46.
rész
Eric továbbra is némán nézett rá,
türelmesen várta a reakciót, miközben Samuel agyában egymást kergették a
gondolatok.
- Csak
blöfföl – remegett meg hangja, mialatt tekintete kutatón pásztázta végig
mindkét nyomozó arcát, valami jelet keresve arra nézve, hogy nem mondanak
igazat, de azok rezzenéstelen arccal néztek vissza rá, és semmit nem tudott
leolvasni.
- Még
az is lehet – vonta meg vállait unottan, halálos nyugalommal Eric – de, mi van,
ha nem? – húzta fel kérdőn szemöldökét, és elégedetten látta, hogy a trükk,
amit már oly sokszor bevetett, ezúttal is működött, ahogy meglátta a férfit
elbizonytalanodni.
- Nem
hiszek magának! – dőlt hátra elutasítón Samuel, mire Eric sajnálkozva
sóhajtott.
- Nekem
úgy is jó – bólintott beleegyezőn, mint, akit tényleg nem érdekel
különösképpen, hogy vallomást tesz-e a férfi, majd az ajtó felé indult – azt
hiszem, inkább átmegyek a másik kihallgatóba, és csatlakozom Caruso-ékhoz! Ott
jóval érdekesebb a műsor – tette hozzá érzelemmentes hangon, majd társára nézett
– csatlakozol? – kérdezte csakúgy, mellékesen, mire Bruce elmosolyodott.
- Naná,
úgyis kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen nő, gyönyörű vörös hajjal, karcsú
termettel és igéző zöld szemekkel, hogy a bánatban kavarodott egy Ortiz-féle
mellé – ismételte el a nő személyleírását, amit a csapostól hallott, és úgy
tűnt, ez már meggyőzte Samuel-t arról, hogy igazat mondanak, mert mielőtt
kiléptek volna a szobából, megszólalt.
- Várjanak!
– kiáltott utánuk, mire ők ráérősen fordultak felé, ő pedig nagyot nyelt – vádalkut
akarok! – jelentette ki, és amikor a két nyomozó összenézett, tovább beszélt –
nem én öltem meg, és nem is az én ötletem volt az egész, de ha tudni akarják,
mi történt, akkor alkut akarok! – fészkelődött izgatottan a széken, mire Eric
lassan közelebb sétált hozzá.
- Először
hallani akarom a sztorit – válaszolta nyugodtan, és arcán jól látszott, nem fog
vitába bocsátkozni ezzel kapcsolatban – ha elég érdekesnek találom, akkor
beszélek az államügyésszel.
- Rendben
– bólintott Samuel, és idegesen nyalta meg kiszáradt szája szélét, amikor
meglátta, hogy a két nyomozó lassan leül vele szemben. – Miután az öcsém
meghalt, hetente legalább egyszer elmentem a kórházba, akkor találkoztunk.
Beszélni akartam Baker-rel, a szemébe mondani, hogy megölte az öcsémet, de egy-két
alkalmat kivéve, amikor kidobatott a biztonságiakkal, sosem találtam bent –
mesélte hadarva, szinte egy levegővétellel, mintha attól félne, a nyomozók
bármikor faképnél hagyhatják, hogy a barátnője történetét fogadják inkább el. –
Altman-t is kerestem, de azt mondták, elutazott Madridba, valami program miatt.
Dühített, hogy azok után, amit tett, még feljebb emelkedhet a ranglétrán –
szorult ökölbe a keze, és száját mérgesen szorította össze, ahogy
felelevenítette, mit érzett, amikor meglátta az újságcikket a nőről. – Meg
akartam fizetni nekik, de arról fogalmam sem volt, hogyan – vett mély levegőt,
aztán megvonta a vállát. – Nem én találtam ki… Ő is gyűlölte Baker-t a
hímsoviniszta megjegyzései miatt, engem pedig megértett. Megértette a
fájdalmamat, azt, hogy mindkét orvost a pokolba kívánom, amiért megölték az
öcsémet. Azt mondta, két legyet üthetünk egy csapásra. Megöljük Baker-t és úgy
intézzük, hogy Altman legyen az egyetlen gyanúsított. Baker halott lesz, az
orvosnő meg a börtönben fog megrohadni – húzódott megvető grimaszba ajka, ahogy
kiejtette Meghan nevét – mindketten megkapják, amit megérdemelnek!
- Ekkor
hívta fel Suarez-t? – kérdezte Eric, mire Samuel bólintott, ő pedig döbbenten
hallgatta, hogy a barátnő nem más, mint a férfi társa, aki kitervelte a
gyilkosságot, és talán meg is tette.
- Igen,
de ő nem vállalta – ismerte be, miközben Bruce szorgalmasan jegyzetelt mindent,
amit a férfi mondott – pánikba estem… Tudtam, hogy én nem ölhetem meg, mert az
öcsém halála miatt rám találhatnak, de Joy azt mondta, ne aggódjak – simított
végig verejtékező homlokán, és figyelmét elkerülte, hogy a két nyomozó ajka
elnyílik a döbbenettől, ahogy meghallották az érsebész titkárnőjének nevét.
Eric-nek minden erejére szüksége volt, hogy türtőztetni tudja magát, és ne
árulja el, fogalmuk sem volt eddig erről az információról, miközben Samuel
folytatta – aznap este felhívott, és azt mondta, menjek el a kocsmába, és
maradjak ott, amíg nem telefonál. Meghallotta, hogy Altman és Baker megint
veszekedtek, az orvos meg inni kezdett az irodájában, ezért úgy gondolta,
elérkezett az idő. Nem sokkal tíz után megint telefonált… - akadt el egy
pillanatra, ahogy felidézte az eseményeket – elmondta, hogy megölte az
érsebészt… és a szerencse is a kezére játszott, mert Dr. Altman ott felejtette
a tollát az asztalon...
- Azt
akarja nekem bemesélni, hogy Joy Stewart ölte meg Dr. Baker-t? – nevetett fel
hitetlenkedve Eric, így megerősítést várva arra, hogy tényleg a titkárnőről
van-e szó, és alig tudta elrejteni döbbenetét, amikor Samuel bólintott.
- Igen,
mert ez az igazság – erősítette meg válaszát – ő azt állítja, hogy én voltam,
igaz? – kérdezte mindent tudón, majd a választ meg sem várva, folytatta –
persze, hogy azt, elvégre menteni akarja az irháját! Csak, hogy! Nekem tanúim
vannak rá, hogy a gyilkosság idején a kórház környékén sem voltam! Ellenben ő
este tíz után jött el! Felhívott, elmondta, hogy Altman és Baker megint
vitatkoztak, aztán megvárta, amíg a doktornő távozott, visszament az irodába.
Addigra Baker már alig állt a lábán a sok italtól, és… megtette! – jelentette
ki határozottan, Eric pedig már éppen válaszolni akart, amikor megcsörrent
zsebében a mobilja. Mivel a szám ismeretlen volt, felemelt ujjával jelezte
Bruce-nak, hogy kint veszi fel, és amikor az bólintott, hogy átveszi a
kihallgatást, ő elhagyta az irodát.
- Eric
Taylor nyomozó – szólt bele a telefonba hivatalos hangon, és döbbenete az
arcára volt írva, amikor meghallotta, ki a hívó fél.
- Taylor
nyomozó, Javier vagyok – köszörülte meg torkát idegesen az orvos, mialatt a telefon
hátterébe behallatszott, hogy autóban ül éppen. – Csak… azért hívom… mindegy,
talán ostobaság az egész… - csapongtak zavartan a férfi szavai, mire Eric
türelmetlenül nézett a kihallgató ajtajára.
- Dr.
Perez! – szólította meg határozottan az orvost, így felhívva a figyelmét, hogy
nem ér rá egész nap, mire az nagyot sóhajtott.
- Oké…
legfeljebb megállapítja, hogy nem vagyok épelméjű – motyogott félig hangosan
Javier, majd ismét belefogott – szóval, itt ülök az autómban, és éppen egy
másik autót követek – vallotta be feszengve, amivel elérte, hogy Eric
érdeklődve húzza fel szemöldökét, és már éppen tényleg elkönyvelte volna, hogy
a doktor nem normális, amikor az tovább beszélt – éppen az egyik vizsgálóból
jöttem ki, amikor megláttam, hogy Meghan és Joy, Baker titkárnője távoznak a
kórházból – mesélte izgatottan, és Eric amint meghallotta, kivel hagyta el a
kórházat volt felesége, erősebben markolta meg a telefont, és türelmetlenül
várta a folytatást. – Talán én reagálom túl, de ahogy elhaladtak mellettem… nem
is tudom, olyan furcsa volt az egész. Egy pillanatra találkozott a tekintetem
Meghan-ével, és azt hiszem, félelmet láttam benne – halkult el az orvos hangja,
mint, aki nem teljesen biztos abban, amit látott, mégis folytatta – lehet, hogy
elment az eszem, de követtem őket.
- Hol
vannak most?! – vágott a szavába türelmetlenül Eric, ami éppen elég volt ahhoz,
hogy most már az orvos is biztos legyen benne, nem tévedett, amikor úgy
döntött, a nyomukba ered.
- A
73-as úton hajtunk dél felé, ha engem kérdez, elég nagy sebességgel – nézett a
sebességmérőre aggodalmas ránccal homlokán – valószínűleg hamarosan
lekanyarodunk, mert egy kereszteződés következik, és Joy jobbra indexel –
tájékoztatta tovább a nyomozót, aki időközben már kabátjába bújt bele.
- Tartsa
az iramot, ne veszítse el őket egy másodpercre sem, és maradjon vonalban! –
utasította a férfit, majd erőteljesen bedörömbölt a kihallgatószoba ajtaján. –
Mennünk kell! – közölte határozott hangon, amikor Bruce kidugta a fejét, mire
az, intett egy, a közelben lévő járőrnek, hogy vegye át a gyanúsított
felügyeletét, majd minden kérdés nélkül kapta magára ő is a kabátot, és eredt
Eric után, aki már a lépcsőfokokat szedte lefelé.
Meghan igyekezett elnyomni a félelmet,
mely eluralkodott rajta, miközben fél szemmel Joy-ra pillantott, aki szorosan
fogva a kormányt, némán vezette az autót végig a városon. Még most sem akarta
elhinni, hogy ez a kedves, törékeny nő fegyverrel kényszerítette, hogy vele
tartson. Amikor nemsokkal korábban bekopogott hozzá az irodába, még azt hitte,
valóban csak egy karton miatt kereste fel, de csakhamar előkerült egy pisztoly,
melyet egyenesen rá szegezett, majd hideg, kemény hangon felszólította, hogy
kövesse a parkolóba. Hiába próbálta nyugtatni, kifaggatni róla, hogy hova
mennek, mit akar tőle, semmire nem válaszolt. Amikor a folyosón haladtak végig,
és meglátta, hogy Javier kilép a vizsgálóból, már éppen jelzett volna az
orvosnak, de akkor megérezte, hogy Joy figyelmeztetőleg az oldalához szorítja a
fegyver csövét, így felhívva a figyelmét rá, hogy egyetlen rossz mozdulat
esetén meghúzza a ravaszt.
- Joy,
mi ez az egész? – próbált ismét beszélgetést kezdeményezni, és jó jelnek vette,
hogy a nő egy futó pillantást vetett rá, miközben a következő kereszteződésben
jobbra kanyarodott az autóval, ő pedig rémülten állapította meg, hogy egyre
gyérül a forgalom, és a több sávos utakat földutak váltják fel, ahogy Montreal
erdős, parkos részéhez közeledtek.
- Samuel-t
kapták el, igaz? – kérdezett vissza válasz helyett kimért hangon Joy, Meghan
ajka pedig meglepetten nyílt el, ahogy rájött, a titkárnő többet tud, mint,
amennyit ő sejtett. – Mondtam neki, hogy tűnjön el a városból, de nem
hallgatott rám. Mindegy! – rántotta meg vállát könnyedén, miközben egy kis,
elhagyott faházhoz értek, és leparkolta az autót – úgysem tudnak rábizonyítani
semmit! A gyilkosság idejére szilárd alibije van! – jelentette ki, majd ismét
az orvosnőre fogta a pisztolyt. – Kiszállás! – utasította ellentmondást nem
tűrő hangon, Meghan pedig nagyot nyelve fogadott szót. Amint beléptek a poros,
dohos szagú házba, Joy bezárta az ajtót, és egy koszos, szakadt kárpittal
rendelkező fotelre mutatott – foglaljon helyet, Dr. Altman!
- Maga
tudja, ki ölte meg Dr. Baker-t, igaz? – kérdezte hitetlenkedve, anélkül, hogy
engedelmeskedett volna, mire Joy sátáni kacajjal válaszolt.
- Hogy
tudom-e? – kérdezett vissza, majd azonnal folytatta – én tettem! Én öltem meg!
– jelentette ki büszkén, és még hangosabban nevetett, amikor meglátta Meghan
elképedt arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése