45.
rész
Samuel Ortiz unottan dobolt ujjaival a
hideg, fém asztalon a kihallgatószobában, amikor Eric és Bruce beléptek. Szürke
szemében elutasítás villant, ahogy felnézett rájuk, majd ismét minden figyelmét
összebilincselt kezének szentelte, miközben a két nyomozó leült vele szemben,
majd Eric a kezében lévő barna mappából szépen sorban kezdte el kipakolni a
fényképeket, melyek Baker-t és Meghan-t ábrázolták, a róluk készült
újságcikkeket, a céltáblaként használt fotókat, majd utoljára az érsebész
irodájában készített fényképet tette le az asztalra, amelyen az orvos a padlón
feküdt, nyakából kiállt a toll, és körülötte minden csupa vér volt. Figyelmét
nem kerülte el, hogy Samuel érdeklődve húzza össze szemét, és kissé közelebb
hajolt, hogy jobban lássa az utolsó képet.
- Tetszik?
– kérdezte nyugodt hangon Eric, így megszólítva a férfit – büszke a munkájára?
– jött a következő kérdés, mire Ortiz szenvtelen arccal nézett vissza rá.
- Fogalmam
sincs, miről beszél, de azt nem tagadom, hogy elégedettséggel tölt el holtan
látni Baker-t – szívta meg fogát, miközben kényelmesen hátradőlt a széken, és
farkasszemet nézett a nyomozókkal.
- Szóval
a nehezebb utat választja – sóhajtott nagyot Eric, mialatt lassan ingatni
kezdte a fejét – nem bánom! Kezdjük az elejétől! – húzta ki magát, és szemében
elszántság tükröződött, amikor felnyitotta a másik mappát, melyet magával
hozott – Juan Ortiz, az öccse – rakott elé egy képet, melyen egy fiatal férfi
mosolygott egy piros színű, 1970-es Chevrolet Camaro mellett Montreal utcáján.
Sűrű barna hajába belekapott a szél, jobb kezét az autó tetején pihentette, és
arcán látszott, mennyire büszke tulajdonára. Samuel arcán most először
tükröződött érzelem, nagyot nyelt, szeme pedig megtelt könnyel, ahogy a képet
nézte, de nem szólalt meg, Eric pedig folytatta – a triplaX banda tagja. Piti
lopások, garázdaság, verekedések. Három évet ült bolti rablásért, majd
nemsokkal azután, hogy kiengedték, 25 évesen belekeveredett egy bandaháborúba –
olvasta monoton hangon, mindenféle érzelem nélkül, és figyelmét nem kerülte le,
hogy a vele szemben ülő egyre nyugtalanabbá válik, keze pedig ökölbe szorul. –
három lövés érte, a combján, a vállán és a mellkasán. A montreal-i sürgősségi
osztályra vitték, ahol belehalt a sérüléseibe…
- Nem!
– vágott közbe indulatosan Samuel. – Ők ölték meg! Az a doktornő és Baker! –
csapott az asztalra, Eric pedig elfojtott egy mosolyt, hiszen pontosan azt érte
el, amit szeretett volna, miközben a férfi tovább beszélt – megmenthették
volna, de nem tettek semmit, mert bűnözőnek gondolták! Az öcsém még ma is élne,
ha ők segítettek volna neki! De csak álltak és nézték, ahogy meghal!
- Remek!
– csapta össze elégedetten Eric a tenyerét – témánál vagyunk! Ezért ölte meg
Baker-t? Törleszteni akart? – záporoztak a kérdések, mire Samuel magabiztosan
elmosolyodott.
- Nem
öltem meg – rázta meg fejét lassan, de a tekintetében megbújó sátáni öröm
túlságosan gyanússá tette ahhoz, hogy Eric hinni tudjon neki.
- Tudjuk,
hogy a doktornőt és Baker-t hibáztatja az öccse haláláért! Azt is tudjuk, hogy
egy héttel Baker halála előtt betört Ms. Dennehy lakásába, és onnan felhívta
Manuel Suarez-t, hogy pénzt ajánljon neki, ha megöli az érsebészt! – sorolta a
tényeket a nyomozó, melyek mind a férfi ellen szóltak. – Azzal is tisztában
vagyunk, hogy az öccse halála után még hónapokig bejárt a kórházba, és nem egy
alkalommal magából kikelve üvöltözött Baker-rel, sőt, több esetben rendőrt is
hívtak, hogy eltávolítsák az épületből! – vágott elé egy másik dokumentumot,
melyet a központi adatbázisból töltött le Bruce, nemsokkal azelőtt, hogy ők
Meghan-nel megérkeztek volna. – Könnyítsen a lelkén! Mondja el, mi történt, és
ha szerencséje van, le tudjuk alkudni az életfogytiglani büntetést maximum 20
évre! – dobott egy lehetőséget a férfinak, de az, megrázta a fejét.
- Erőlködhet,
amennyit akar, ezt úgysem fogja tudni rám verni. A gyilkosság éjszakáján Joe
kocsmájában voltam, és ott is maradtam hajnali háromig! – jelentette ki
mosolyogva Samuel. – Nincs közvetlen bizonyítéka arra, hogy bármi közöm lenne
az orvos halálához, szóval, amint megérkezik az ügyvédem, én távozom! – húzta
fel szemöldökét gúnyosan, Eric pedig dühösen szorította össze száját, állkapcsa
pedig meg-megrándult, de be kellett látnia, hogy a megérzésen kívül, mely azt
súgta, a férfi nyakig benne van a gyilkosságban, semmi más nem volt a
birtokában.
Meghan mosolyogva
lépett be irodájának ajtaján, miután a sokadik ölelést kapta kollégáitól, akik
egy emberként örültek visszatérésének. Amint kiengedték az őrsről, egyenesen
hazament, átöltözött, majd első útja a kórházba vezetett, hogy értesítse róla
Dr. Lyon-t, hogy ismét munkába állhat. Bár csak feltételesen volt szabadlábon,
esze ágában sem volt otthon elütni az időt, amikor tudta, hogy idebent szükség
van rá. Szerencsére ezt főnöke is így gondolta, ezért nem is tiltakozott egy
percig sem, hogy Meghan felvegye a műszakot. Most, két órával később lelohadt
arcáról a mosoly, ahogy az asztalán tornyosuló, rá váró kartonokra vándorolt tekintete.
Nagyot sóhajtva, elhúzott szájjal ült le bőr fotelébe, és vette maga elé az
első aktát, hogy aztán összehúzott szemmel, rutinos gyorsasággal vándoroljon
végig rajta tekintete, majd aláírja nevét a lap alján, amennyiben elégedett
volt a diagnózissal, és nem merült fel benne kétség a kezelést illetően sem.
Amikor a sokadik mappával is végzett, fáradtan ropogtatta meg elgémberedett
gerincét, és karórájára pillantott. Úgy érezte, itt az ideje, hogy felfrissítse
magát egy pohár kávéval, így felállt, és az orvosi pihenő helyett, ahol inkább
csak koffeines vizet ihatott volna, a büfé irányába vette lépteit. Néhány perc
múlva már kezében tarthatta a forró italt, és lehunyt szemmel, mosolyogva
szívta be a kissé kesernyés illatot. Éppen belekortyolt volna, amikor egy vidám
hangot hallott meg a háta mögött.
- Doktornő!
Istenem, de jó, hogy újra látom! – csapta össze mellkasa előtt tenyerét őszinte
örömmel az arcán Joy, Baker titkárnője – el sem tudja képzelni, mennyire
aggódtam magáért – csuklott el a hangja, mire Meghan elmosolyodva simított
végig a nő karján.
- Szerencsére,
minden jól alakult, Joy – válaszolta, miközben óvatosan belekortyolt a kávéba,
ahogy tervezte, a titkárnő pedig bólintott.
- Borzalmasan
szégyellem magam, Dr. Altman – vallotta be könnyek között, és amikor Meghan
értetlenül vonta össze szemöldökét, lehajtott fejjel folytatta – aznap este,
amikor Dr. Baker meghalt… - akadt el egy pillanatra, a doktornő pedig
érdeklődve lépett közelebb – szóval… én hallottam, ahogy vitatkozik magával…
tudja? – emelte rá fátyolos tekintetét, melyből jól kiolvasható volt a
bűntudat. – Meg is fordult a fejemben, hogy bemegyek… de… féltem, és… - dadogta
szégyenkezve – és úgy gondoltam, hogy maga olyan erős… és határozott, biztosan
boldogul egyedül is.
- Így
is volt – nyugtatta meg Meghan a titkárnőt, aki azonban megrázta a fejét.
- Nem!
Ha akkor erőt veszek magamon, és bemegyek, akkor most nem vádolnák
gyilkossággal ártatlanul! – jelentette ki határozottan, mire az orvosnő
meghatottan nézett végig a nőn.
- Emiatt
ne aggódjon – mosolygott rá Meghan – úgy tűnik, a rendőrök találtak valakit,
akinek nálam nyomósabb érvei voltak arra, hogy megölje Dr. Baker-t.
- Valóban?
– kérdezte izgatottan Joy, és érdeklődve lépett közelebb a doktornőhöz – ki az?
Ismerjük talán? A kórházban dolgozik? – záporoztak a kérdések, Meghan azonban
megrázta a fejét.
- Sajnos,
ennél többet nem mondhatok, Joy – tárta szét kezeit sajnálkozva, mire a
titkárnő csalódottan húzta el száját.
- Nem
számít – rántotta meg vállát könnyedén, ezzel le is rázva magáról korábbi
csalódottságát – a lényeg, hogy a maga neve tisztázódott – mosolygott rá
kedvesen, majd karórájára pillantott – egek, hogy elment az idő! – kapott
arcához rémülten – megígértem Dr. Lyon-nak, hogy összeszedem Dr. Baker összes
betegének leleteit a kezelési előírásokkal együtt, és még sehol sem tartok!
Bocsásson meg! Mennem kell! – köszönt el gyorsan, és kis termetéhez illő
fürgeséggel távozott a büféből, Meghan pedig mosolyogva nézett utána, majd
kiitta kávéja maradékát, a szemetesbe hajította a műanyag poharat, és ő is
visszasétált irodájába, hogy folytassa a megkezdett munkát. Ahogy leült asztala
mögé, és egy újabb kórlapot vett maga elé, nagyot sóhajtva állapította meg,
hogy mennyire untatja vezetői munkájának ez a része. Szíve szerint, inkább lett
volna megint egyszerű traumatológus, és éppen elhatározta, hogy amint alkalma
lesz rá, beszél Dr. Lyon-nal a lehetőségről, hogy lemond a posztról, és
helyezze vissza a régi állásába, amikor kopogtattak.
- Tessék!
– adott engedélyt hangosan a vendégnek a belépésre, de amikor meglátta az
illetőt, meglepetten húzta fel szépen ívelt szemöldökét.
Eric idegesen dobolt ceruzájával
íróasztalán, miközben azon törte a fejét, hogyan tudná megszorongatni Samuel-t,
még mielőtt megjelenik az ügyvédje, akit hivatalból rendeltek ki mellé. Egészen
biztos volt benne, hogy Ortiz vastagon benne van a Baker elleni gyilkosságban,
fogalma sem volt róla azonban, hogyan bizonyíthatná.
- Ortiz
alibije megáll! A csapos megerősítette, hogy este hattól hajnali háromig a
kocsmában ivott. Azért emlékszik rá ilyen jól, mert kivételesen egyedül volt,
nem a barátnőjével – jelent meg mellette Bruce, kirántva ezzel gondolataiból. –
Lekértem a híváslistáját – tette hozzá, mire Eric felkapta fejét, és érdeklődve
emelte rá kék szemét – az öccse halála óta számtalanszor hívott egy bizonyos
számot, de nem lehet lenyomozni – húzta el száját csalódottan, mire Eric
elgondolkodva simított végig enyhén borostás állán.
- Túlságosan
magabiztos – jegyezte meg halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy Bruce hallja. – Miért
változtatott a szokásain? Ha eddig mindig a barátnővel ment, akkor kellett,
hogy legyen valami oka annak, hogy a gyilkosság estéjén ne vele menjen!
- Talán
összevesztek… - vont vállat Bruce, de Eric megrázta a fejét.
- Vagy
talán éppen azért, hogy feltűnést keltsen, és a csapos megjegyezze, hogy
egyedül volt aznap… alibit kreált magának… Ki a barátnője? – kérdezte, de Bruce
megrántotta a vállát.
- Fogalmam
sincs, Ben nem tudta megmondani. Csak egy személyleírást adott – nézett bele a
kezében lévő jegyzettömbbe – alacsony, vékony, a 30-as éveinek végén jár, vörös
hajú, zöld szemű…
- Ezzel
nem vagyunk előrébb – húzta el száját Eric bosszúsan – ilyenből legalább ezer
rohangál Montreal utcáin! Mégis… úgy érzem, közel járunk a megoldáshoz! Talán a
barátnővel kellene beszélni, hogy aznap este, miért nem kísérte el a kocsmába –
vetette fel, mire a másik nyomozó bólintott.
- Egyetértek,
de nem tudjuk, kicsoda. Így azért, nehéz lesz – gondolkodott hangosan Bruce,
mire Eric ravaszul rámosolygott.
- Talán
nem is kell tudnunk – húzta fel szemöldökét sokatmondón, majd felkapva a
hívásokat tartalmazó lapot, a kihallgatószoba felé indult, társa pedig
meglepetten követte. Amint beléptek, Samuel unottan emelte égnek tekintetét.
- Még
mindig nem adja fel? – kérdezte nagyképűen, de elbizonytalanodott, amikor
pillantása találkozott Eric magabiztos tekintetével.
- Csak
azért jöttem, hogy szóljak, már nincs szükségem magára és a vallomására –
jelentette ki hanyag könnyedséggel, és elfojtott egy mosolyt, amikor meglátta,
hogy Samuel kissé idegesen húzza ki magát, ő pedig folytatta – a barátnője, a
szomszéd kihallgatóban éppen Caruso nyomozóval beszélget. Meg kell mondjam,
beszédesebb, mint maga! – tette hozzá, mire Ortiz hitetlenkedve rázta meg
fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése