjon maradni tőle, azt
viszont nem engedhette, hogy megadja magát az érzéseinek, vágyainak, veszélybe
sodorva ezzel szerelmét. Bármennyire is fájt a tudat, hogy nemcsak őt kell
elengednie, hanem az irodájáról is le kell mondania, úgy döntött, felhívja
apját, és visszamondja az ügyet. Szilárdan hitte, hogy így lesz a legjobb,
hiszen akkor nem kell találkoznia többet Bryan-nel, megszűnik a kísértés, és a
lelkiismeret-furdalása is eltűnik, amiért pénzért megvásárolhatta Jack
Harrison. Éppen telefonjáért nyúlt volna, hogy elintézze az ezzel kapcsolatos
teendőket, amikor a készülék éles hangon csengeni kezdett. Meglepetten nézett
rá a kijelzőre, melyen titkárnője neve villogott. – Martha? – szólt bele a
telefonba érdeklődő hangon, hiszen nem szokott hozzá, hogy az 50-es éveiben
járó nő ilyen korán hívja.
- Én
vagyok, bébi – hallotta meg a rekedtes hangot, melyet sokkal inkább
köszönhetett a nő láncdohányosságának, mint az életkorának, mire Elizabeth elnyomott
egy mosolyt. Szinte látta maga előtt a vékony, alacsony, festett vörös hajú
nőt, ahogy fekete keretes szemüvegét igazgatja orrán, miközben egyik
cigarettáról gyújt rá a másikra. Annak idején csak azért vette fel, mert Martha
volt az egyetlen, aki hajlandó volt várni a fizetésével addig, amíg beindul a
jogi iroda. Tekintettel arra, hogy négyszer volt férjnél, és mind a négy
házasságából meglehetősen jól jött ki anyagilag, nem szorult rá arra, hogy
fizetésért dolgozzon, de otthon sem akarta az idejét tölteni, így mindketten
tökéletesen elégedettek voltak. Elizabeth hozzájutott egy profi, maximálisan
diszkrét és becsületes, bár olykor nagyszájú, és neveletlen titkárnőhöz, aki
mindig azt mondta, amit gondolt, és sosem kertelt, míg Martha társaságban
lehetett, kiadhatta magából mérgét, és fontosnak érezhette magát. Az ügyvédnő
alig néhány hét alatt azt vette észre, hogy az asszony belopta magát a szívébe.
– Hány t-vel írják, hogy letartóztatták? – zökkentette ki merengéséből főnökét
Martha, mire Elizabeth értetlenkedve ráncolta össze szemöldökét.
- Tessék?
– kérdezett vissza válasz helyett, mire Martha jól hallhatóan beleszívott a
cigarettájába, és amikor kifújta a füstöt, nyugodt hangon válaszolt.
- Amikor
majd betörnek az irodába a rendőrök, és téged bilincsben elvisznek, valami
nyilatkozatot ki kell adnom a sajtónak, édesem – magyarázta szenvtelen hangon,
amivel csak azt érte el, hogy Elizabeth még jobban összezavarodott.
- Te
ittál? – kérdezte döbbenten az ügyvédnő, mire Martha felháborodottan kapkodott
levegő után.
- Hova
gondolsz? 9-nél előbb sosem iszom! – jelentette ki, majd kuncogva tette hozzá -
mármint reggel 9-nél előbb – kuncogott tovább, majd komolyságot erőltetve
magára, folytatta – félre a tréfával! Ma reggel, amikor megnyitottam az iroda
számláját, találtam rajta 500 ezer dollárt. Engem nem érdekel, hogy jutottál
hozzá, sőt, ha kell, eskü alatt vallom, hogy enyém a pénz, de szólhattál volna!
Nem örülök, hogy kihagytál egy ilyen balhéból - jelentette ki sértetten, mire
Elizabeth felnevetett.
- Jaj,
Martha! Az a pénz az apámtól van – világosította fel a nőt, aki titkárnői
teendői mellett a könyvelői feladatokat is elvégezte, mire az, néhány
másodpercig hallgatott.
- Ó!
Rosszabb a helyzet, mint gondoltam – jegyezte meg gyászos hangon, amivel az
ügyvédnő is egyet tudott érteni – Megértem, hogy elkeserített a
költségvetésünk, de…
- Félreérted
– vágott közbe a nő, mielőtt amaz még inkább elkeseríti, és elmélyíti amúgy is
erős erkölcsi dilemmájában – az apám felkért, hogy képviseljem egy barátja
védelmét.
- Az
mindjárt más! A munka, az munka, azt meg kell fizetni! – lépett volna tovább
azonnal Martha, de Elizabeth ismét közbevágott.
- Nem,
ez nem egészen így van – rázta meg fejét, miközben leült a kanapéra
nappalijában, és csüggedten hajtotta le fejét – nem vagyok biztos benne, hogy
ártatlan a fickó, és úgy érzem, megint sikerült tőrbe csalnia! Visszaadom az
ügyet, kihúzzuk, ameddig kihúzzuk, aztán vége – nyögte nehéz szívvel, mire
Martha mérgesen fújtatott.
- Feladnád?!
– kérte számon felháborodottan a nő – én nem így ismertelek meg, édes! Amikor
elszegődtem hozzád, azt gondoltam, kitartó vagy, bátor, okos, és célratörő.
Persze, egy kissé karót nyelt is, és néha nem ártana, ha mosolyognál! Mindig
olyan képet vágsz, mintha az egész világgal harcban állnál. Túl hivatalos vagy,
kemény és hideg, pedig…
- Martha!
– figyelmeztette Elizabeth komoly hangon, mire az, elnevette magát.
- Persze,
persze! Csak azt akartam mondani, hogy gondolkodj logikusan, ahogy máskor is
szoktál! – magyarázta nyugtatón – ez a pénz kihúzhat minket a slamasztikából.
Ha ártatlan az a fickó, akkor mindenki örül, ha bűnös, akkor pedig még mindig
visszaküldheted apunak a pénzt, nem igaz? Esküszöm, hogy addig egy ujjal sem
nyúlok ehhez az összeghez, amíg ki nem derül az igazság. Jó lesz így? –
kérdezte behízelgő hangon, mire Elizabeth nagyot sóhajtott.
- Nem
tudom… - rágcsálta alsó ajkát tanácstalanul, mire a könyvelője nagyot
csettintett nyelvével.
- Vagy
így lesz, vagy beváltom az összes eddig ki nem fizetett csekkemet, és sokkal
korábban bezárhatod a bazárt – jelentette ki elszánt hangon, mire Elizabeth
felhúzta szemöldökét, és mosolyát elrejtve szólalt meg.
- Ez
zsarolás – jegyezte meg nyugodt hangon, hiszen tudta, Martha sosem tenne ilyet
vele.
- Jelents
fel! Ismerek egy jó ügyvédet, aki percek alatt kihoz a dutyiból – feleselt
vissza konokul, mire Elizabeth most már szélesen mosolygott.
- Gondolod,
hogy elvállalná az ügyedet? – kérdezte fejét rázva, hiszen egyértelmű volt,
hogy rá céloz az asszony.
- Hát
persze! Szeret engem – közölte magabiztosan Martha, mire Elizabeth bólintott,
és bár józan esze azt súgta, tartson ki amellett, hogy ejtse az ügyet, mégis
inkább szívére hallgatott.
- Rendben,
végig csináljuk – sóhajtott mélyet, amivel elégedett örvendezést váltott ki
könyvelőjéből – mennem kell, később találkozunk az irodában – köszönt el még
mindig mosolyogva, majd bontotta a vonalat, és miután felállt a kanapéról,
csalódottan állapította meg, hogy kénytelen lesz „légi-utaskísérőként” bemenni
a kapitányságra, hiszen a telefon miatt már nem maradt ideje átöltözni. Még egy
utolsó pillantást vetett képmására, majd kihúzta magát, és lélekben felkészült
a Bryan-nel való találkozásra, és arra, hogy úgy tudja képviselni ügyfelét,
ahogy azt magától megszokta, és elvárta, függetlenül attól, ki a megbízója.
Bryan
türelmetlenül nézett karórájára. Már legalább 20 percet késett Elizabeth, és ő
elképzelni sem tudta, mi történhetett. Fejében számtalan lehetőség jelent meg,
kezdve attól, hogy baleset érte, egészen addig, hogy meggondolta magát, és
mégsem kér a segítségéből. Utóbbi verziónak nem tudta, hogy örüljön, vagy
szomorkodjon miatta. Egyfelől ő is tisztában volt vele, hogy őrültség a
közelében maradnia, és kockáztatni, hogy megint csak a bolondját járatja vele,
másfelől ösztönei azt súgták, tévedett, amikor azt gondolta, Elizabeth-nek
semmit nem jelentett kettejük kapcsolata, és bizonyítékot akart. Tudni akarta,
hogy valóban szerette-e a nő, és csak apja áldozata volt, ahogy ő, vagy tényleg
pusztán kikapcsolódást jelentett a számára az egyetemi szünidő alatt. Úgy
érezte, tudnia kell az igazat ahhoz, hogy el tudja engedni, és végre élhesse az
életét. Éppen feladta volna a várakozást, amikor egy taxi állt meg a
kapitányság épülete előtti járdaszegélynél, és Bryan lélegzete elakadt, amikor
meglátta kiszállni az ügyvédnőt. Elizabeth ezúttal is elegáns volt, arca
elszántságot tükrözött, kék szemét napszemüveg takarta el. Jobb kezében
elmaradhatatlan aktatáskáját fogta, míg kabátja bal karján pihent. A szél
belekapott a sálba nyakán, ráirányítva a férfi tekintetét kecses nyakára, mely
azonnal lejjebb vándorolt a telt keblekre, a karcsú derékra, és a kosztümmel
színben megegyező körömcipőbe bújtatott hosszú, formás lábakra.
- Ne
haragudj, hogy késtem, a titkárnőm feltartott – szabadkozott Elizabeth, ahogy
közelebb lépett, és pillantása a napszemüveg jótékony takarásában, büntetlenül
futhatott végig a férfin, aki ezúttal is egyszerű farmernadrágot viselt, és
fekete pólót a bőrdzseki alatt, de ugyanolyan vonzó volt, mint máskor. Az
arcvíz férfias illata bekúszott Elizabeth orrába, ahogy Bryan mellé lépett.
- Semmi
baj – hárította el a bocsánatkérést, mialatt elindultak a kapitányság bejárata
felé – a védenced gondolom, nem megy sehová.
- Nem
a védencem! – igazította helyre határozottan Elizabeth – legalábbis egyelőre –
tette hozzá, mire Bryan megvonta a vállát, miközben szótlanul léptek be az
épületbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése