48.
rész
Eric ujjai villámsebeséggel jártak a
számítógép billentyűzetén, miközben a jelentést gépelte, gondolatai azonban
egészen máshol forogtak. A doktornő járt a fejében, az elválásuk, a tudat, hogy
talán soha többé nem láthatja, és az, hogy hamarosan férjhez megy egy másik
férfihoz. Ez szinte megőrjítette, de nem tehetett ellene semmit. Csak remélni
merte, hogy Javier beváltja az ígéretét, és tényleg boldoggá tudja tenni.
- Joy
Stewart beismerő vallomást tett – állt meg asztala mellett Bruce, mire
felnézett rá, és várta a folytatást – gyűlölte Baker-t, folyton megalázta, és
semmibe vette. Előbb-utóbb mindenképpen megölte volna, de állítása szerint, a
doktornővel nem volt semmi baja. Szerették egymást Samuel Ortiz-zal, és csak
ezért akart végezni vele – tette hozzá, tájékoztatva arról, mit tudott meg
Baker gyilkosától, akit két nappal korábban elfogtak a faházban. Miután Eric és
Meghan elváltak, ő is bement a kórházba társa után, de mivel operálni kellett
Joy-t, esélyük sem volt, hogy beszéljenek vele, így azt csak ma tudta megtenni
Bruce.
- Ez
ám a szerelem – húzta el a száját gúnyosan Eric, mire társa egyetértőn
bólintott.
- Na,
ja! Beillene egy görög drámába – viccelődött, miközben kihúzott egy széket,
helyet foglalt, és nyakát nyújtogatva kukkantott a monitorra – te, hogy állsz?
- Még
néhány perc, és végzek – dőlt hátra gurulós székén Eric, majd nagyot sóhajtott
– leadom a jelentést, összeszedem a cuccomat, és két hétig színemet se látod –
tette hozzá szomorkás mosollyal, mire Bruce bánatosan ingatta meg fejét.
- Nem
volt fair a kapitánytól, hogy felfüggesztett! – jelentette ki bosszúsan –
elvégre elkaptuk az igazi gyilkost! Ha azért dobott ki az őrsről két hétre,
mert titokban, engedély nélkül nyomoztál, akkor nekem sem lenne itt a helyem! –
fűzte hozzá, Eric pedig elmosolyodott barátja lojalitását hallva.
- Először
is nem a titkos nyomozás miatt függesztett fel, hanem mert megszöktettem egy
gyanúsítottat. Te is tudod, hogy nem tehetett mást – emlékeztette szelíd hangon
a férfit – másodszor, én egyáltalán nem bánom, hogy kaptam egy kis szabadidőt.
Rám fér a pihenés – vonta meg vállát könnyedén, de szeméből Bruce kiolvashatta,
hogy nem teljesen őszinte az öröme.
- Na,
és? Mi a terved? – kérdezte érdeklődve, mire újabb vállrándítás volt a válasz –
elutazol? Vagy csak elnyúlsz a kanapén, és kapcsolgatod a televíziót? –
záporoztak a kérdések tovább, Eric pedig gyanakodva húzta össze szemöldökét.
- Miért
van olyan érzésem, hogy neked lenne ötleted, mivel üssem el az időt? –
kérdezett vissza válasz helyett, Bruce pedig, mintha csak erre várt volna,
vidáman húzta közelebb magát a székkel társához.
- Ha
már így rákérdeztél, arra gondoltam, hogy hasznosan kellene eltöltened ezt az
időt! Tehetnél például egy sétát a Montreal Megyei Kórház környékén – húzta fel
szemöldökét sokatmondón – ha úgy hozza a véletlen, még össze is futhatsz egy
régi, kedves ismerőssel, aki történetesen a feleséged volt, és akiért még
mindig odáig vagy – tette hozzá, majd ártatlan tekintettel tárta szét karjait –
ha így alakulna, miért ne beszélgethetnél vele egy kicsit, nem igaz?
- Túl
sok a ha, nem gondolod? – fonta mellkasa előtt keresztbe karjait Eric, ami
egyértelmű jele volt az elutasításnak, miközben folytatta – értékelem, hogy
segíteni akarsz, Bruce, de ennek vége. Meghan világosan a tudtomra adta, hogy
nemsokára férjhez megy. Új életet kezdett, nekem pedig nincs jogom hozzá, hogy
belekavarjak – jelentette ki határozottan, miközben egyetlen gombnyomással
nyomtatni kezdte a jelentést, amit addig gépelt. – Én voltam az, aki azt
mondtam, nem tesz boldoggá, aki válni akart.
- Azért
mondtad, mert a levél miatt azt hitted, így a legjobb neki! – vágott közbe
Bruce makacsul – de miért is hitted ezt? A kettőtök szerelme kibírta volna,
hogy Meghan a karrierjére is tudjon koncentrálni, de te a szüleid kapcsolatából
indultál ki! Nem bíztál sem benne, sem magadban! Adnotok kellene magatoknak még
egy esélyt! Megbeszélni, ami történt… - próbálkozott tovább, de Eric megrázta a
fejét.
- Tudom,
hogy igazad van, barátom – szólalt meg szomorkás hangon – de erről már lecsúsztam
– vonta meg vállát csalódottan, és Bruce már ismét tiltakozott volna, amikor
váratlan vendég jelent meg a kapitányságon.
- Taylor
nyomozó! – szólította meg Javier a fiatalabb rendőrt, aki összeráncolt
szemöldökkel, gyanakodva mérte végig – beszélhetnénk? Meghan-ről lenne szó –
tette hozzá a biztonság kedvéért, még mielőtt a nyomozó elutasítaná, mire Eric
bólintott, és a pihenő irányába mutatott. Amint beléptek, várakozón nézett az
orvosra, akinek zavara nyilvánvalóvá vált abból, ahogy tanácstalanul túrt bele
sötét hajába. – Mondja… szereti maga Meghan-t? – szegezte neki a kérdést
egyenesen, és amikor Eric meglepetten nézett vissza rá, hozzátette – kérem,
őszintén feleljen!
- Nézze,
nem tudom, mire jó ez az egész – kerülte meg a választ Eric, miközben összefonta
karjait mellkasa előtt. Bár hálás volt a férfinak, amiért két nappal korábban
követte Joy-t, és felhívta telefonon, megmentve ezzel a doktornő életét, nem
gondolta, hogy vele kellene megbeszélnie, mit érez a volt felesége iránt.
- Csak
válaszoljon a kérdésemre – kérte nyugodt, mégis határozott hangon az orvos –
tudnom kell, hogy szereti-e még Meghan-t!
- Ha
attól fél, hogy maguk közé állok, megnyugtatom, hogy nincsenek ilyen szándékaim
– biztosította Eric a férfit – megértettem, hogy lezárta a múltat, és ha maga
mellett megtalálja a boldogságot, akkor nem…
- Emlékszik,
hogy mit ígértetett meg velem a faházban? – vágott a szavába Javier, mire Eric
nagyot sóhajtott és bólintott – azt, hogy boldoggá teszem Meghan-t – ismételte
meg a nyomozó akkor elhangzott szavait, majd folytatta – Tudnia kell, hogy
szeretem őt… nagyon! – lépett kissé közelebb a férfihoz, miközben egyenesen a
szemébe nézett, mintha azt akarná, onnan olvassa ki a másik, mennyire komolyan
és őszintén beszél. Fogalma sem volt róla, hogy minden egyes szavával
felkavarja a nyomozót, aki a legkevésbé sem volt kíváncsi arra, hogy egy másik
férfi, mit érez a volt felesége iránt, akit még ő is szeretett. – Fontos nekem,
és boldoggá akarom tenni! Ezért vagyok itt! – vett mély levegőt, mint, aki a
végére ért mondandójának, de Eric csak zavartan nézett rá. – Tudni akarom,
szereti-e még! – ismételte meg a kérdést megint, a nyomozó pedig sóhajtott.
- Igen
– válaszolta halkan, megtámaszkodva az egyik polcnál, majd azonnal folytatta –
de tudomásul vettem, hogy magát választotta. Hamarosan férjhez megy, és én
tiszteletben tartom a döntését, szóval, nem kell attól tartania, hogy
megjelenek az esküvőn és balhét rendezek. Egyszer már elengedtem, mert
szerettem. Most is megteszem, ha így boldogabb lesz – tette hozzá büszkén
felszegett állal, mert már így is elég kínosnak érezte a beszélgetést,
mindazonáltal megértette a férfit, hogy tisztázni akarta a helyzetet. – Ha csak
ennyi lett volna, akár mehet is – mutatott az ajtó irányába, de Javier továbbra
is mozdulatlanul állt, és legnagyobb meglepetésére, hirtelen elmosolyodott.
- Helyes!
Ha még szereti, akkor viszont harcolnia kell érte! – jelentette ki, és majdnem
felnevetett, amikor meglátta az őszinte döbbenetet Eric arcán – biztos vagyok
benne, hogy Meghan is szerelmes még magába, és nem hagyhatják ezt elveszni! Az
életben olyan ritka, amikor két ember ilyen őszintén szereti egymást! –
lovallta bele magát egyre inkább a beszédébe. Mindent el akart követni annak
érdekében, hogy tisztázzák a félreértést, mert hitt benne, hogy Eric-nek és
Meghan-nek egymás mellett a helye. Bár az orvosnőnek megígérte, hogy nem beszél
többet a nyomozóról, azt nem mondta, hogy fel sem keresi a férfit. Csak remélni
merte, hogy eléri, amit akar, és Meghan a kezdeti düh után, hálás lesz majd
neki, és megtalálja azt a boldogságot, amit megérdemel.
- Hallja,
hogy mit beszél? – vonta fel szemöldökét hitetlenkedve Eric – vőlegény létére
arról győzköd, hogy harcoljak a menyasszonyáért. Ez valami újfajta perverzió? –
húzta el száját undorodva, mire Javier ezúttal jókedvűen nevetett fel.
- Minél
jobban megismerem, annál inkább megértem Meghan-t, amiért magába esett –
ingatta meg fejét vidáman, majd folytatta – tisztázzunk valamit… talán ezzel
kellett volna kezdenem – jegyezte meg csakúgy, magának – nem vagyok Meghan
vőlegénye! Soha nem is voltam, és soha nem is leszek! – jelentette ki komolyan,
Eric ajka pedig elnyílt meglepetésében, és arcán látszott, alig akarja elhinni,
amit hall. – Az egészet csak akkor találta ki, amikor összefutottak a
kórházban. Még mindig szereti magát, de fél az újabb csalódástól, ezért… na,
mindegy! A lényeg, hogy soha nem volt köztünk semmi!
- De…
az előbb azt mondta, szereti, és boldoggá akarja tenni – értetlenkedett a
nyomozó, és csak még jobban összezavarodott, amikor Javier bólintott.
- Így
is van – igazolta, amit Eric mondott – szeretem, de csak, mint a legjobb
barátomat! Semmi több – tárta szét kezét szinte már sajnálkozva – mint nő… nos,
igen… – mosolyodott el zavartan, és beletúrt sűrű hajába. – Mint nő, nem igazán
érdekel… hogy úgy mondjam, egy nő sem érdekel… - nézett sokatmondón a
nyomozóra, akinek szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja a
hallottakat, de amint ez megtörtént, először döbbenten nézett végig a
kisportolt testalkatú, jóképű férfin, aki minden nő álma lehetett, majd
hitetlenkedve rázta meg fejét.
- Úgy
érti, hogy maga… szóval… - kereste a megfelelő szavakat, mert nem állt
szándékában megbántani a férfit, mire az bólintott.
- Igen!
Meleg vagyok – mosolygott rá könnyedén, majd elkomolyodott – de ha nem az lennék,
én harcolnék egy olyan nőért, mint Meghan! – jelentette ki határozottan, mire
Eric, most először elmosolyodott, és bólintott.
- Pontosan
ezt fogom tenni! – válaszolta elszántan csillogó szemekkel, majd a pihenő
ajtaja felé indult. Egyetlen percet sem akart elvesztegetni, de amikor kilépett
volna, Javier még utána szólt.
- A
kórházban van, délelőttös műszakban dolgozik! Ott keresse! – adott tippet a
nyomozónak, aki egy fejbiccentéssel köszönte meg, majd távozott, Javier pedig
elégedetten húzta ki magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése