44.
rész
Chuck becsukta a száját, és lehajtott
fejjel állt hátrébb a társaságtól, mintha neki semmi köze nem lenne az
egészhez, miközben a kapitány, mint egy iskolaigazgató, aki rajtakapta a
tanulókat a menzán verekedés közben, lassan közelebb lépett. Sötétbarna
tekintete szigorúan futott végig rajtuk, és száját megvetőn húzta el, amikor
meglátta, hogy Victor Eric kezei között úgy nyöszörög, mint egy kis macska.
- Engedje
el! – utasította halk, határozott hangon a nyomozót, mire az, mély levegőt vett,
de hezitálás nélkül engedelmeskedett, Victor pedig karját simogatva iszkolt
társa mellé.
- Át
akartam venni tőle a gyanúsítottat, ő meg nekem esett! – panaszkodott
természetellenesen magas hangon a kapitánynak – teljesen elment az esze!
- Az
én eszem ment el, amikor elhittem, hogy magukra bízhatok egy gyilkosságot! –
dörrent rá mérgesen, majd tekintete Ortiz-ra vándorolt, aztán vissza a két
nyomozóra – megkérdezték, hogy ez a fickó, miért áll mellettük bilincsben? –
kérdezte, de hangjából jól érezhető volt, hogy tudja a választ, és amikor azok
ketten csak kínosan tipródni kezdtek, elhúzta száját. – Sejtettem! Tűnjenek el
a szemem elől!
- De
kapitány! Ez a nő… - akadékoskodott volna Victor, aki még mindig nem fogta fel,
ami mindenki számára egyértelmű volt, hogy levették őket az ügyről, de
felettese egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
- Ne
kelljen megismételnem – sisteregtek vészjóslón a férfi szavai, aki egyre inkább
bánta, hogy három hónappal korábban átvette a két nyomozót a rablási
osztálytól. Kezdte érteni, miért akartak tőlük minél hamarabb megszabadulni, de
eddig a pillanatig bízott benne, hogy a többi rendőrtől ragad rájuk egy kis
fegyelem, jómodor, és szakmai hozzáértés. Most már azonban biztos volt benne,
hogy az adatgyűjtésen kívül nem értenek máshoz, és ha lett volna választása,
rájuk sem bízta volna Baker gyilkossági ügyét, de Eric-től el kellett vennie, a
többi valamirevaló nyomozója pedig foglalt volt. – Irány vissza az asztalukhoz!
– mutatott kinyújtott karral az őrs belseje felé, mire Chuck és Victor
lehajtott fejjel távoztak – Freeman! – ordította el magát, és mély hangja, mint
egy égzengés töltötte be a hatalmas teret, Bruce pedig másodpercekkel később
megjelent, és vidáman mosolygott rájuk. – Vigye Ortiz-t a kihallgatóba! –
utasította a férfit, aki azonnal bólintott, és rámarkolva annak karjára,
távozott, miközben a kapitány most Eric és Meghan felé fordult. Pillantása
atyai gondoskodással futott végig a doktornőn, és amikor tekintetük
találkozott, kedvesen rámosolygott. – Taylor, kísérje a doktornőt a pihenőbe!
Az államügyész hamarosan itt lesz, hogy megbeszéljük a további teendőket –
magyarázta sokkal nyugodtabb hangon, majd hozzátette – nem lesz semmi baj!
Bízzon bennem – kacsintott rá bátorítólag, és elégedetten indult el irodája
felé, amikor Meghan halványan elmosolyodott. A tudat, hogy hamarosan döntenek a
sorsa felől, és akár az is lehet, hogy mégis előzetes letartóztatásba helyezik
a szökés és a gyilkossági vád miatt, szinte megbénította. Alig érzékelte, hogy
Eric finoman megfogja a karját, és a pihenőbe kíséri, ahol lesegítette róla a
kabátot.
- Hozhatok
egy kávét, amíg várakozol? – zökkentette ki gondolataiból a férfi hangja, mire
megrázta fejét. Szíve így is őrült iramot diktált, nem volt rá szüksége, hogy a
koffein még jobban felpörgesse. – Értem – bólintott Eric, miközben kényelmesen
megtámaszkodott az egyik polc mellett, és összefonta karjait mellkasa előtt. –
Az autóban említettél egy nevet… Juan Ortiz – ismételte meg, amit korábban
hallott – ő Samuel öccse? – kérdezte halkan, mire a doktornő bólintott. – Ezek
szerint, emlékszel rá? – faggatózott tovább, Meghan pedig nagyot sóhajtott, és
homlokán végig simítva tenyerével, leült a kanapéra.
- Két
nappal az elutazásom előtti ügyeletben történt – fogott bele, hogy elmondjon
mindent, ami eszébe jutott, miközben tekintete a távolba révedt, ahogy
felidézte az eseményeket. – Három golyót kapott. Az egyik a combartériát
sértette meg, a másik áthatolt a felkaron, a vállizomzaton, a harmadik… a
mellkasába fúródott, és roncsolta az egyik artériát a szívkamrában. Amikor
behozták, már rengeteg vért vesztett, és alig volt vérnyomása. Baker
kivételesen időben leért. A sors fintora, hogy talán egy olyan eset miatt ölték
meg végül, ahol tényleg minden tőle telhetőt elkövetett – húzta el száját
keserűen, majd folytatta – ő a combartériát vette kezelésbe, enyém volt a
mellkas. Ahogy felnyitottam… minden csupa vér volt – nyelt nagyot, miközben egy
másodpercre lehunyta szemét, Eric pedig mellé ült. – Versenyt futottunk az
idővel… mindent megtettem, hogy stabilizáljam az állapotát, de esélyem sem
volt. A sérülése olyan súlyos volt, hogy az is csodának számított, hogy nem
halt meg a mentőautóban.
- Samuel
végignézte az egészet? – kérdezte halkan Eric, mire Meghan megrázta a fejét.
- Nem
– válaszolta látszólag nyugodtan – amikor leállt a szív, másfél órán keresztül
próbáltuk újra éleszteni, sikertelenül. Samuel Ortiz nemsokkal azután jelent
meg, hogy kimondtam a halál idejét – elvenítette fel agya a képet, ahogy
kollégáival együtt, csurom véresen körbeállják Juan vizsgálóágyát. Fülében még
mindig visszacsengett a monoton sípolás, mely a monitorból érkezett, és a
szívmegállást volt hivatott jelezni a csapatnak. A férfi akkor toppant be,
amikor az egyik nővér odalépett, és kikapcsolta a gépet. Meghan most is látta
maga előtt, ahogy könnyekkel a szemében, hitetlenkedve néz végig öccsén, majd
rájuk emeli tekintetét, és közelebb lép hozzájuk, aztán remegő hangja megtörte
a beállt csendet. – Kiabálni kezdett, követelte, hogy csináljunk valamit. De
már nem volt, mit tenni. Másfél órája halott volt – nézett most először Eric-re
a doktornő, és az kiolvashatta szeméből a bűnbánatot, annak ellenére, hogy
egyértelmű volt, mindent megtett a férfiért. – Próbáltam elmagyarázni neki, de
abban az állapotban képtelen volt rá, hogy felfogja, amit mondok neki. Bűnöst
akart találni, és én voltam a legjobb célpont. Végül néhány őr elvezette – ért
mondandója végére, majd nagyot sóhajtott. – Esküszöm, Eric, hogy én mindent
megtettem – telt meg könnyel a szeme, mire a nyomozó elszoruló szívvel húzta
magához, és szorosan megölelte.
- Tudom
– simogatta hátát megnyugtatón. – Te magad mondtad, hogy a hozzátartozók bűnöst
keresnek, és orvosként nem vállalhatod magadra a bűnbak szerepét! Van, amikor
hiába teszel meg mindent, Isten éppen nem figyel, és a halál győz. Emlékszel? –
emlékeztette a férfi arra, amit a doktornő mesélt neki, majd kissé eltolta
magától, és finoman törölt le egy könnycseppet az arcáról. – A legjobb orvos
vagy, akit csak ismerek – nézett mélyen a szemébe, majd folytatta – ha bármikor
ebben az életben megsérülnék, te lennél az egyetlen, akinek engedném, hogy
hozzám nyúljon!
- A
volt feleségednek? – kérdezte könnyein át mosolyogva Meghan – elég merész –
tette hozzá felhúzott szemöldökkel, de Eric komoly maradt.
- Egyetlen
papír nem fog tőled elválasztani – válaszolta – ide bent – húzta a nő kezét
mellkasára, egyenesen a szíve fölé a nyomozó – életem végéig a feleségem
maradsz – jelentette ki, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a
döbbent, barna szemekről, Meghan pedig már éppen megszólalt volna, amikor nyílt
a pihenő ajtaja, ők pedig egy emberként távolodtak el egymástól.
- Megérkezett
az államügyész – jelentette Bruce, miközben pillantása sokatmondón vándorolt
végig két barátján, de jó érzékkel nem tett szóvá semmit. Csak titokban reménykedett,
hogy ez az ügy ismét közelebb hozza őket egymáshoz. – A kapitány irodájában
várnak mindkettőnket! –tette hozzá, mire Eric bólintott, és Meghan felé
fordult.
- Nem
lesz semmi baj! – simított végig arcán puhán – várj meg itt! – kérte, majd
mielőtt távozott volna, még az ajtóból visszafordult – bízz bennem! –
kacsintott a nőre mosolyogva, aki halványan viszonozta, majd nagyot sóhajtott,
amikor egyedül maradt a helyiségben. Ha nem lett volna elég Ortiz, a
gyilkossági vád, és az izgalom, hogy vajon, hogyan dönt ügyével kapcsolatban az
államügyész, most még azon is törhette a fejét, miért mondta Eric, hogy mindig
a felesége marad, élete végéig. Biztos volt benne, érezte, hogy a nyomozó
szereti őt, és az elmúlt napokban egyre több jel mutatott rá, hogy pokolinak
élte meg a válásukat, ő viszont nem értette, hogy akkor, miért akart egyáltalán
elválni. Végül arra a megállapításra jutott, hogy csak azután döbbent rá a
férfi, hogy mennyire szereti, miután elszakadtak egymástól, és rájött, hogy
egyedül maradt. Esze és szíve között őrlődött. Ha szívére hallgat, sutba dobja
félelmeit, és hagyja, hogy az érzelmei vezéreljék. Kockáztatott volna, ahogy
Javier javasolta, bizalmat szavaz volt férjének, és elhiszi, hogy boldogok
lehetnek még együtt, esze azonban azt súgta, legyen óvatos. Tisztában volt
vele, hogy semmi garancia nincs arra, hogy néhány hónap múlva Eric nem unja meg
ismét a sok túlórát, a lemondott közös programokat, és nem áll elé megint
azzal, hogy nem boldog a kapcsolatukban. Ő viszont tudta, hogy képtelen lenne
ezt ismét elviselni. Egyszer már túlélte, sikerült talpra állnia, nem volt elég
bátor ahhoz, hogy megint kockára tegye a szívét. Éppen itt tartott gondolatban,
amikor megjelent Eric, és széles mosolya sejteni engedte, hogy jó híreket
hozott.
- Szabad
vagyok? – pattant fel a kanapéról izgatottan Meghan, és a megkönnyebbülés, mint
egy tavaszi fuvallat áramlott szét benne, amikor Eric bólintott.
- Feltételesen
– emelte fel ujját figyelmeztetőleg, de ennyi is elég volt Meghan-nek ahhoz,
hogy boldogan hunyja le szemét, miközben ő folytatta – az államügyész is úgy
látja, hogy Ortiz-nak jóval több oka lett volna megölni Baker-t, mint neked,
ráadásul a fotók, újságcikkek, amiket róla és rólad gyűjtött, végképp
meggyőzte. Én kihallgatom a fickót, megszorongatom egy kicsit, te pedig
szabadon távozhatsz – lépett közelebb a nőhöz, aki el sem akart hinni, hogy
végre ismét szabad ember, nem kell rejtőzködni, vagy folyton a háta mögé nézni.
– Persze, nem hagyhatod el a várost, amíg nem tisztázódik teljesen a neved, de
gondolom, nem is tervezted – húzta fel kérdőn szemöldökét Eric, mire Meghan
nevetve rázta meg fejét.
- Dehogy!
– erősítette meg válaszát szóban is, majd kabátjáért nyúlt, és karjára
akasztva, tétován állt meg a férfi előtt – köszönöm, Eric! – nézett volt férjére,
miközben érezte, hogy gombóc keletkezik a torkában a tudatra, hogy ezúttal
végleg kell búcsút venniük egymástól. – Mindent köszönök, amit értem tettél, és
azt hiszem, sosem fogom tudni meghálálni neked…
- Csak
ígérd meg, hogy ha egy szép napon a traumán kötök ki, nem hagysz elpatkolni –
mosolyodott el szomorkásan a nyomozó, miközben lelkében ádáz harcot vívott
egymással szíve és esze. Szíve követelte, hogy vallja meg érzéseit a nőnek, míg
esze azt szajkózta, hagyja elmenni, és zárja le a múltat.
- Ez
elég rossz vicc – húzta össze szemöldökét Meghan, így kimutatva ellenérzéseit,
mert még belegondolni sem akart, hogy egyszer neki kelljen megmentenie a
férfit, aki szeret, mire Eric megrántotta a vállát.
- Csak
ígérd meg – kérte halkan, mire a doktornő nagyot nyelt, és bólintott.
- Rendben…
megígérem – nyögte nehezen, majd a választ meg sem várva, elhagyta a pihenőt,
Eric pedig nehéz szívvel nézett utána, végül nagyot sóhajtott, kihúzta magát,
és a kihallgató felé vette útját, hogy mielőbb pontot tehessen az ügy végére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése