52.
rész
Eric, állát megtámasztotta összekulcsolt
kezein, miközben a kórház folyosóján elhelyezett, kényelmetlen székek egyikén
ült. Cipője ütemes kopogással járt a padlón, így próbálva csökkenteni a benne
lévő feszültséget, miközben körülötte a megszokott kórházi élet zajlott.
Orvosok, ápolónők haladtak el előtte, laboreredményekkel, vérmintákkal,
röntgenképpel, vagy kávéval a kezükben. Némelyikük gondterhelten ráncolt
homlokkal tanulmányozta menet közben a felvételeket, mások kedélyesen
beszélgettek a közelgő hétvégi programjaikról, de a nyomozó ebből semmit nem
fogott fel. Gondolatai távol jártak, és szemét nem tudta levenni az ajtóról,
mely mögött eltűntek a mentősök Meghan-nel. Amikor a doktornő elveszítette
eszméletét, és nem reagált semmire, a félelem vasmarokkal szorította össze
szívét. Olyan félelem volt ez, amit még soha nem érzett. A gondolat, hogy ő
rontott el valamit, ami a nő életébe kerülhet, mint egy sötét árnyék vetült rá,
és tudta, hogy soha nem lenne képes megbocsátani magának. A percek ólomlábakon
jártak, a tehetetlenség, hol dühöt, máskor kétségbeesést generált szívében,
miközben legszívesebben betörte volna az ajtót, hogy saját szemével láthassa,
Meghan jól van.
- Van
valami hír? – rántotta ki merengéséből Bruce hangja, akinek fel-le emelkedő
mellkasa elárulta, hogy futva tette meg az utat, hogy mielőbb értesülhessen a
doktornő állapotáról.
- Semmi
– szólalt meg nehezen Eric, mire társa csalódottan bólintott, és helyet foglalt
mellette az egyik széken – több mint egy órája bent van – sóhajtott a nyomozó,
tanácstalanul végig simítva homlokán. Keze megérintette a sebtapaszt, és
felidéződött benne a pillanat, amikor Meghan ellátta sérülését. Szinte újra
érezte, ahogy ujját finoman végig húzza bőrén, melybe most is beleborzongott.
- Jeremy
mindent bevallott – szólalt meg Bruce, az ügyre terelve a beszélgetést,
remélve, hogy el tudja terelni társa figyelmét arról, ami az ajtó mögött zajlik
– középiskolás volt még, amikor a bátyja belekeveredett egy bandaháborúba.
Lelőtték, de a rendőrség alkut kötött a gyilkosokkal – tájékoztatta társát a
fejleményekről, és figyelmét nem kerülte el, hogy az nem is figyel rá, de ő csak
tovább beszélt. – Orvos akart lenni, de nem bírta cérnával, így a laborban
kötött ki. Mindig is bosszút akart állni, csak a módját nem tudta. Egészen
addig, amíg rá nem lelt a kísérleti gyógyszerekre – húzta el száját undorodva –
jól a körmére nézünk, az is elképzelhető, hogy több áldozat is van – tette
hozzá, de amikor Eric még mindig nem reagált, halkabban szólalt meg – erős nő!
– jelentette ki határozottan – nem lesz semmi baj! – tette hozzá olyan hangon,
mint, aki nem is hajlandó más lehetőséget elfogadni, mire Eric nagyot nyelve
nézett rá.
- Mi
van… - kezdett bele, és amikor társa összeráncolt szemöldökkel, várakozón
fordult felé, mélyet sóhajtott, hogy folytatni tudja, hogy ki tudja mondani,
amitől a legjobban félt – mi van, ha mégsem? – kérdezte olyan halkan, hogy Bruce
szinte nem is értette, de a szeméből kiolvashatta a félelmet, így megrázta a
fejét.
- Erre
még csak ne is gondolj! Muszáj hinned benne, hogy felépül! Nem adhatod fel a
reményt! – fogta meg társa vállát bátorítólag, de az lehajtotta fejét.
- Azt
mondják… - szólalt meg halkan, mintha csak magának mondaná, Bruce pedig előre
hajolt, hogy jobban értse, amit társa mond – el kell jutni a kétségbeesés
legmélyebb pontjáig, hogy újra reménykedni tudjunk – nyelte le a torkában
keletkezett gombócot Eric, miközben barátja együtt érző pillantással hallgatta.
Még sosem látta ilyen elveszettnek a férfit, és most már egészen biztos volt
benne, hogy teljes szívével szereti a doktornőt. – De én nem tudom… hogy a kétségbeesésemnek
van-e még mélyebb, még sötétebb pontja, mert bevallom… - akadt el egy
másodpercre a nyomozó, ahogy próbálta megfogalmazni, mit is érez – a lehetősége
annak, hogy elveszíthetem, olyan félelmet generál bennem, amit még soha nem
éreztem! – fedte fel érzéseit barátja előtt őszintén, akit szinte testvéreként
szeretett, és Bruce éppen válaszolni akart, amikor nyílt az ajtó, ők pedig egy
emberként pattantak fel a székből, amikor meglátták a kilépő orvost. Eric némán
nyomott el egy megkönnyebbült sóhajt, amikor felismerte benne Dr. Lyon-t,
Meghan felettesét, akivel ugyan csak egyszer találkozott, mégis szimpatikusnak
találta, és úgy érezte, jó kezekben volt a doktornő. – Hogy van? – lépett elé,
miközben idegesen túrt bele hajába, mire az orvos komolyan nézett vissza rá.
- Az
erős ütés hatására, mely a hátát érte, részleges, zárt légmell alakult ki nála
– fogott hozzá a férfi, hogy ismertesse a helyzetet. – Ennek során levegő kerül
a mellkashártya lemezei közé, és a tüdő részlegesen összeesik. Minden levegővételkor
egyre több levegő kerül be, és fokozatosan a légköri nyomásnál nagyobb nyomás
alakul ki a mellkasüregben – magyarázta tovább, mire Eric türelmetlenül kezdett
toporogni, amit az orvos is észrevett. – Azonban, hála magának, időben érkezett
a segítség! A mellkascsapolásnak köszönhetően, átmenetileg csökkentette a belső
nyomást, ezzel elegendő oxigénhez juttatta addig, amíg a mentősök megérkeztek –
dicsérte meg a nyomozót, aki azonban, megvonta vállát.
- Nélküle
azt sem tudtam volna, mihez kezdjek – vallotta be nyugodtan, és arcán látszott,
fel sem fogta még, hogy megmentette a doktornő életét.
- Igen,
az egyik legjobb orvosom – mosolyodott el büszkén Dr. Lyon, majd a nyomozóra
nézett – de ebben a helyzetben, nem sokra ment volna a tudásával, egyedül – húzta
fel sokatmondón a szemöldökét, mire Eric nagyot sóhajtott, ő pedig tovább
beszélt. – Utólagos engedelmével, eltávolítottuk az alkalmi drént, amit
használt – vette elő zsebéből a nylonba csomagolt tollvéget, és mosolyogva a
nyomozó felé tartotta, aki fejét megrázva jelezte, hogy nem tart rá igényt – és
inkább egy speciális eszközzel helyettesítettük. A furulya-drént egy-két napig
a mellkasában hagyjuk, amíg a levegőürülés meg nem szűnik, és a tüdő ki nem
tágul. Amint ez megtörténik, eltávolítjuk a csövet, még néhány napig
megfigyeljük, aztán távozhat – ért mondandója végére, de Eric csak az utolsó
néhány szót volt képes felfogni abból, amit hallott.
- Ez…
azt jelenti, hogy teljesen felépül? – kérdezte hitetlenkedve, de hangjából jól
kivehető volt a megkönnyebbülés, mire Dr. Lyon bólintott.
- A
rossz emléken, és egy kis hegen kívül a bordái mentén, semmi nem fogja
emlékeztetni erre a borzalomra – erősítette meg határozottan az orvos, majd
elgondolkodva nézett végig a nyomozón, akin egyértelműen látszott, mennyire
megviselte érzelmileg az elmúlt néhány óra. – Általában nem szoktam
engedélyezni, hogy aznap látogatót fogadjon a beteg, de tekintettel arra, hogy
a kedvenc orvosomról van szó, és, hogy a vőlegénye mentette meg az életét, azt
hiszem, kivételt teszek. Néhány percre bemehet hozzá, de ne fárassza ki nagyon
– kacsintott rá hamiskásan, és Eric-nek csak ekkor jutott eszébe, hogy a férfi
még mindig úgy tudja, hogy ők ketten a doktornővel egy párt alkotnak.
- Köszönöm,
Dr. Lyon – bólintott hálásan mosolyogva, mit sem törődve Bruce döbbent
tekintetével, majd kezet fogott az orvossal. Egy percig némán meredt a kórházi
szoba ajtajára, mely mögött a doktornő lábadozott, végül nagyot nyelt, és
elszakítva onnan pillantását, elnyomva a vágyat, hogy belépjen, és utoljára láthassa,
erőt vett magán, és felvéve kabátját a székről, a liftek felé indult.
- Megállj!
– ragadta meg karját Bruce határozottan – hova az ördögbe mész? – kérdezte
meglepetten, mert szentül hitte, hogy Eric alig várja, hogy bemehessen a doktornőhöz.
- El
– adott tömör választ, de társa nem érte be ennyivel, továbbra is várakozón
nézett rá, ő pedig megvonta vállát. – Már tudom, hogy jól van, és minden
rendben lesz. Nekem ennyi elég.
- Francokat
elég! – tört fel Bruce-ból – alig várod, hogy lássad! Mi tart vissza? Menj be
hozzá, és beszéljétek meg a dolgokat!
- Próbáltam
– tárta szét tehetetlenül a kezeit Eric – nem kíváncsi a magyarázatomra, és
igaza is van! Hogyan várhatnám el tőle, hogy velem legyen, ha úgy érzi, nem
tudok megbízni benne? – kérdezte, majd elindult, barátja azonban nem követte,
csak összeráncolt szemöldökkel nézett utána.
- Gyáva
vagy! – kiáltotta olyan hangosan, hogy nemcsak Eric, hanem mások is felé
fordultak, mire a nyomozó először megtorpant, majd lassan visszasétált és mélyen
a szemébe nézett.
- Mit
mondtál? – kérdezte halkan, fenyegető hangon, Bruce azonban állta a tekintetét.
- Azt
mondtam, gyáva vagy! Sokkal könnyebb úgy elmenned, hogy meghagyod magad abban a
hitben, talán összejöhetett volna, ha bemész hozzá – válaszolta nyugodtan, és
mit sem törődve Eric elsötétülő tekintetével, folytatta – Rettegsz tőle, hogy a
szemedbe mondja, nem akar téged! Félsz, hogy nem lennél képes elviselni, ezért
inkább meg sem próbálod!
- Rendben
– bólintott rezzenéstelen arccal Eric, miközben igyekezett elnyomni magában
szíve hangjait, melyek azt súgták, barátjának teljes mértékben igaza van. –
Gyáva vagyok. Most jobb? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, de Bruce megrázta
fejét.
- Úgy
akarod leélni az életedet, hogy… - próbálta volna meggyőzni a férfit érvekkel,
de az egészen közel lépett hozzá.
- Az
én életem! Az enyém! – szólalt meg halk, határozott hangon – a döntés is az
enyém, hogy akarom élni! Világos? – húzta össze szemét elszántan, mire legjobb
barátja csüggedten fogadta el, hogy veszített.
- Világos
– morogta orra alatt rosszallón, és pillantása a szoba ajtajára tévedt, ahogy
elhaladt mellette.
Meghan óvatos mozdulattal állította fel a
kis, pásztorlányt formázó szobrot a polcra, a szakkönyvek mellé, majd
elégedetten nézett végig a lakáson. Még csak néhány napja engedték ki a
kórházból, így meglehetősen elfáradt, mire rendet rakott a rablás után, de most
megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy végre ismét otthon kezdte érezni magát.
Ahogy tekintete körbefutott a nappaliban, szeme megakadt a levélkupacon, melyet
Camden atya nyomott a kezébe, és ez ismét felidézte Eric emlékét, ahogy
karjaiba zárta a parkolóban, ahogy együtt érző tekintettel hallgatta meg
történetét. Az első egy-két napban még reménykedett benne, hogy a nyomozó
meglátogatja majd, aztán szép lassan beletörődött, hogy nemcsak Lisa ügyét,
hanem kettejük kapcsolatát is lezárta a férfi. Miközben igyekezett elhitetni
magával, hogy így a legjobb, nem illettek volna egymáshoz, hirtelen ötlettől
vezérelve, felkapta a leveleket, majd magára rántotta kabátját, és elviharzott
a lakásból, hogy ő is lezárjon egy fejezetet az életében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése