54.
rész
Eric egy pillanatra sem tudta levenni
szemét a doktornőről, akinek hívogató ajkai, melyek olyan finoman és lágyan
tudták visszacsókolni, hogy beleremegett minden sejtje, elnyíltak a
meglepettségtől. Amikor elviharzott a kapitányságról, fogalma sem volt róla,
hogy dolgozik-e egyáltalán a nő, de Diane, ahogy meglátta, automatikusan intett
a vizsgálószoba felé, így jelezve, hol találja. Még most sem volt teljesen
biztos benne, hogy jól döntött, amikor eljött, de képtelen volt tovább élni a „mi lett volna, ha…” kérdésekkel a
fejében. Biztosra akarta tudni, hogy valóban minden elveszett, hogy semmi
reménye sem maradt arra, hogy elnyerje Meghan szerelmét.
- Te
mit keresel itt? – kérdezte az orvosnő, miközben tekintete észrevétlenül
pásztázott végig a férfin. Eric ezúttal is a szokásos bőrkabátját viselte a
sötét ing felett, mely ráfeszült izmos felsőtestére. Sűrű hajából homlokába
hullott néhány tincs, kék szeme pedig olyan áthatóan nézett vissza rá, hogy
Meghan úgy érezte, menten felperzseli a pillantásával. Az elmúlt egy hétben
másra sem tudott gondolni, csak a nyomozóra, munka közben is gyakran
kalandozott el figyelme, éjjel pedig szinte fájt a hiánya, ahogy rátelepedett a
sötétség, és a magány. Mindennél jobban vágyott rá, hogy újra lássa, a karjaiba
zárja, megcsókolja, de álmában sem merte remélni, hogy még egyszer valóban
találkozhatnak.
- Én
csak… - túrt bele zavartan hajába Eric, miközben azon gondolkodott, mit is
mondhatna, hiszen a legkevésbé sem akart ajtóstul rontani a házba, és amikor
ujja hozzáért a sebtapaszhoz, hirtelen ötlettől vezérelve folytatta –
varratszedésre jöttem – jelentette ki, bár arról fogalma sem volt, hogy
letelt-e a két hét.
- Értem
– bólintott Meghan, igyekezve elrejteni csalódottságát, miközben átkozta magát
ostobaságáért, amiért egy percig is remélni merte, hogy miatta jött a férfi,
mert látni akarta, mert ugyanúgy hiányzott neki. – Szólok egy gyakornoknak –
húzta ki magát, mialatt levette gumikesztyűjét, de amikor a telefonhoz lépett,
Eric megfogta a csuklóját, így akadályozva meg, hogy leemelje a kagylót. A
doktornő pillantása az alkarjára fonódó erős ujjakra tévedt, miközben bőre
lángolni kezdett ott, ahol a nyomozó megérintette.
- Én
egy orvost akarok – szólalt meg halkan Eric, mialatt tekintete fogva tartotta a
nőét, ujjbegyével pedig finoman simított végig csuklójának belső felén, Meghan
pedig érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.
- Akkor
ülj le a váróban! – húzta ki kezét, miközben idegesen nyalta meg alsó ajkát,
ami odavonzotta Eric tekintetét, ő azonban észre sem vette, csak folytatta – amint
lesz szabad orvos, szólítani fognak.
- Én
egy bizonyos orvost akarok, Dr. Altman – lépett közelebb a nyomozó, és
figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan nagyot nyel – téged – tette hozzá
halkabban, mire Meghan kihúzta magát, és távolabb lépett a férfitól, aki túl
nagy kísértést jelentett a számára.
- Amint
látod, éppen beteggel vagyok – mutatott Mrs. Winston felé, aki élénk
érdeklődéssel, és szentimentális mosollyal vörösre rúzsozott ajkán figyelte az
eseményeket. Arról ugyan fogalma sem volt, ki lehet a fiatalember, aki szóval
tartotta orvosát, de éppen eleget élt már ahhoz, hogy lássa, csak úgy vibrál a
levegő a fiatalok között, tőle pedig mi sem állt távolabb, mint hogy az igaz
szerelem útjába álljon.
- Azt
hittem, azok után, ami történt, élhetek egy kis protekcióval – jegyezte meg
szomorkásan Eric, és Meghan éppen válaszolni akart, amikor idős páciense
szólalt meg.
- Ugyan,
kedveském! Én igazán ráérek, nyugdíjas vagyok! – legyintett hamiskás mosollyal
– lássa el az ifjút! Ahogy elnézem, nem a varratok a legnagyobb problémája – kacsintott
a nyomozóra, aki hálásan mosolygott felé, de a doktornő hajthatatlannak
bizonyult. Bár minden vágya volt, hogy ismét ajkán érezze a férfiét, hogy a
karjaiba simulhasson, de esze ágában sem volt esélyt adni arra, hogy kettesben
legyenek, elragadják az érzelmei, aztán megint fájdalmat okozzon
bizalmatlanságával.
- Ez
nem ilyen egyszerű! – rázta meg fejét határozottan. – Először is, be kell
jelentkezni a pultnál, aztán…
- Ugyan
már! – szólt közbe Mrs. Winston – a szabályok azért vannak, hogy megszegjük
őket! Na! Eredjen, én itt megvárom, és ha bárki keresi, majd azt mondom, egy
sürgős eset miatt hívták el! – jelentette ki cinkosan, mire Meghan nagyot
sóhajtott, és megadva magát a sorsnak, az ajtó felé mutatott.
- Csak
utánad! – küldte ki a férfit a vizsgálóból, aki némán artikulált köszönömöt az
idős asszonynak, majd a szomszédos helyiség felé vette útját. Amikor beértek, a
doktornő becsukta az ajtót, lehúzta a reluxát, mely egyezményes jele volt a
kórházban annak, hogy a vizsgáló foglalt, és az ágy felé bökött fejével – ülj
le! – utasította a férfit kimért, hivatalos hangon, és amíg az,
engedelmeskedett, ő a fal melletti készenléti tálcáról steril kesztyűt húzott,
és a tálcát az ágy mellé tolta. Miután Eric kényelmesen elhelyezkedett, egészen
közel lépett hozzá, és az orvosi lámpát felkapcsolva hajolt fölé. – Milyen
gyakran cserélted a kötést? – kérdezte szemöldök ráncolva, ahogy észrevette,
nem a legtisztább a fehér ragtapasz.
- Nem
is tudom… - próbált a válaszra koncentrálni a férfi, de figyelmét minduntalan
elvonta a nőből áradó barackillat, és nagyot kellett nyelnie, amikor megérezte,
hogy annak combja az övéhez ér. – Azt hiszem…
- Én
cseréltem utoljára, igaz? – jött a következő kérdés, mely inkább hangzott
számon kérő kijelentésnek, majd a következő pillanatban érezte, hogy a doktornő
egy határozott mozdulattal szabadítja meg a kötéstől, melyet ezúttal egy
pisszenés nélkül tűrt el. – Óriási szerencséd van, hogy nem fertőződött el! –
jegyezte meg rosszallón a nő, majd kissé eltávolodva tőle, felemelt egy
csipeszt, és egy ollót a tálcáról, hogy aztán aprólékos gonddal, precíz
mozdulatokkal, egyesével távolítsa el az öltéseket. Amikor végzett, fehér
gézlapot vett elő, amit átitatott jóddal, és óvatosan, nehogy fájdalmat
okozzon, végig húzta a férfi homlokán található seben. Miközben keze finoman
dolgozott, tekintete észrevétlenül simított végig a markáns arcon, a kék
szemeken, a keskeny, érzéki ajkakon. Orrába bekúszott a már jól ismert arcvíz
kissé fanyar illata, és szíve szerint, beletúrt volna sűrű hajába, miközben
mindennél jobban vágyott rá, hogy az erős karok átöleljék derekát, és szorosan
magához húzza. Megrémülve saját érzéseitől, és gondolataitól, hirtelen
eltávolodott a férfitól. – Kész! – jelentette ki torkát köszörülve, majd
elfordult és egyetlen mozdulattal rántotta le a kesztyűt.
- Köszönöm
– szállt le a vizsgálóasztalról ruganyos mozgással a nyomozó, miközben fejében
kétségbeesetten kutatott, hogyan tarthatná még szóval a nőt, hogy az ne hagyja
magára. – Örülök, hogy már jól vagy – jegyezte meg sután, mire Meghan azonnal
elszégyellte magát, ahogy rájött, még meg sem köszönte a férfinak, amiért az
megmentette az életét.
- Jól
vagyok, és ezt neked köszönhetem – válaszolta halkan, miközben felé fordult –
megmentetted az életem – tette hozzá, Eric azonban megrázta fejét.
- Ha
nem segítettél volna… - akadt el mondat közben, mert képtelen volt kimondani,
hogy elveszíthette volna a doktornőt, mire az halványan elmosolyodott. Pontosan
tudta, mit akart mondani a férfi, és tekintetét nem tudta levenni a szeméről,
melyben fájdalom és félelem suhant át, de olyan rövid ideig tartott, hogy
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valóban látta.
- Vissza
kell mennem – dugta zsebre kezeit, így elrejtve zavarát, miközben a levegő
megtelt feszültséggel. Mindketten tudták, hogy ez a búcsú pillanata, az utolsó
alkalom, hogy látják egymást, kettesben vannak. Amikor a nyomozó csak bólintott,
Meghan nehéz szívvel vett mély levegőt, és lenyelve a torkában keletkezett
gombócot, elindult az ajtó felé, ahogy azonban el akart haladni a férfi
mellett, az hirtelen megfogta a karját, és magához húzta. Szabad keze a nyakára
vándorolt, és érzéki lassúsággal simított végig rajta, mialatt Meghan érezte,
hogy elakad a lélegzete és felgyorsul a pulzusa.
- Emlékszel,
mit mondtam az első együtt töltött éjszakánk után? – kérdezte suttogva, és
forró lehelete szinte égette a nő ajkát, aki lehunyt szemmel bólintott.
- Egy
évet pazaroltál el az életedből – ismételte meg a nyomozó akkori szavait,
melyek olyan boldogsággal töltötték el abban a pillanatban, amit még sosem
érzett korábban, és nem is hitte, hogy néhány szónak ilyen ereje lehet.
- Többé
egy percet sem akarok elvesztegetni – szólalt meg Eric, majd lehajtotta fejét,
és ajkát a nőére tapasztotta. Meghan elnyíló ajkakkal fogadta a csókját, és
amikor nyelvük selymesen, puhán találkozott, felsóhajtott, miközben keze
átkarolta a férfi nyakát, és szorosan hozzásimult. Ujjai lágyan túrtak a sűrű
tincsek közé tarkóján, mialatt érezte, hogy Eric karja a derekára vándorol a
köpeny alatt, és úgy szorítja magához, mintha soha nem akarná elengedni. Ajkuk
szomjasan forrt össze, egyre inkább felkorbácsolva érzékeiket, ők pedig
gondolkodás nélkül adták át magukat a pillanatnak. Amikor levegő hiányában
elváltak egymástól, Meghan szaporán lélegezve távolodott el a férfitól. Bár
mindennél jobban vágyott a nyomozóra, és annak csókjára, érintésére, félt újra
közel engedni magához. Nem tudta elfelejteni, hogy egyetlen alkalommal sem
látogatta meg a kórházban, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezúttal
is csak vágyai vezérelték, amikor megcsókolta. Neki azonban ez kevés volt, és
tudta, sosem lenne boldog egy olyan kapcsolatban, ami csak a testiségen alapul,
így bármennyire is fájt, hogy el kell engednie a férfit, erőt vett magán, és
távolabb lépett tőle.
- Ne
csináld ezt kérlek… soha többé! – jelentette ki halk, mégis határozott hangon,
mire Eric érezte, hogy szíve összeszorul a gondolatra, hogy legnagyobb félelme
valóra válik, és Meghan nem érzi azt, amit ő.
- Képtelen
vagyok lemondani rólad, Meghan – szólalt meg halkan, de amikor újra magához
akarta húzni, a doktornő kezét felemelve állította meg a mozdulat közben.
- Sajnálom
– csuklott el a hangja a doktornőnek, miközben az ajtó felé indult, mert úgy
érezte, ha még egy percig bele kell néznie a kék szemekbe, minden büszkeségét
feladja, és az észérveknek ellentmondva, átadja magát a szerelemnek, amit a
férfi iránt érez, de amit az sosem fog tudni viszonozni. Eric kétségbeesetten
nézte, ahogy az orvosnő eltávolodik tőle, miközben semmi másra nem tudott
gondolni, csak arra, hogy nem engedheti el. Fejéből nem tudta kiverni, amit
Bruce mondott neki, hogy mindent meg kell próbálnia, hogy helyrehozza, amit
elrontott, hiszen biztos volt benne, hogy csak ő tehet arról, hogy a doktornő
ellöki magától, és fél ismét a közelébe engedni. Bár rettegett attól, hogy
Meghan nem viszonozza az érzéseit, attól, hogy még inkább megnyíljon neki, úgy
érezte, meg kell tennie. Amikor a doktornő keze a kilincshez ért, és már éppen
kinyitotta volna az ajtót, összeszedte minden bátorságát, és nagyot nyelve
szólt utána.
- Szeretlek!
– tört fel belőle a vallomás, mire Meghan megtorpant, és döbbenten fordult Eric
felé, aki vadul dobogó szívvel, komolyan nézett rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése