Keserű múlt 50. (bef.) rész

 Kedves Olvasóim!

Köszönöm, hogy nyomon követtétek ezt a történetet is. Remélem, jól szórakoztatok, élveztétek, én személy szerint, nagyon szerettem írni. :) Most itt az ideje, hogy búcsút vegyünk Meghan-től és Eric-től. :) Kivételes alkalom volt, hogy két, egymást követő regényemben ugyanazok voltak a főszereplők, de bevallom, nagyon megszerettem őket, nehéz volt az elválás. :) Nem tudom, érkezik-e új történet, van-e rá igény. Amennyiben igen, jelezzétek a chat-ablakban, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Még egyszer köszönöm, hogy naponta felnéztetek a blogra, időt szántatok az olvasásra. :) K.B "

50. rész (bef.rész)

Igyekezve csillapítani szíve gyors dobogását, benyitott a helyiségbe, és egy pillanatra tüdejében akadt a levegő, amikor meglátta, hogy volt férje kényelmesen üldögél a bőr fotelben, és egy műanyag pohárból kávét iszogat. Amikor meglátta a belépő nőt, keze megállt a mozdulat közben, ahogy készült szájához emelni a poharat. Bár miután egyedül maradt, az első néhány másodpercben eljátszott a gondolattal, hogy tiszteletben tartja volt felesége döntését, és ő is megpróbálja lezárni a múltat, végül szívére hallgatott. Tudta, hogy képtelen lenne továbblépni azzal a tudattal, hogy nem próbált meg mindent azért, hogy helyrehozza, amit elrontottak. Végül a büfé felé vette útját a kijárat helyett, hogy egy forró kávé társaságában várjon az orvosnőre, ameddig csak kell.

- Te mit keresel még itt? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára Meghan, elrejtve hangjának remegését – azt hittem, megállapodtunk, hogy elmész.

- Tévedés – rázta meg fejét Eric, miközben a poharat letette az asztalra, ő maga pedig megkerülte azt, és megállt a nő előtt. Figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan összefonja karjait melle előtt, és távolságtartón lép egyet hátra. – Te megkértél, hogy menjek el, én meg úgy döntöttem, hogy nem fogadok szót.

- Miért csinálod ezt, Eric? – kérdezte elgyötört hangon a doktornő – miért nem tudsz elengedni? Miért nem hagyod, hogy éljem az életemet, ahogy az elmúlt két évben? – záporoztak a kérdések, és bár a nyomozó tudta, hogy mindegyik jogos, mégsem volt képes itt hagyni.

- Azért, mert szeretlek! – válaszolta szenvedélyes hangon, majd azonnal folytatta – és te is szeretsz engem! Tudom, hogy így van! Érzem! – lépett közelebb, megfogva a nő karját, hogy megelőzze az újbóli eltávolodást, mire Meghan kihúzta magát és nyílt tekintettel nézett a szemébe.

- Igen! Szeretlek – vallotta be nagyot nyelve, Eric szívét pedig boldogság járta át a tudatra, hogy talán még sincs minden veszve, miközben a nő folytatta – és mindig szeretni is foglak… - tette hozzá, de a szemében megjelenő könnyek gyanakvást keltettek a férfiban, és már félelemmel várta a folytatást, ami nem is késett sokáig. – De még egyszer nem hagyhatom, hogy fájdalmat okozz! – jelentette ki határozott hangon Meghan, miközben kihúzta karját a perzselő ujjak fogságából, és megkerülve a férfit, kellő távolságot tartva fordult felé. – Mindketten tudjuk, hogy ezúttal sem tudnám megadni, amire vágysz! – tette hozzá látszólag rezzenéstelen arccal, de a szemében megbújó fájdalom árulkodóbb volt szavainál.

- Én rád vágyom, Meghan! – túrt bele hajába türelmetlen mozdulattal Eric, miközben agyában vadul kereste a megfelelő szavakat, amivel elmondhatná, mennyire szereti a doktornőt. – Mindig is rád vágytam, és ez életem végéig így lesz!

- Ne! – rázta meg fejét könnyekkel a szemében a doktornő – ne zavarj össze, Eric! – lépett ezúttal ő közelebb a férfihoz, és annak elakadt a lélegzete, amikor megérezte, hogy a kecses ujjak, melyek olyan finoman tudták végig cirógatni bőrét, hogy lángra lobbant az egész teste, benyúlnak a póló alá nyakánál, és előhúzta az ezüstláncon lógó karikagyűrűt. – Látod ezt itt? – mutatta fel nagyot nyelve, és amikor Eric nem válaszolt, tovább beszélt. – Nem én akartam levenni az ujjamról! – csuklott el a hangja, ahogy felidézte annak az estének a képeit. Szinte újra érezte a fájdalmat, mely egész lelkében eluralkodott, amikor a szeretett férfi közölte, hogy nem teszi boldoggá. Szíve akkor darabokra törött és biztos volt benne, hogy ha megint neki ajándékozza, és ismét megteszi vele, amit két évvel korábban, már nem tudná összeragasztani a szilánkokat, amik maradnának. – Te akartál elválni, mert nem volt elég, amit adni tudtam! – folytatta remegő hangon, ahogy igyekezett legyűrni a gombócot torkában. – Most sem tudok többet adni, én viszont képtelen vagyok ezt újra végig csinálni! – törölt le dühösen egy árulkodó könnycseppet arcáról, mely kibuggyant minden igyekezete ellenére. – Nem megy! Sajnálom! Menj el… - kérte újra halkan, szinte suttogva, miközben az ajtóhoz sétált, és a döbbenten álló nyomozó előtt szélesre tárta azt. – Kérlek… - vett mély levegőt, Eric pedig percekig csak szótlanul nézte. Bár tisztában volt vele, hogy aznap este mélyen megsebezte a doktornőt, képtelen volt elviselni, hogy továbbra is azt higgye, azért tette, mert nem szerette, vagy nem volt boldog mellette. El akarta mondani neki, hogy még soha életében nem volt olyan boldog, mint abban az időszakban, amikor maga mellett tudhatta, és soha életében nem szenvedett annyira, mint akkor, amikor el kellett engednie.

- Én csak neked akartam jót… - szólalt meg halkan, mire Meghan először döbbenten nézett rá, majd hitetlenkedve, örömtelenül felnevetett.

- Azzal, hogy közölted, nem vagy velem boldog és el akarsz válni? – ismételte meg a nyomozó két évvel korábbi szavait, melyek még mindig éles tűszúrásként emlékeztették a fájdalomra, melyet akkor átélt.

- Azzal, hogy visszaadtam a szabadságodat – válaszolta Eric nyugodtan, mire Meghan megrázta a fejét.

- Sosem kértem ezt tőled! – jelentette ki határozottan, mire a nyomozó szomorkásan rántotta meg vállát, és nagyot sóhajtva simított végig tarkóján.

- Talán nyíltan nem, de a levélben leírtad, mire vágysz – magyarázta nyugodtan. Elkönyvelte magában, hogy végleg elveszítette a doktornőt, és most már csak ki akarta magából adni, ami két éven át nyomasztotta, függetlenül attól, hogy ezzel csak még inkább magára haragítja a nőt, amiért tudtán kívül elolvasta a levelet, amit félt átadni neki. – Én csak azt tettem, amit kértél tőlem. Majdnem belepusztultam, hogy el kellett engednem téged, de szerettelek, és megtettem! – nézett bele az orvosnő döbbent barna szemeibe, aki értetlenül nézett vissza rá. A kék szemekből kiolvashatta mindazt a fájdalmat, amin keresztülmehetett a nyomozó az elmúlt időszakban, és most már semmit sem értett.

- Milyen levél? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, miközben lassan becsukta az ajtót, Eric azonban keserű mosolyra húzta száját.

- Kérlek, ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek – támaszkodott meg az íróasztal szélén – Elvira eljött hozzám, beszélt a programról és megmutatta a levelet, amit neked nem volt bátorságod odaadni – közölte látszólag nyugodt hangon, Meghan pedig zavartan ráncolta össze szemöldökét, miközben ő tovább beszélt. – Azt a levelet, amiben leírtad, mennyire fontos neked a munkád… fontosabb, mint én – tette hozzá halkan, és hangjából jól kivehető volt, mennyire fájt ezt kimondania. – Azt akartam, hogy azt csinálhasd, amit szeretsz, bűntudat nélkül. Nem akartam, hogy sajnálatból maradj velem, és nem akartalak megfosztani életed lehetőségétől azzal, hogy magamhoz láncollak.

- Nekem te voltál életem lehetősége, Eric! – tört fel a nőből könnyes szemmel, miközben közelebb sétált a férfihoz – nem egy nyavalyás program! – tette hozzá dühösen, de nem a férfira volt dühös, sokkal inkább Elvira-ra, aki aljas módon mégis csak el tudta érni, hogy ő Spanyolországba menjen, és nyilván cseppnyi bűntudatot sem érzett amiatt, hogy tönkreteszi a házasságukat, mert, hogy ez történt, abban már szinte biztos volt.

- Mégsem beszéltél róla nekem, mert azt gondoltad, nem érteném meg, igaz? – húzta el száját csalódottan Eric, elismételve Elvira szavait, melyeket akkor hallott tőle Meghan, amikor rá akarta venni, hogy ne dobjon el egy ilyen lehetőséget a karrierjében csak azért, mert szereti a férjét.

- Nem! – rázta meg fejét határozottan – azért nem beszéltem róla, mert egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elfogadom! – jelentette ki olyan őszinte hangon, hogy Eric egy percig sem kételkedett benne, hogy valóban így volt – boldog voltam veled és elégedett voltam azzal az élettel, amit éltem! Veled! – bökött ujjával a széles mellkasra, mire a nyomozó értetlenül nézett vissza rá.

- De a levélben… - fogott volna bele, mire Meghan felsóhajtott.

- Nem írtam semmilyen levelet! – nézett mélyen Eric szemébe, aki a másodperc tört része alatt fogta fel, amit hallott. Amint rájött, mi is történhetett valójában, egy pillanatra lehunyta szemét, és milliószor is elátkozta azt az asszonyt, aki életet adott neki, hogy aztán önzőségből tönkre is tegye azt.

- Elvira… - sziszegte undorodva anyja nevét. A tudat, hogy milyen mélyen megbánthatta a doktornőt, akit szeretett, az, hogy ő mennyit szenvedett a hiányától, hogy két évet elvesztegettek az életükből, amit boldogan is tölthettek volna, mérhetetlen haragot generált szívében. – Annyira sajnálom, Meghan – nyelt nagyot szégyenkezve, amiért hitt az anyjának, és nem bízott a nő szerelmében – tudtam, hogy szereted a munkádat, és azt hittem… - akadt el egy pillanatra, mert bármilyen magyarázatot is talált volna, az nem lett volna mentség arra, amit tett – amikor megtudtam, hogy elmentél Spanyolországba, csak még biztosabb lettem benne, hogy helyesen cselekedtem…

- Elmentem, mert nem volt, miért maradnom – válaszolta halkan Meghan – neked nem kellettem… legalábbis azt hittem – javította ki magát annak tükrében, amit megtudott, majd folytatta – én pedig nem akartalak látni, és el akartalak felejteni – húzódott szomorú mosolyra az ajka, miközben Eric közelebb lépett hozzá, és benyúlva köpenye alá, kezét a derekára csúsztatta.

- Sikerült? – kérdezte, miközben homlokát az övéhez érintette. Meghan tenyerét megtámasztotta a széles, kidolgozott mellkason, így jól érezhette, milyen vadul ver a nyomozó szíve a válaszra várva.

- Egyetlen percre sem – rázta meg fejét, és felsóhajtott, amikor Eric lehajolt, és ajkát az övére tapasztotta, hogy gyengéden megcsókolja.

- Szeretlek, Meghan – suttogta két csók között – adj nekünk még egy esélyt, és én megígérem neked, hogy soha többé nem rontom el! Nem hagyom, hogy bárki közénk álljon – ígérte, mialatt forró lehelete szinte égette a nő ajkát – mondj valamit… kérlek – távolodott el kissé a nőtől, hogy belenézhessen annak szemébe, és szívéről mázsás súly gördült le, amikor meglátta, hogy volt felesége rámosolyog.

- Már akkor nyert ügyed volt, amikor beléptem az ajtón, és megláttalak – simított végig arcán szerelmesen, majd hagyta, hogy ajkuk ezúttal hosszabb csókban forrjon össze. Nyelvük puhán, lágyan kereste meg a másikét, és lassú, szenvedélyes táncba kezdett – szeretlek – suttogta a férfi szájába Meghan, hogy aztán ismét forró csókot váltsanak, egy másodperccel később azonban váratlanul eltolta magától Eric-et, és komolyan nézett rá. – De az anyáddal való találkozások számát a minimumra csökkentjük! – jelentette ki határozottan, mire Eric felnevetett, és szorosan magához ölelte, ő pedig élvezettel simult bele az erős karok szorításába.

- Mit szólnál a nullához? – súgta fülébe halkan, búgó hangon, mire néhány centire eltávolodva a nyomozótól úgy tett, mintha megfontolná a javaslatot, majd elégedetten bólintott.

- Megfelel! – válaszolta mosolyogva, és engedelmesen nyitotta meg ajkait volt férje előtt. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Eric megtámasztotta csípőjét az íróasztal szélén, majd leakasztotta nyakából a láncot, és lehúzta róla a karikagyűrűt. Ezt követően megfogta felesége jobb kezét, és finoman a gyűrűsujjára húzta.

- Soha többé ne vedd le – kérte, miközben puhán megcsókolta, Meghan pedig könnyes szemmel viszonozta az apró érintést. – Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk valahova? -  kérdezte, továbbra is karjaiban tartva a nőt, aki szerelmesen mosolyogva simított végig az ujján megcsillanó gyűrűn, amiről azt hitte, sosem érintheti többé, miközben érezte, hogy Eric finoman megpuszilja a homlokát. – Feltéve persze, ha Dr. Lyon nélkülözni tudja a helyettesét – tette hozzá gyorsan, így is jelezve a doktornőnek, hogy soha többé nem akar vitatkozni vele a munkája miatt.

- Tekintettel arra, hogy már nem én vagyok az osztályvezető helyettes a traumán, így nem hinném, hogy problémát jelentene, ha kivennék néhány nap szabadságot – mosolygott Meghan, mire Eric meglepetten nézett le rá.

- Leváltottak? – kérdezte hitetlenkedve, hiszen elképzelni sem tudott volna alkalmasabb embert a doktornőnél – van ennek valami köze a gyilkossági vádhoz?

- Inkább ahhoz van köze, hogy sosem akartam ezt a posztot – rántotta meg vállát Meghan, miközben gondoskodón tűrt el Eric homlokából egy hajtincset. – De vajon téged elenged a kapitány, azok után, amit tettél? – fordult meg a férfi karjaiban, hogy a szemébe nézhessen, mire az szélesen elmosolyodott.

- Két hétre szabadságot kaptam – válaszolta vidáman, de amikor Meghan gyanakodva nézett rá, elhúzta száját – felfüggesztettek, amiért megszöktettelek – vallotta be, mire a doktornő együttérzőn simított végig arcán.

- Annyira sajnálom, Eric – kért bocsánatot – én is ugyanolyan hibás vagyok, elvégre nem megszöktettél, hanem megszöktem veled!

- Ó, most már így emlékszel? – húzta fel évődve szemöldökét a férfi, majd ügyesen hajolt el, amikor Meghan tarkón legyintette, és nevetve csókolta meg a durcás ajkakat – én cseppet sem bánom – jegyezte meg, majd ismét puhán megcsókolta a doktornőt – legalábbis most már nem – tette hozzá, ahogy eszébe jutott, mennyire utálta még a gondolatát is, hogy két hétig még a munka sem fogja elterelni a figyelmét Meghan-ről. – Szóval? Utazunk? – kérdezte, miközben lehajolt, és apró csókokkal szórta tele a nő nyakát, aki készségesen simult közelebb a nyomozóhoz, és mélyeket sóhajtva élvezte a kényeztetést.

- Utazunk – suttogta halkan, majd ajkuk ismét egymásra talált, miközben tudták, hogy ezúttal már semmi sem választhatja el őket egymástól, mert szerelmük erősebb, mint valaha.

 

VÉGE!