10.
rész
Bryan szemöldökét ráncolva pillantott
karórájára, melyen már régen elmúlt kilenc óra. Fogalma sem volt róla, ki lehet
a váratlan látogató, és tanácstalanul nézett végig magán. Tekintettel arra,
hogy lefekvéshez készülődött, csak egy alsó nadrág volt rajta, így a másodperc
tört része alatt nyúlt a kanapé támlájára, és rángatta magára farmerját,
miközben a kopogás ismét felhangzott.
- Megyek
már! – kiáltott ki nagyot sóhajtva, majd öles léptekkel a bejárati ajtóhoz
lépett, és szélesre tárta azt. Szája elnyílt meglepetésében, amikor meglátta,
hogy korábbi gondolatainak tárgya áll előtte – szia! – köszöntötte meglepetten,
miközben Elizabeth is szóra nyitotta ajkait, de hang nem jött ki rajta. Szája
kiszáradt, ahogy tekintete végig futott az izmos, meztelen felsőtesten, a
kockás hason, a keskeny csípőn, a kemény combon, melyre tökéletesen
illeszkedett a sötét farmer. A folyosó neonlámpája bronzszínűre festette a
férfi bőrét, erős kezén egy-két ér jól látható volt, ahogy tartotta az ajtót.
Sötét haja még mindig nedvesen csillogott, és ugyanúgy a homlokába hullt néhány
tincs, ahogy régen. Elizabeth nagyot nyelt, és erőnek erejével szakította el
pillantását a kidolgozott testről, hogy belenézhessen a mélykék szemekbe.
- Sz…
szia – nyögte vadul dobogó szívvel, mialatt Bryan jól szórakozott a nő
zavartságán.
- Bejössz?
– kérdezte udvarias, barátságos hangon, miközben előzékenyen félreállt, utat
adva az ügyvédnőnek, aki némán bólintott, és lassan beljebb sétált. Annyira
lefoglalták saját gondolatai, hogy észre sem vette, Bryan kissé oldalra hajtott
fejjel veszi szemügyre. Elizabeth ezúttal sokkal lazábbnak tűnt, mint a
kapitányságon. Szövetkabátja, mely színben tökéletesen passzolt kosztümjéhez,
karján pihent, blézere kigombolva, lazán simult karcsú alakjára, míg a fehér
ing felső néhány gombját is szabadon hagyta, láttatni engedve selymes bőrét.
Ahogy elhaladt előtte, Bryan tekintete akaratlanul is lejjebb siklott a formás
fenékre, és a hosszú lábakra, melyet csak még inkább kiemelt a szoknya és a
magas sarkú cipő, miközben orrát megcsapta a finom rózsa és citrom keverék
illata. Bár az ügyvédnő tökéletes látványt nyújtott, és finom eleganciát
sugallt nemcsak megjelenésével, de testtartásával is, Bryan mégis hiányolta
belőle azt a közvetlenséget, amibe annak idején beleszeretett. Haja ezúttal nem
kontyba fogva keretezte arcát, hanem lágy hullámokban omlott vállára, és a
férfinak erőt kellett vennie magán, hogy ne túrjon közéjük, megtapasztalva,
hogy még mindig olyan selymes-e az érintése, ahogy emlékezett rá.
- Ne
haragudj, hogy ilyen későn zavarlak – fordult meg a kanapé mögött Elizabeth, és
szemét összehúzva, gyanakodva nézett bele Bryan vágyakozó tekintetébe, aki
zavartan túrt bele hajába, amiért rajtakapták. – Nem jöttem volna el, ha nem
lenne fontos – folytatta, miközben akaratlanul is összébb húzta magán a
blézert, amaz pedig igyekezett tudomást sem venni a telt keblekről, melyen a
mozdulat hatására megfeszült a hófehér ing.
- Hallgatlak
– szólalt meg bársonyosan mély hangján Bryan, mire Elizabeth megpróbálta
összeszedni gondolatait, ami korántsem ígérkezett egyszerűnek, tekintettel
arra, hogy a férfi még mindig nem viselt semmit a farmernadrágon kívül.
- Én…
szóval, van egy… - kezdett bele, de tekintete minduntalan a meztelen
felsőtestre, és a táncoló izmokra tévedt, ahogy minden mozdulatra megfeszültek
és elernyedtek a férfi hátán, és mellkasán, amikor Bryan pakolászni kezdett a
lakásban. Amikor közelebb lépett, hogy előzékenyen elvegye tőle a kabátot,
Elizabeth a kanapéig hátrált és nagyot nyelve emelte fel jobb kezét, hogy
megállítsa – nem köszönöm, inkább fogom! – jelentette ki, mivel elképzelni sem
tudta, hogy elviselje a félmeztelen férfi közelségét anélkül, hogy megérintené,
majd nagyot sóhajtott – nem öltöznél fel? – kérdezte kihúzva magát, mire Bryan
komisz mosolyt küldött felé.
- Emlékeim
szerint, láttál már így – válaszolta vidáman, majd szinte azonnal engedelmesen
bólintott, és eltűnt a hálószobában, Elizabeth pedig lehunyt szemmel engedte ki
a tüdejében benntartott levegőt. Tisztában volt vele, hogy nem élesztheti fel a
régi szerelmet, akkor sem, ha a dadájának igaza van, és Bryan talán még mindig
úgy szereti, mint 10 évvel ezelőtt, hiszen nem kockáztathatta, hogy apja
tönkretegye a férfit, de sokkal nehezebb volt megtenni, mint elhatározni, hogy
távol marad tőle. Néhány perc elteltével Bryan fehér pólót viselve került elő,
Elizabeth pedig csüggedten törődött bele, hogy így sem lett kevésbé vonzó a
számára. – Tehát, mi járatban nálam? – kérdezte, miközben kiment a konyhába, és
egy pohárba narancslevet töltött, majd a nő kezébe nyomta, aki meglepetten
nézett le rá. – Már nem szereted? – húzta fel szemöldökét érdeklődve Bryan,
hiszen úgy emlékezett, ez a nő kedvence.
- De
igen – vette át a poharat, és elgondolkodva forgatta meg kezében – csak nem
gondoltam, hogy emlékszel rá – tette hozzá halkan, miközben aprót kortyolt a
savanykás nedűből.
- Túl
sok mindenre emlékszem – jegyezte meg ugyanolyan halkan Bryan, majd
megköszörülte torkát, és könnyedebb hangon folytatta – ha Barry miatt vagy itt,
Larson-nal üzentem, hogy Roscow belement a vádalkuba. Persze, dühöngött, és
legalább hat generációra kiterjedő átkot szórt rád, de a lényeg, hogy áll az
egyezség – tájékoztatta Elizabeth-et, de legnagyobb meglepetésére, az megrázta
fejét. Ugyan már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy idejött, mint az autóban,
amikor hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Larson-t, és elkérte a férfi
lakcímét, de már nem volt visszaút. Még most is mosolyognia kellett az emlékre,
ahogy Larson első kifakadása után, amiért szerinte „éjnek évadján” zaklatni meri,
belemorogta a telefonba a kért információt, majd közölte, hogy lehetőleg ebben
az életben már ne beszélgessenek egymással, de csak akkor vágta le a kagylót,
amikor Elizabeth egy doboz fánkot ajánlott fel vigaszdíjul.
- Nem
ezért vagyok itt – vallotta be kissé idegesen, majd a poharat a
dohányzóasztalra tette, és komoly tekintettel nézett Bryan-re – az apám
felkért, hogy képviseljem az egyik barátját, akit azzal vádolnak, hogy megölte
a feleségét. Állítása szerint, ártatlan, és sosem követne el ilyesmit.
- Szerinted
nem az? – tapintott azonnal a lényegre Bryan, ezzel is emlékeztetve
Elizabeth-et, miért szerette őt annyira. Mindig is képes volt rá, hogy egyetlen
arcrezdüléséből, hanghordozásából tudja, mire gondol, mitől fél, mit remél, és
ez volt az, amit azóta sem tapasztalt soha, senkinél.
- Az
apám barátja – húzta el a száját sokat mondón – ez éppen elég ok arra, hogy
gyanakodjak – tette hozzá megvetőn, mire Bryan érdeklődve nézett rá.
- Mégis
elvállaltad a védelmét – szögezte le tárgyilagos hangon, melyből érezhető volt
a csalódás, és ami miatt csak még inkább úgy érezte a nő, hogy reggel nem fog
tudni tükörbe nézni anélkül, hogy szembe ne köpné magát.
- Megvolt
rá az okom – adott kitérő választ, hiszen egyáltalán nem érezte szükségét, hogy
bevallja, mivel zsarolja az apja – de tudni akarom, hogy apámnak van-e igaza,
és valóban ártatlan a barátja.
- Tisztázzuk
– simított végig enyhén borostás állán a férfi, Elizabeth pedig szinte érezte,
ahogy az apró szőrök megcsiklandoznák tenyerét, ahogy végig húzná rajta kezét –
az apád lecsukatott évekkel ezelőtt koholt vádakkal, amiért voltam olyan
merész, hogy beleszerettem az egyetlen lánykájába. Csak a szerencsémen múlott,
hogy nem végeztem a sitten, és te most arra kérsz, segítsek neki, hogy az egyik
hasonszőrű cimborája kijusson az előzetesből, noha lehet, hogy egy gyilkos? –
kérdezte hitetlenkedve, kemény tekintettel, mire az ügyvédnő szívét fájdalom
járta át. Mindent megadott volna érte, ha elmondhatta volna, nem a
szerencséjének köszönheti a férfi a szabadságát, hanem annak, hogy ő lemondott
a szerelmükről, de tudta, ezt nem teheti meg. Nemcsak attól félt, hogy Bryan
azt hinné, nem hitt kettejükben, hanem attól is, hogy a férfi még mindig
szereti, neki pedig nem lenne ereje ellenállni, ha meg akarná csókolni, vagy
ott akarná folytatni, ahol abbahagyták. Ezt azonban nem engedhette. Még mindig
fülében csengett dajkája óvó intelme, de e nélkül is tudta, milyen
szörnyűségekre képes az apja.
- Nem
– rázta meg fejét, majd mély levegőt vett – arra kérlek, hogy nekem segíts!
Tudnom kell, valóban ártatlan-e. Nem ismerek senki mást, akiről biztosabban
tudhatnám, hogy nem lekötelezettje az apámnak, és akiben megbízhatok. Ha
valóban ártatlan, teljes vállszélességgel kiállok az ügyéért – torpant meg egy
pillanatra, majd folytatta – de ha bűnös, úgy dobom az egészet – jelentette ki
határozott hangon, és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Bryan némán, átható
tekintettel nézett rá.
- Miből
gondolod, hogy neked szívesebben segítek, mint az apádnak? – kérdezte, és
hangjából jól kivehető volt a sértettség, és az évekkel korábbi fájdalom
keveréke, mire Elizabeth keserűn elmosolyodott.
- Igazad
van – bólintott megértőn, miközben kihúzta magát – azok után, amit tettem, nem
várhatok mást – jegyezte meg, miközben az ajtó felé indult. Bryan az esze és a
szíve között őrlődött. Esze azt súgta, engedje elmenni, jobb neki, ha nem lesz
a közelében, nem hagyja, hogy újra megkísértse, hogy aztán eldobja, mint egy
használt ruhadarabot, szíve azonban mindennél erősebben vágyott a nő után. Nem
tudta kiverni fejéből a szerelmes csókokat, a kék szemeket, ahogy elsötétültek
a vágytól, a hangját, mely olyan őszintén tudott csengeni, hogy valóban
elhitte, még soha senkinek nem mondta előtte, hogy szereti. Minden józan érv
ellenére, amikor el akart haladni mellette Elizabeth, ő finoman megfogta
karját, így kényszerítve megállásra, mire az ügyvédnő meglepetten nézett le a
felkarjára fonódó erős ujjakra, melyeknek érintése nyomán bizseregni kezdett a
bőre, éppúgy, mint 21 éves korában.
- Miért
hagytál el akkor? – kérdezte halkan, és érezhető volt, milyen fontos neki a
válasz, és az is, még mindig nem tudja elhinni, hogy Elizabeth részéről nem
szerelem volt. Az ügyvédnő egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy
elmondja az igazat, végül elvetette, és nagyot nyelve nézett bele a komolyan
csillogó szemekbe.
- Mint
mondtad, kölykök voltunk még – felelte ugyanolyan halkan, tudomást sem véve a
gombócról a torkában – és talán tényleg nem szerelem volt, amit éreztünk –
ismételte meg a férfi korábbi szavait szomorkás mosollyal, mire Bryan elnyomva
a szívében keletkező fájdalmat bólintott, és elengedte a nőt, aki nehéz szívvel
nyitotta ki a bejárati ajtót.
- Tudod,
Liz – szólította meg a férfi, így megállítva a távozó nőt, anélkül, hogy
megfordult volna – legalább egy éve nem voltam szabadságon. Talán éppen itt az
ideje, hogy pihenjek egyet – fordult most felé komisz mosollyal, miközben agya
riadó készültséget fújva kongatta meg a vészharangokat, és csak azt kattogta,
hogy utoljára 10 évvel ezelőtt volt ekkora bolond, amikor elhitte, hogy Elizabeth
Harrison az övé lehet, éppen úgy, mint ebben a pillanatban. Ahogy akkor,
ezúttal sem gondolt bele, mit zúdít a nyakába azzal, hogy még ennyi idő után is
képtelen elengedni a nőt.
- Miért?
– nézett rá őszinte meglepettséggel a szemében Elizabeth – miért segítesz
mégis? – kérdezte gyanakodva, mire Bryan megvonta a vállát.
- Talán,
mert bolond vagyok – vélte látszólag könnyedén, majd elkomolyodva tette hozzá –
vagy azért, mert nem akarom elhinni, hogy neked semmit nem jelentett, ami
köztünk volt – jelentette ki, mire Elizabeth megkeményítve szívét, és elnyomva
a remény hangjait, megrázta a fejét.
- Ez
nem lesz több munkakapcsolatnál – szegte fel állát büszkén, így megpróbálva
távol tartani magát tőle, Bryan azonban csak sokatmondón mosolygott vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése