53.
rész
Meghan idegesen törölte meg nyirkos tenyerét
fehér köpenyében, miközben a kardiológiai osztály kórtermének ajtaja előtt
állt. Miután megtudta, hogy apja még mindig itt fekszik, gyorsan átöltözött,
hogy a látogatást követően azonnal fel tudja venni műszakját, majd az emeletre
jött. Az ajtó előtt azonban megtorpant, és egy pillanatra elbizonytalanodott.
Nem tudta, képes lesz-e rá, hogy annyi év, annyi fájdalom után a szemébe tudjon
nézni, el tudja mondani, amit akar, végül mégis erőt vett magán. Le akarta
zárni végre a múltját, nem akarta, hogy továbbra is kísértse, ennek pedig az
egyetlen módja az volt, ha szembe néz az apjával, és a szemébe mondja, amit
érez.
- Dr.
Altman! – hallotta meg maga mögött Camden atya meglepett hangját, aki egy
szendviccsel és egy kávéval a kezében nézett rá meglepetten, de szeméből jól ki
lehetett olvasni az örömöt is. – El sem hiszem, hogy itt van!
- Ezzel
nincs egyedül – húzta el száját örömtelenül a doktornő – mondja, maga
ideköltözött? – kérdezte meg csípősen, mert jelenlegi idegállapotának a
legkevésbé sem hiányzott az atya, mire a férfi elnézőn mosolyodott el.
- Thomas-nak
szüksége van a lelki megerősítésre ebben a nehéz időszakban – válaszolta
nyugodtan, mire Meghan rezzenéstelen arccal hallgatta. – Hosszú utat járt be,
amíg rátalált a békére, és elfogadta, hogy ő is jó ember, aki csupán eltévedt
az élet kanyargós ösvényén – tette hozzá, a doktornő pedig cinikusan
felnevetett.
- Tudja
atyám, egy üveg whisky vagy tequila után még a legegyenesebb ösvény is
kanyargóssá válik – jegyezte meg epésen, Camden atya azonban csak komolyan
nézett rá.
- Nagyon
felkavarta ez a találkozás – szólalt meg halkan – azóta is csak magát emlegeti,
és azért imádkozott, hogy legalább egyszer meglátogassa. Örülök, hogy itt van –
mosolyodott el lágyan, és szemöldöke a magasba futott, amikor meglátta a
doktornő kezében a leveleket, melyeket olyan erővel szorított, hogy
belefehéredtek az ujjai. – Elolvasta őket? – kérdezte izgatottan, de reményei
azonnal szertefoszlottak, amikor Meghan nemet intett fejével.
- Nem
– válaszolta tömören, Camden atya arca pedig szomorúságot tükrözött, amint
rájött, hogy a nő korántsem azért jött, hogy megbocsásson apjának.
- Nézze…
tudom, hogy Thomas bűne hatalmas… - sóhajtott mélyet a tiszteletes, mire Meghan
összeszorította ajkát, nehogy kicsússzon egy meggondolatlan megjegyzés,
miközben amaz folytatta – de nincs olyan tett, amit a Mindenható ne értene,
vagy ne bocsátana meg…
- Nem
kétlem! – szólt közbe határozott hangon a doktornő – én viszont csak egy orvos
vagyok, nem mindenható! – válaszolta keményen, majd a választ meg sem várva,
megkerülte az atyát, és belépett a szobába. Idegessége csak fokozódott, amikor
meglátta apját, ahogy lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Hihetetlen volt a
számára, hogy az a magas, erős, szálkás izomzatú férfi, aki olyan hangosan
tudott kiabálni, hogy megremegtek kis lakásuknak falai, és olyan erővel tudott
ütni, hogy minden porcikája megfájdult egyetlen pofonjától, ugyanaz, mint aki most
itt fekszik vékonyan, kiszolgáltatottan, erőtlenül, elesetten. A tudat, hogy
már soha többé nem lesz képes bántani őt, elemi erővel tört rá. Hirtelen úgy
érezte, most ő az erősebb, az ő kezében van a hatalom, már semmi oka rá, hogy
féljen ettől az embertől. Thomas, mintha megérezte volna, hogy nézik, lassan
kinyitotta szemét, és ránézett. Fáradt tekintete élettel telt meg, arca
szomorúságot és bűntudatot árasztott, ahogy végig futtatta könnyes szemét a
lányán, aki merev testtartással, büszkén felszegett állal állt előtte.
- Kislányom
– sóhajtott halkan, mialatt kezét lassan felemelte az ágyról, és magához
intette a nőt, de az, egy tapodtat sem mozdult, csak továbbra is némán nézte
apját. – Milyen gyönyörű lettél – mosolyodott el lágyan a férfi. – Orvos vagy –
állapította meg, és hangjából jól kivehető volt a büszkeség, mely azonban
semmit nem jelentett a nőnek.
- Ezeket
visszahoztam – szólalt meg először a doktornő, mióta belépett a kis szobába,
miközben az apja által írt leveleket az ágy mellett álló éjjeli szekrényre
hajította.
- Neked
írtam őket – csuklott el a hangja Thomas-nak, és tekintetéből könyörgés áradt
lánya felé. – Reméltem, hogy ha elolvasod… hidd el, borzasztóan sajnálom, amit
elkövettem ellened, Meghan – hallotta meg évek óta először apja szájából a
nevét, és a férfin látszott, hogy neki is ugyanolyan felkavaró volt kimondani.
– Bocsáss meg nekem! Kérlek! – telt meg könnyel a férfi szeme. – Tudom, hogy
nem tisztességes, amit kérek, azok után, amit tettem… azt is tudom, hogy nincs mentségem,
mégis…
- Éveken
át próbáltam rájönni… - találta meg hangját Meghan, és maga is meglepődött,
milyen nyugodtan cseng a lelkében dúló vihar ellenére is – mit követhettem el
ellened, amiért ezt teszed velem. Sok időbe telt, mire felismertem, hogy ez nem
az én hibám… hanem a tiéd – tette hozzá, majd közelebb lépett apjához, és
lenézett rá. Azt akarta, hogy emlékeiben így maradjon meg. Elesetten,
megtörten, olyannak, aki már nem tud ártani neki többé. – Nem arra van
szükséged, hogy én feloldozzalak a bűneid alól. Ezt nem tudom megtenni! –
jelentette ki határozottan, de hangjában nyoma sem volt a gyűlöletnek, vagy az
indulatnak. – Neked kell megbocsátanod magadnak – közölte rezzenéstelen arccal
– én lezártam a múltat – tette hozzá, majd megfordult, és az ajtó irányába
indult, de Camden atya hangja megállította.
- Dr.
Altman – szólította meg, mire anélkül, hogy ránézett volna, megállt – legyen
hozzá könyörületes… - kérte halkan, szinte már könyörögve, Meghan pedig lassan
felé fordult.
- Ennél
több könyörületet ne várjon, atyám! – válaszolta, mire Thomas szólalt meg.
- Ez
is több, mint, amit megérdemeltem – jegyezte meg halkan, a doktornő pedig
nagyot nyelt, és távozott a kis helyiségből, maga mögött hagyva a múlt árnyait.
Bruce szemét összehúzva figyelte, ahogy
társa ingerülten üt rá a tűzőgépre, miután sokadjára sem sikerült a három,
jelentéssel telegépelt lapot összekapcsolnia. Egy hét telt el, mióta eljöttek a
kórházból, és ő azóta kerülte, hogy felhozza a doktornőt a nyomozó előtt, de
azt nem tudta nem észrevenni, mennyit változott barátja, amióta nem látta a
nőt. Idegesebb lett, türelmetlenebb, gyakran elkalandoztak gondolatai, olykor
még a kihallgatások alkalmával is azon kapta, hogy fogalma sincs, milyen
választ adott a gyanúsított a feltett kérdésre. Nem kellett briliáns elmével
rendelkeznie ahhoz, hogy tudja, ennek Meghan Altman-hoz van köze. Az elmúlt egy
évben számtalanszor megfigyelhette ezeket a változásokat társán, kivétel nélkül
mindig akkor, amikor a kórházban volt dolguk, és összefutottak a doktornővel,
ahol aztán ők ketten szópárbajba keveredtek. Az ilyen esetek után szokott
ennyire elviselhetetlen lenni kollégája, csapkodott, indulatos volt, és minden
második mondatában a doktornőn mérgelődött.
- Szólj,
ha sikerült kivégezned – bökte oda társának nyugodt hangon, mire Eric
értetlenül, mérgesen nézett rá.
- Mi
van? – kérdezett vissza, majd ahogy szemével követte Bruce pillantását, azonnal
megértette, mire célzott – átkozott vacak! Már régen ki kellett volna cserélni!
– dohogott hangosan, mire kollégája közelebb lépett, óvatosan kivette kezéből a
tűzőgépet, és egyetlen mozdulattal összekapcsolta a lapokat, hogy aztán
sokatmondó tekintettel vissza adja neki. – Csak szerencséd volt! – morogta orra
alatt, miközben kelletlenül vette el az irodai eszközt, a lapokat pedig egy
barna mappába helyezte, és az asztalán lévő halom tetejére hajította.
- Szerencse
– ismételte meg Bruce, lassan ízlelgetve a szót – vagy csak én nem vagyok
tiszta ideg – vélte elgondolkodva, és amikor Eric összeráncolt szemöldökkel
nézett rá, úgy téve, mintha fogalma sem lenne róla, miről beszél, vállon ütötte
társát. – Ugyan már! Mindketten tudjuk, mi a bajod, és ennek semmi köze a
tűzőgéphez! Amióta nem láttad a doktornőt, nem lehet veled bírni! Ingerült
vagy, feszült, és csak egy szikra kell, hogy felrobbanj!
- Semmi
közöd hozzá! - vetette oda mérgesen
Eric, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, társának igaza van. Egész álló
nap nem tudott másra gondolni, csak Meghan-re. Folyton az járt a fejében,
vajon, mit csinálhat, ő is hiányolja-e a csókokat, öleléseket, ahogy ő. Éjjel
valahányszor lehunyta szemét, megjelent előtte mosolya, vágytól elsötétülő
barna szeme, és szinte ajkán érezte forró leheletét.
- Hogyne
lenne! Nekem kell elviselnem a képedet, meg a hangulatodat! – kérte ki magának
Bruce, és a legkisebb mértékben sem zavarta, hogy Eric gyilkos pillantással néz
vissza rá. – Menj és beszélj vele! Tegyél végre pontot az ügy végére!
- Már
megtettem! – jelentette ki a nyomozó vállat vonva, mire Bruce megrázta fejét.
- Nem
tetted! Egyszerűen csak elmenekültél! Fogalmad sincs, mit gondol a doktornő! –
ellenkezett továbbra is, majd a választ meg sem várva folytatta – Az életedről
van szó! Eleget tököltél, csinálj végre valamit!
- Azt
mondta, nem akar beszélni velem – játszott látszólag nyugodtan a tollával –
ehhez tartom magam!
- Legalább
próbáld meg! – ütötte tovább a vasat kitartóan Bruce, mire Eric csüggedten
nézett rá, ő pedig folytatta – nincs veszítenivalód! Ha elutasít, akkor
legalább biztosra fogod tudni, hogy ennek vége, és tényleg lesz okod sajnáltatni
magad, meg dühöngeni, amiért elcseszted életed lehetőségét! – vett mély
levegőt, ahogy mondandója végére ért, mire Eric percekig csak némán nézett rá,
és próbálta emészteni a hallottakat, majd hirtelen felugrott a székéről, magára
rántotta bőrkabátját, és elviharzott, Bruce pedig megkönnyebbülten dőlt hátra
saját forgószékében. – Na, végre! – sóhajtott mélyet, majd telefonja után
nyúlt, hogy feleségét is értesítse a fejleményekről, aki szinte minden este
azzal a kérdéssel fogadta, hogy beszélt-e már Eric a doktornővel, és kivétel
nélkül a fejére koppintott, amiért nemleges választ adott, mert szerinte,
legjobb barátjaként, neki lenne kötelessége felnyitni barátja szemét.
Meghan óvatosan hámozta ki a kötésből a
70-es éveinek végén járó Mrs. Winston lábát, aki halkan sziszegve tűrte a
fájdalmat, mire a doktornő együtt érző pillantást vetett rá.
- Meg
is vagyunk – mosolygott rá biztatón, ahogy lekerült a kötszer, és szemöldöke
ráncba futott, amikor észrevette, hogy az elmúlt két hét alatt, szinte alig javult
valamit a seb. – Magával hozta a laboreredményt, amit kértem? – kérdezte, mire
az ősz hajú, ápolt, elegáns ruhában üldögélő hölgy azonnal belenyúlt fekete
táskájába, mely színben tökéletesen passzolt sötét kosztümjéhez, amit a
szövetkabát alatt hordott, és egy hófehér, gépelt lapot nyújtott át neki.
- Le
kell vágni a lábam? – kérdezte aggodalmasan, és világítóan kék szemébe a
rémület költözött.
- Ne
szaladjunk annyira előre – érintette meg nyugtatón a törékeny vállakat Meghan,
majd minden figyelmét az eredményre koncentrálta, és figyelmesen futotta át a
sorokat, miközben az egyik ápolónő finoman tisztogatni kezdte a nyílt sebet. –
Csinálunk egy cukorterhelést, rendben? – nézett a nőre, mire az,
megilletődötten pillantott vissza rá, ő pedig már a nővérhez intézte szavait. –
Vegyen vért, és küldje fel a laborba! S.O.S az eredmény! – adta ki az
utasítást, mire az bólintott, és néhány perc leforgása alatt, szinte
észrevétlenül vette le a kívánt mennyiségű vért az asszony karjából, miközben a
doktornő tollért nyúlt a zsebébe, és rutinos mozdulatokkal vezette fel a
kórlapra az adatokat, az ápolónő pedig távozott a kémcsővel. – Most pedig, Mrs.
Winston… - fordult ismét az idős asszonyhoz, de annak tekintete válla fölött a
vizsgáló ajtajára szegeződött, ő pedig kíváncsian nézett hátra, hogy megtudja,
mi kötötte le annyira betege figyelmét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése