43.
rész
Meghan nem tudott szabadulni a férfi
gyűlölettől izzó tekintetétől, melyet egyenesen rá szegezett, miközben arcán
undor és megvetés tükröződött, ő pedig fejét rázva próbált tiltakozni a vád
ellen.
- Én…
nem! – nyelt nagyot, majd mélyet sóhajtott, hogy meg tudjon nyugodni – én nem
öltem meg az öccsét! – jelentette ki határozottan, de Samuel megvetőn
horkantott.
- Azt
sem tudja, kiről beszélek! Mégis honnan lehet ilyen biztos benne?! – kérdezte
elvakultan a dühtől, de a választ nem várta meg, csak tovább beszélt. – Lőtt
sérüléssel vitték be, könyörögtem, hogy segítsen rajta, maga pedig csak állt
ott, és nem tett semmit! – idézte fel az esetet nagyvonalakban a férfi, és
arcán látszott, mekkora fájdalmat generál szívében még mindig az emlékezés.
Eric egy percig sem tudta elhinni, hogy igaz lehet, amit Samuel állít, és
Meghan tétlenül nézte volna végig testvére haldoklását, de egyre biztosabb volt
benne, hogy a férfinak köze lehet Baker halálához. – Addig nem nyugszom, amíg
maga is az ő sorsára nem jut, érti?! – jutottak el füléig Samuel Ortiz
fenyegetései, ő pedig úgy érezte, éppen elég teret adott már a gyűlöletének.
- Ebből
elég! – vetett véget a beszélgetésnek, miközben jobb kezével megmarkolta
kabátjának gallérját, ballal pedig kinyitotta autójuk hátsó ülésének ajtaját –
befelé! Kirándulunk egyet! – ültette be minden finomkodás nélkül a kocsiba, és
csak egy hajszálon múlott, hogy Samuel nem fejelte le a tető szélét, majd
rávágta az ajtót. Mialatt Meghan még mindig az elhangzott vádak hatása alatt
állva, némán szegezte tekintetét a járdára, ő a telefonja után nyúlt, és Bruce
számát tárcsázta, hogy megbeszéljenek egy találkozót, ahol átveheti tőle
Samuel-t. Amikor társa felvette a telefont, meg sem várta, hogy beleszóljon,
azonnal belefogott mondandójába. – Bruce, van itt egy fickó…
- Sajnos,
a társa most éppen nem ér rá! – szakította félbe a kapitány hangja, ő pedig egy
másodpercre lehunyta szemét, azt remélve, hogy amikor kinyitja, rájön, hogy az
egészet csak álmodta, és nem a felettese hangját hallja a vonal túlvégén.
- Kapitány?
– kérdezte nagyot nyelve, kínosan mosolyogva – honnan tudta, hogy…
- Bármilyen
hihetetlen, nem azért lettem kapitány, mert jól mutatok az üvegfal mögött! –
vágott a szavába ismét, így utalva az üvegfalú irodájára, és arra, hogy
megvannak a képességei hozzá, hogy kinyomozza, hova szívódott fel az embere, és
kivel tartotta a kapcsolatot. Eric biztos volt benne, hogy figyelte Bruce-t, és
bár tudta, hogy szorulni fog a tette miatt, hálás volt a férfinak, amiért nem
hivatalos úton kapja el, hanem megadja neki a lehetőséget, hogy magyarázatot
adjon. Minden reménye tovaszállt azonban, amikor a férfi, dühtől remegő hangon
folytatta – mégis, mi a jó Istent képzel magáról, Taylor?! – süvöltötte
mérgesen, Eric pedig kissé távolabb tartotta a telefont fülétől, nehogy
megsüketüljön. – Az egy dolog, hogy a saját bőrét vásárra viszi, de belekeverte
a társát is! Megszöktet egy potenciális gyilkossági gyanúsítottat, lopott
autóval furikázik…
- Nem
lopott… - kotyogott közbe, saját védelme érdekében, és szinte érezte, ahogy
kezében izzani kezd a telefon, ahogy az éteren keresztül felhevítette kapitánya
dühe.
- Kussoljon!
– dörrent hatalmas erővel a magas, legalább 190 centis, szikár termetű, fekete
bőrű férfi hangja, aki 50-es éveinek végén járt és tekintélyét nem annak
köszönhette, hogy félelmet keltett megjelenésével, sokkal inkább annak, hogy
egyenes, becsületes ember volt, aki mindig kiállt az embereiért, ugyanakkor nem
tétovázott lekapni őket a tíz körmükről, ha hülyeséget csináltak. Mindenki
tudta az őrsön, hogy számíthatnak a felettesükre, és a legtöbben inkább apa
figuraként tekintettek rá, semmint főnökükre, ahogy azt is tudták, hogy jobb
nem kivívni a haragját. – Az államügyész itt liheg a nyakamban, a telefonom
egyfolytában csörög, mert a sajtó kiszimatolta, hogy az ex-feleségét szöktette
meg, ami köré felhúztak egy elcseszett Rómeó és Júlia történetet! Mi a rossebet
képzelt?! Mit gondolt, ki maga? Valami rohadt Rambó?! – tajtékzott tovább, Eric
pedig csak nyugtatólag mosolygott Meghan-re, aki szemöldökét ráncolva hallgatta
a beszélgetést. A kapitány olyan hangosan kiabált, hogy minden szót tisztán
hallott, a nyomozó azonban láthatólag nem ijedt meg, csak türelmesen hallgatta,
és Meghan azt is tudta, miért. Bár a kapitány indulatos, hirtelen haragú ember
volt, azt mindenki tudta róla, aki ismerte, hogy szerette az embereit, és
biztos volt benne, hogy most is csak Eric-et félti. – Egy órát kap, hogy
mindketten visszajöjjenek, ha nem akarja lehúzni a klotyón a jelvényét, és a
karrierjét! Ha szerencsénk van, meg tudom menteni a seggét, de még így is vár
magára egy teljes átvilágítás a belső ügyosztálytól!
- Kapitány
– szólalt meg Eric, amikor már érezhetően csillapodott felettese mérge, és őt
is hagyta szóhoz jutni – Meghan ártatlan, és eszem ágában sincs visszavinni,
amíg Grooves és Caruso nyomoznak az ügyben! – jelentette ki határozott hangon,
amivel csak azt érte el, hogy ismét felizzott felettese haragja. – Ha
visszakapom az ügyet, bemegyek, és…
- Azt
hiszi, maga húgyozta a Golf-áramlatot, Taylor?! – kérdezte szinte már kiabálva,
megint csak elvágva a nyomozó mondatának folytatását. – Itt most nem maga diktálja
a feltételeket, világos?!
- Nem
fogom hagyni, hogy ráverjenek a feleségemre egy gyilkosságot, amit nem követett
el! – emelte meg hangját most már a nyomozó is, Meghan pedig meglepetten kapta
fel fejét arra, hogy Eric még mindig a feleségének szólítja, miközben a férfi
aprólékosan beszámolt a kapitánynak mindarról, amit eddig elértek a
nyomozásban. – Ortiz itt ül az autómban, és én fogom kihallgatni! – ért
mondandója végére Eric. – Eszem ágában sincs Victorékra bízni, hogy a hozzá nem
értésükkel elcsesszék! – tette hozzá elszántan, a kapitány pedig percekig csak
hallgatott. Megbízott Eric-ben, tudta, hogy sosem hagyná futni Meghan-t, ha
valóban bűnös lenne, függetlenül attól, hogy szereti, de a protokoll miatt
kénytelen volt levenni az ügyről. A nyakát merte volna rá tenni, hogy saját
szakállára akkor is nyomozni fog, így aztán meg sem lepődött, amikor kiderült,
hogy megszöktette volt feleségét. Az első perctől kezdve tudta azt is, hogy
Bruce is nyakig benne van az ügyben, és ameddig csak lehetett, távol tartotta
tőlük a hivatal embereit, de most már túlságosan szorult a hurok az ő nyaka
körül is. Nem az állását féltette, de tisztában volt vele, hogy ha menesztik a
posztjáról, már semmit nem tehet értük. – Uram? – rántotta ki gondolatai közül
Eric hangja, aki már kezdte azt hinni, hogy felettese bontotta a vonalat, mire
az mély levegőt vett, és megköszörülte torkát.
- Rendben
– szólalt meg nyugodt hangon, majd folytatta – beszélek az államügyésszel.
Annak tükrében, amit megtudtak, talán van esélyem, hogy visszakapja az ügyet,
és a doktornőt feltételesen szabadlábra helyezzék.
- Nekem
a talán nem elég! – jelentette ki határozottan Eric, mire a kapitány türelmetlenül
szántott végig tenyerével kopasz fején, amit azonban a nyomozó nem láthatott,
csak a sóhajtást hallotta.
- Ez
a legtöbb, amit ígérhetek, Taylor! De ha nem jönnek vissza, úgy semmi esélye
sem lesz, hát nem érti?! – kérdezte, és hangjából jól kivehető volt, hogy
aggódik embere miatt, Eric azonban megrázta a fejét, és már éppen tiltakozni
akart, amikor Meghan kezét érezte meg karján.
- Eric
– szólította meg halkan, miközben mélyen az elszántan csillogó szemekbe nézett
– a kapitánynak igaza van. Vissza kell mennünk!
- De
akkor… - ellenkezett volna Eric, de volt felesége csak szomorkásan
rámosolygott.
- Megtetted,
amit tudtál, amiért nagyon hálás vagyok – nyelt nagyot, hogy eltüntesse a
gombócot torkából, majd folytatta – nem lesz semmi baj! Én bízom a kapitányban
– tette hozzá magabiztosan, mire Eric nehezen bólintott.
- Rendben
– egyezett bele úgy, mint, akinek a fogát húzzák – fél óra múlva ott vagyunk –
ígérte meg felettesének, majd bontotta a vonalat, de még hallotta a
megkönnyebbült sóhajt, mely távozott annak tüdejéből. Az utat a kapitányságig
szó nélkül tették meg. Ortiz a hátsó ülésen füstölgött, arcán jól látszott, a
pokolba kívánja mindkettejüket, mely azonban Eric-et egyáltalán nem érdekelte.
Gondolatait sokkal inkább az kötötte le, vajon helyes döntést hozott-e, amikor
hagyta magát rábeszélni, hogy besétáljon az oroszlán barlangjába a doktornővel.
Csak remélni merte, hogy felettese el tudja intézni az államügyésznél, hogy ő
folytathassa tovább a nyomozást, Meghan pedig szabadlábon védekezhessen. Pillantása
most volt feleségére vándorolt, aki összeráncolt szemöldökkel nézett ki az
ablakon, de ő biztos volt benne, hogy nem a mellettük elhaladó kirakatok, és
emberek kötik le figyelmét. Meghan-nek fel sem tűnt, hogy Eric tekintete végig
fut arcán, miközben gondolatban sorra vette az összes olyan esetet pályafutása
során, amikor meghalt a betege, különös tekintettel azokra, akiket lőtt
sérüléssel szállítottak a traumára. Ahogy belenézett a visszapillantó tükörbe,
és tekintete találkozott Ortiz gyűlölettől elsötétülő pillantásával, hirtelen,
mint egy villámlás hasított belé a felismerés. A férfi pontosan ugyanilyen
tekintettel nézett rá akkor is, amikor magából kikelve ordítozott, és
követelte, hogy mentse meg testvérét, ő pedig közölte vele, hogy meghalt, és már
semmit nem tehet érte.
- Juan
Ortiz – suttogta halkan, szinte csak magának, mire Eric érdeklődve nézett rá,
mivel azonban a doktornő hallgatott a továbbiakban, nem erőltette a
beszélgetést. Pontosan fél órával később érkeztek meg a kapitányságra, ahogy megjósolta,
és alig kiléptek a liftből, Victor és Chuck jelent meg előttük.
- Éppen
ideje volt! Innen átvesszük, te meg beballaghatsz a kapitányhoz a
felfüggesztésedért! – jelentette ki magabiztosan Victor, miközben húsos ujjai
fájón martak bele Meghan felkarjába, aki felszisszent, mire Eric egyetlen
mozdulattal csavarta le róla Victor kezét, és tekerte annak háta mögé.
- Ha
még egy ujjal hozzáérsz, minden csontodat eltöröm! – sziszegte fülébe
fenyegetőn, Ortiz pedig, akivel egyikőjük sem törődött, még csak meg sem
kérdezték, mit keres az őrsön, és miért van bilincsben, érdeklődve figyelte az
eseményeket.
- Engedj
el! – kapkodott levegő után a fájdalomtól Victor, mire Eric a doktornő felé
fordította, így az láthatta eltorzult arcvonásait. Orvosként nem kellett nagy
képzelőerő hozzá, hogy tudja, mekkora fájdalmat élhet át, ahogy azt is tudta,
hogy már csak egy leheletnyit kellene csavarnia Eric-nek a karján ahhoz, hogy
oldalirányban törjön az alkarcsont.
- Majd,
ha bocsánatot kértél! – szabott feltételt Eric, mire kollégája hezitált néhány
másodpercet, és megvetőn nézett végig a nőn.
- Bocsánat!
– vakkantotta oda, de a következő pillanatban feljajdult, amikor Eric még
természetellenesebb pózba tekerte karját.
- Próbáld
meg újra! Ezúttal több átéléssel! – figyelmeztette szelíden, de hangjából jól
kivehető volt, hogy ez az utolsó esélye a férfinak, aki nagyot nyelve
bólintott.
- B…bocsánat…
- dadogta, miközben Chuck, aki szó nélkül nézte végig, ahogy társát
rendreutasítják, égnek emelte szemét, és már éppen nyitotta volna a száját,
hogy véget vessen a cirkusznak, amikor a kapitány jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése