50.
rész
Jeremy megilletődve állt előtte.
Zavartságát jól mutatta, ahogy kezeit tördelte maga előtt. A barna kordbársony
zakó, melyre fehér köpenyét cserélte, legalább egy számmal nagyobb volt, de
színben tökéletesen passzolt a kockás inghez, és a sötétbordó nyakkendőjéhez.
- Jeremy?
– találta meg végre hangját Meghan, mire a férfi feszengve bólintott, és
idegesen igazította meg vastag keretes szemüvegét.
- A
kórházban mondták, hogy már hazajött – nyalta meg ajkait, miközben remegő
kézzel simított végig fénylő haján – kinéztem a lakcímét a telefonkönyvből,
remélem, nem baj, hogy csak úgy… váratlanul…
- Nem!
Dehogy! – rázta meg fejét Meghan, miközben barátságosan mosolygott a férfira,
hogy így próbálja meg csökkenteni feszültségét, melytől szinte vibrált a
folyosó – jöjjön be! – állt félre az útból, mire Jeremy szerényen bólintott, és
beljebb lépett. – Bocs a kuplerájért… - húzta el száját a doktornő, miközben
bezárta az ajtót.
- Nem
számít – vont vállat nem törődöm módon a laboros – látnia kellene az én
lakásomat! – kuncogott zavartan, és ez a nevetés egy egér cincogására
emlékeztette Meghan-t.
- Szóval?
– tárta szét kezét várakozón, de amikor amaz csak fejét tekergetve nézett körbe
a lakásban, és úgy tűnt, nem áll szándékában elmondani jövetele okát, határozottabban
kérdezett rá. – Mit tehetek Önért, Jeremy?
- Tudja,
elég sokat gondolkodtam, mióta maga és a nyomozó elmentek a laborból – fogott
bele nehezen, és mondandója közben többször is megköszörülte a torkát –
kaphatnék egy pohár vizet? – kérte olyan hangon, mintha legalábbis valakinek a
fél veséjét kérné el, mire Meghan bólintott, és a konyhába ment, ahol
teletöltött egy üvegpoharat ásványvízzel, és igyekezett leplezni
türelmetlenségét, amikor átnyújtotta a férfinak, aki lassan kezdte el
kortyolni. – Egy kicsit hideg… - panaszkodott nyávogó hangon, mire a doktornő
égnek emelte szemét.
- A
világért sem szeretném kidobni, de amint látja, a lakásom úgy néz ki, mintha
bedobtak volna egy atombombát – mutatott körbe széles kézmozdulattal – volna
némi dolgom vele… szóval, ha rátérne a tárgyra, azt megköszönném – sürgette meg
kissé szelíd, de határozott hangon, Jeremy pedig bocsánatkérőn nézett rá.
- Igen…
igen… - bólogatott megértőn – ne haragudjon, nem akarom rabolni az idejét. Én
csak… szóval…
- Gondolkodott,
igen, ezt már mondta – vett mély levegőt Meghan, és jobb kezét megemelve
bátorította a férfit, hogy innen folytassa.
- Igen,
tehát… arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha Lisa olyan helyre rejtette el a
laboreredményeket, amit átadtam neki a halála előtt, amiről csak ő és maga
tudhatnak – vetette fel, mire Meghan töprengve harapta be alsó ajkát, fejében
pedig elkezdte lefuttatni barátságuk szinte minden állomását, de semmi nem
jutott eszébe.
- Sajnálom
– tárta szét kezét, mire Jeremy megvonta vállát.
- Nem
számít – jegyezte meg, majd hozzátette – csak azt hittem, talán segíthet a
nyomozásban, ha megkerülnének azok az eredmények. Erről jut eszembe? Van
fejlemény? – kérdezte csak úgy, mellékesen, mialatt újabbat kortyolt a vízből,
és amikor Meghan nem válaszolt, folytatta – tudja… fontos volt nekem Lisa –
vallotta be fülig vörösödve, majd elhúzta száját. – Persze, tisztában voltam
vele, hogy esélyem sincs nála, de az, hogy kibe szeretünk bele, nem józanész és
logika kérdése, nem igaz? – kérdezte ironikusan, majd nagyot sóhajtva ült le a
kanapéra, a doktornő pedig rezignáltan simított végig homlokán, ahogy
rádöbbent, Jeremy tovább marad nála, mint remélte.
Eric ráérősen dobolt ujjaival a kihallgató
szobában található asztal lapján, miközben Kenneth McGee nyirkos tenyerét
nézegette.
- Akkor
kezdjük elölről! – vetette fel unottan – itt van a beosztása, amin egyértelműen
látszik, hogy minden esetben ügyeletes volt, amikor az a négy srác meghalt –
bökött rá ujjával a gépelt lapra Eric. – Korábban beismerte Dr. Altman-nak,
hogy Lisa Fisher szeretője volt, és a nővér a maga segítségét kérte, hogy
kiderítse, minek a rövidítése a kód, amit az áldozatok vérében találtak! Ehhez
a szerhez csak Dr. Abigail Keller férhet hozzá, akinek a táskáját maga vitte
vissza, miután elhagyta azt egy kávézóban! Elmondom, szerintem, mi történt! –
javasolta Eric, de a beleegyező választ már nem várta meg, csak tovább beszélt.
– Számomra eddig érthetetlen okból, nem tudta kivárni, amíg ez a gyógyszer
piacra kerül. Ellopta Dr. Keller táskáját, lemásolta a kulcsokat, így hozzáférhetett
az ABHC526-hoz, amit aztán kísérletképpen beadott a négy áldozatnak. Sajnálatos
módon belehaltak, de ezt még meg tudta volna emészteni, ha Ms. Fisher nem lett
volna annyira kíváncsi, és elhivatott. Amint rájött, hogy milyen ügyben nyomoz,
elhatározta, hogy meg kell tőle szabadulnia…
- Mondtam
már, hogy semmi közöm Lisa halálához, és a gyógyszert sem én loptam el! – tört
fel elcsigázottan a doktorból, mire Bruce elhúzta száját, ő azonban kitartóan
folytatta – Igen, kavartam Lisa-val, és igen, titokban akartam tartani, nehogy
Meghan rájöjjön, de nem én öltem meg! Aznap, amikor meghalt, még csak nem is
találkoztunk! Ami azt a nyavalyás táskát illeti, igen, visszavittem, de ha
tudom, hogy ez lesz belőle, hagyom a fenébe! Nem is én találtam meg, csak
szívességet tettem!
- Hogy
érti ezt? – húzta fel érdeklődőn szemöldökét Eric, mire McGee megvonta a
vállát.
- Az
a szerencsétlen odajött hozzám, és nyafogni kezdett, hogy talált egy táskát, de
nem meri visszajuttatni a tulajdonosának – törölte meg verejtékező homlokát Kenneth
ingének anyagában válla segítségével. – Arról beszélt, hogy a végén még ő kerül
bajba, és ehhez hasonlók. Felajánlottam neki, hogy az ebédszünetemben elviszem
magammal, és ez minden! Átadtam a nőnek, aztán siettem vissza a kórházba!
Fogalmam sincs, miről zagyválnak itt össze-vissza, de ügyvédet akarok! Elegem
van! – nézett elszántan a szemükbe, mire Bruce értetlenül meredt rá.
- Hallottuk
a telefonban, hogy megfenyegette a doktornőt, álljon le a nyomozással, mert úgy
járhat, mint Ms. Fisher – emlékeztette a férfit korábbi szavaira, mire az
megrázta fejét.
- Nem
megfenyegettem, csak figyelmeztettem! – javította ki a nyomozót, majd folytatta
– Lisa-t megölte valaki, mert rendőrt játszott! Szeretem Meghan-t, és nem
akartam, hogy a gyilkos őt is eltegye láb alól, ha túl közel jut! – magyarázta
hevesen, miközben Eric agya csak azon kattogott, amit néhány perccel korábban a
táskáról mondott az orvos.
- Ki
kérte meg, hogy vigye el a táskát Dr. Keller-nek? – kérdezte, mialatt nem
tudott másra gondolni, csak arra, hogy ha nem McGee ölte meg Lisa-t, akkor
Meghan még mindig veszélyben van, ő pedig hagyta, hogy egyedül menjen haza abba
a lakásba, amihez a gyilkosnak kulcsa is van, tehát könnyen elképzelhető, hogy
már ott várta, amikor megérkezett.
- Jeremy
Nelson – jött a gyors válasz az orvostól – az a nyomorult aktakukac teljesen
elsápadt még a gondolatra is, hogy szóba álljon egy nővel – nevetett fel
gúnyosan – de mire is számítsunk tőle? – tette fel a költői kérdést, és azonnal
meg is válaszolta. – Orvos akart lenni, mert valami rokonát lelőtték, de túl
gyenge volt hozzá, így aztán átnyergelt laborpatkánynak – melegedett bele egyre
jobban a férfi szapulásába, de Eric képtelen volt tovább egy helyben ülni.
Mintha vipera marta volna meg, olyan gyorsan pattant fel a székről, és elég
volt csak Bruce-ra néznie, hogy az tudja, mire gondol.
- Induljunk!
– bökött fejével az ajtó felé, miközben ő is felállt, és miután utasította az
ajtó előtt álló tisztet, hogy tartsa szemmel az orvost, futva tették meg az
utat a liftig, amit azonban nem volt türelmük megvárni, így a lépcsőt
elválasztó ajtót feltépve hagyták el az épületet.
Meghan égnek emelte tekintetét, és unottan
forgatta meg elgémberedett nyakát, miközben Jeremy már 20 perce beszélt, de
neki fogalma sem volt, hogy miről. Fejében Eric járt, és az utolsó
beszélgetésük. Nem tudta elfelejteni a kék szemekben csillogó kétségbeesést,
ahogy arra kérte, ne menjen el, de az is élénken élt emlékezetében, hogy
ahelyett, hogy megbeszélte volna vele, amit hallott, készpénznek vette az
árulást, nem sokkal azután, hogy a szemébe mondta, el tudja hinni, hogy közte
és Kenneth között nincs semmi. Bár szívét boldogság töltötte el a gondolatra,
hogy Eric-nek is legalább olyan sokat jelentett az együtt töltött éjszaka, mint
neki, elképzelhetetlennek tartotta, hogy folytassa vele a kapcsolatot. Képtelen
lett volna úgy élni, hogy folyton bizonyítania kell hűségét.
- Azt
hiszem, ideje indulnom – rántotta ki gondolataiból Jeremy hangja, mire
elnyomott egy megkönnyebbült sóhajt, és még egy mosolyt is sikerült arcára
varázsolnia, miközben az ajtóhoz kísérte vendégét. – Ne haragudjon, hogy
feltartottam – szabadkozott a laboros, mire Meghan elnézőn rázta meg fejét.
- Semmi
baj! A pakolás amúgy sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé – hárította el
a sajnálkozást jókedvűen, mert már tisztán látta maga előtt, hogy végre egyedül
lehet, legnagyobb sajnálatára azonban, Jeremy, mielőtt távozott volna, megtorpant.
- Még
valami, Dr. Altman – simított végig állán elgondolkodva – megtenné, hogy átadja
nekem azokat a papírokat, amiket Lisa küldött azzal a félnótás Dale
Collins-szal? – kérdezte komolyan, és amikor Meghan döbbenten ránézett,
pillantása találkozhatott a jég hidegen csillogó szemekkel. Az addig
visszafogott, szerény, rémült és zavart Jeremy Nelson a szeme előtt változott
át rideg, kimért, magabiztos férfivá.
- Nincs…
nincs nálam. Eric… vagyis Taylor nyomozó elvitte – dadogta vadul dobogó
szívvel, mire annak keskeny ajkai cinikus mosolyra húzódtak.
- Ugyan
már! Ha ez igaz lenne, már régen itt volna a rendőrség, hogy megvédje magát! – vélte,
amiből a doktornő számára egyértelművé vált, hogy a laborosnak fogalma sincs
róla, hogy Kenneth-et bevitték kihallgatni. – Úgy látom, nincsenek itt – nézett
körül csúfondáros elégedettséggel, majd folytatta – ez azt jelenti, hogy gőzük
sincs, mit keresnek! Maga az egyetlen, aki tud róla, mi áll azokban a
dokumentumokban! Maga az utolsó szál, amit el kell varrnom! – jelentette ki
sátáni villanással a tekintetében, miközben közelebb lépett az orvosnőhöz, aki
nagyot nyelve kezdett hátrálni előle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése