49.
rész
Meghan éppen nyakába akasztotta
sztetoszkópját, és nevetve lépett ki a vizsgálóból, amikor egyenesen
beleütközött Dr. Lyon-ba, aki meglepetten hőkölt hátra. Egy idős páciens
derítette jó kedvre, aki a törött karjából kisugárzó fájdalom ellenére sem
veszítette el humorérzékét, és jópofa viccekkel szórakoztatta a doktornőt és az
ápolónőt, amíg ellátták a sérülését. Bár amióta elváltak Eric-kel a faházban,
igazából mosolyogni sem nagyon volt kedve, ez az idős úr elérte, hogy szebbnek
lássa a világot, ahogy fittyent hányva a törésre, és zúzódásokra, amit a
lépcsőn való eleséssel szerzett, barátságos mosollyal arcán fogadta őket, és
egy pillanatra sem hagyta abba a régi, bohókás fiatalságáról szóló történetek
mesélését.
- Dr.
Altman! – mosolygott rá felettese, miközben kíváncsian kukkantott be a nyitott
ajtón át, hogy megtudja, mi okozza beosztottja jókedvét. – Látom, terepen még
mindig jobban érzi magát, mint az irodában az aktahegyek mögött – jegyezte meg
megértő pillantás kíséretében, mire Meghan szégyenkezve elmosolyodott.
- Dr.
Lyon… igazság szerint, már szerettem volna beszélni Önnel erről – dugta zsebre
kezét köpenyébe zavartan Meghan, miközben kissé arrébb mentek az ajtóból, hogy
ne zavarják az esetleges forgalmat a folyosón. – Tudja, én nagyra értékelem,
hogy amikor visszajöttem Madridból, állást ajánlottak nekem, méghozzá vezető
pozícióban, de, hogy őszinte legyek – akadt el egy pillanatra, mert fogalma sem
volt, hogyan közölhetné felettesével, hogy ő erre a legkevésbé sem vágyott.
Tisztában volt vele, hogy sok kollégája a fél karját adta volna ezért a
posztért, ő azonban érezte, nem neki való. – Nem hinném, hogy…
- Tudom,
mit akar kérni – mosolygott rá megértőn a vezetőorvos, megkönnyítve ezzel a
doktornő dolgát – azt szeretné, ha visszahelyezném traumatológusi posztra, a
helyettesvezetői állással meg csináljak, amit akarok – fejezte be a mondatot a
nő helyett, és jókedvűen nevetett fel, amikor meglátta, ahogy Meghan elpirul,
ezzel is egyértelművé téve, hogy beletrafált a közepébe.
- Nem
pont így fogalmaztam volna – túrt bele rövid hajába az orvosnő – de a lényeg benne
van – bólintott megkönnyebbülten, amikor látta, hogy Dr. Lyon egyáltalán nem
haragszik rá a döntése miatt.
- Ne aggódjon, megértem az érzéseit – érintette
meg vállát nyugtatón, majd folytatta – adjon egy-két hetet, amíg találok
valakit a helyére – kérte még mindig mosolyogva, Meghan pedig hálásan
mosolyodott el.
- Természtesen!
– ígérte meg, miközben úgy érezte, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg. A
gondolat, hogy ismét csak a betegekkel foglalkozhat, teljesen felvillanyozta –
köszönöm! – vett mély levegőt, így is jelezve, mennyire megkönnyebbült, hogy a
férfi nem gördített akadályokat az útjába, és már éppen folytatni akarta,
amikor tekintete megakadt a folyosón érkező váratlan látogatón. Szíve azonnal
gyorsabb ütemre váltott, ahogy meglátta Eric-et, aki ezúttal is sötét
farmernadrágot, és fekete bőrkabátja alatt hófehér pólót viselt, mely ráfeszült
széles mellkasára. Tisztában volt vele, hogy amíg mindketten Montreal-ban vannak,
nem kerülhetik el egymást, de arra gondolni sem mert, hogy mindössze két nappal
az elválásuk után máris összefutnak. Csak remélni merte, hogy egy rendőrségi
ügy miatt érkezett a férfi a kórházba, de ezt azonnal elvetette, amikor
pillantásával hiába kereste Bruce-t.
- Beszélni
akarok veled! – vágott egyenesen a közepébe Eric, köszönés helyett, amint
megállt előtte, mire Meghan kihúzta magát, és elutasítón nézett rá.
- Én
viszont nem akarok beszélni veled! – jelentette ki határozottan, és megkerülve
a nyomozót elindult volna a folyosón, faképnél hagyva felettesét is, aki
érdeklődve nézte az eseményeket, de Eric hangja megállította.
- Kénytelen
leszel! – közölte halálos nyugalommal, elég hangosan ahhoz, hogy a hatalmas
előtérben lévő néhány orvos, és ápolónő meglepetten kapják fel fejüket, és
feléjük forduljanak. – Megígérted! Emlékszel? – figyelmeztette a nyomozó, mire
Meghan, még mindig kellő távolságot tartva a férfitól, értetlenül nézett rá.
- Megígértem?
– ismételte meg meglepetten – mégis, mit? – kérdezte és arcán látszott, fogalma
sincs róla, miről beszél volt férje.
- Azt
ígérted, hogy ha egyszer a traumán kötök ki, nem hagysz elpatkolni –
elevenítette fel a pihenőben tett ígéretét Eric, majd azonnal folytatta – nos,
itt vagyok! Ez a trauma, nem? – mutatott körbe, és figyelmét nem kerülte el,
hogy kisebb közönségük mosolyogva figyeli minden szavukat.
- Nem
úgy nézel ki, mint, akinek sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége – nézett
végig a férfin sokatmondó tekintettel Meghan, majd pillantása kollégái felé
vándorolt, és kezdte egyre kínosabban érezni magát.
- Pedig
igen! – bólogatott bőszen a nyomozó – belepusztulok, ha nem beszélsz velem! –
kacsintott rá komiszul, amivel kiváltott egy-két halk, szentimentális sóhajt a
jelenlévő női alkalmazottak között, akiken látszott, mindent megadnának azért,
hogy ilyen romantikus eseményben legyen részük, Meghan azonban, bosszúsan
emelte égnek a szemét.
- Erre
nekem nincs időm! – jelentette ki konokul, majd ismét útjára indult, de Eric
nem adta fel. Elhatározta, hogy kideríti, valóban szereti-e még Meghan, és ha
igen, soha többé nem engedi el maga mellől, ehhez pedig kitartónak kellett
lennie.
- Tudok
rólad, és Javier-ről! – kiáltott utána, mire az orvosnő megtorpant, kollégái
pedig meglepetten húzták fel szemöldöküket, miközben alig várták, hogy hallják
a folytatást is, és legyen, miről pletykálni a büfében egy kávé fölött. –
Vagyis, arról, hogy nincs olyan, hogy te és Javier – tette hozzá félszeg
mosollyal az ajkán a nyomozó, amint rájött, milyen kétértelműen fogalmazott, de
belül elégedetten mosolygott, amikor látta, hogy a doktornő lassan megfordul,
és közelebb sétál hozzá.
- Tudsz
még ennél is kínosabb helyzetbe hozni? – sziszegte mérgesen a kérdést,
összevont szemöldökkel, és barna szemében a harag villámai cikáztak, de Eric
állta a pillantását.
- Nem
tudom – vont vállat könnyedén a nyomozó – nincs kizárva – mosolyodott el
pimaszul, majd még mielőtt Meghan szabadjára engedte volna dühét, folytatta –
nézd! Muszáj beszélnem veled! Vagy négyszemközt beszélünk, vagy itt mondom el
mindenki előtt, amiért jöttem, de hogy elmondom, abban biztos lehetsz! –
jelentette ki határozottan, és a kék szemekben megjelenő elszántság egy
csipetnyi kételyt sem hagyott a nőben afelől, hogy meg is teszi.
- Az
irodája még szabad, Dr. Altman – szólalt meg halkan Dr. Lyon, így javasolva,
hogy ott folytassák a továbbiakban, és Meghan meglepetten húzta fel
szemöldökét, amikor meglátta, hogy főnöke is vidáman mosolyog, és láthatólag
élvezi a helyzetet.
- Rendben
– szűrte fogai között kelletlenül, majd nyomában volt férjével, meg sem állt az
irodájáig. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, dühösen fordult a férfi felé. –
Neked teljesen elment az eszed? Mégis, hogyan hozhatsz ilyen helyzetbe?! –
kérte számon indulatosan, mire Eric közelebb sétált hozzá.
- Szeretlek
– szólalt meg halkan, mire a doktornő érezte, hogy melegség önti el a szívét,
de nem hagyta, hogy felülkerekedjen az esze fölött. Emlékeztetnie kellett magát
rá, hogy kapcsolatuk elején is szerelmet vallott neki a nyomozó, később mégsem
tudta boldoggá tenni, kevés volt, amit nyújtani tudott, így aztán mély levegőt
vett, és hátrált egy lépést, míg az folytatta – tudok róla, hogy Javier sosem
volt a vőlegényed. Csak azért mondtad, hogy távol tarts magadtól.
- Mint
tudjuk, nem sikerült – húzta el száját Meghan, így utalva a számtalan csókra,
és közös éjszakájukra Linda házában.
- Azért
nem sikerült, mert nekünk együtt kell lennünk, Meghan! – fogta meg karját a
nyomozó, és lassan közelebb húzta magához – szeretlek, és nem hagyom, hogy
ellökj magadtól, csak azért, mert félsz, hogy megbántalak! Esküszöm, hogy nem
fog megtörténni újra!
- Ezt
nem tudhatod előre! – rázta meg fejét a doktornő, miközben kihúzta kezét a
férfiéból, éppen akkor, amikor megszólalt oldalán a csipogója. Automatikus
mozdulattal húzta le zöld műtősnadrágjának derékrészéről a kis, fekete eszközt,
majd miután leolvasta a számot, az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett rajta, a
nyomozóra emelte szemét – Ennek nincs semmi értelme… menj el, kérlek! – nyelt
nagyot, nehéz szívvel, majd távozott, Eric pedig tanácstalanul nézett körbe az
irodában. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Engedelmeskedjen a nőnek, vagy
várja meg, amíg visszaér, és tegyen meg mindent azért, hogy végig hallgassa.
Végül nagyot sóhajtott, és ő is az ajtó felé indult.
Meghan összeráncolt szemöldökkel
tanulmányozta a röntgenképet, melyet a kezébe nyomtak, nemsokkal azután, hogy
otthagyta Eric-et az irodában. Minden erejével azon volt, hogy a páciens
problémájára tudjon koncentrálni volt férje helyett. Fejében minduntalan
visszhangzottak Eric szavai, hogy szereti, és a fogadkozása, hogy ezúttal nem
bántja meg újra. Szíve minden sejtjével hinni akart neki, de esze azt súgta,
legyen óvatos.
- Mi
a véleménye, doktornő? – rántotta ki gondolatai közül a fiatal gyakornok
hangja, aki konzultációra hívta le, mire összeszedte magát, és a 20-as éveinek
elején járó, magas, vékony testalkatú szőke férfi felé fordult.
- Egyetértek
a műtét szükségességével – válaszolta nyugodt hangon – az idegen test elakadt a
belekben, ez nem fog magától távozni – helyezte vissza a képet a barna
dossziéba, miközben a vizsgálóasztalon fekvő, alvó nőre nézett, akit a mentők
hoztak be, miután rosszul lett egy plaza parkolójában. Jobb karjából infúzió
lógott ki, viseltes farmernadrágján látszott, hogy évek óta hordja tulajdonosa,
a blúz pedig, mely éppen csak takarta melleit, több helyen is koszos volt. – Ha felvitték, hívja a kábítószerosztályt is!
– tette hozzá, és amikor amaz értetlenül meredt rá, ismét elővette a felvételt,
és az ablak felé tartotta, majd rámutatott a sötét foltra, mely jól látható
volt. – Látja ezt? Óvszer – közölte rezzenéstelen arccal – ebben nyelik le a futárok
a kokaint, hogy át tudják hozni a vámvizsgálaton. Minél előbb kerüljön fel a
műtőbe, még mielőtt kilyukad – fűzte hozzá, majd a választ meg sem várva
távozott. Amikor irodája elé ért, szíve nagyot dobbant, és nem tudta eldönteni,
minek örülne jobban. Ha Eric elhagyta volna a kórházat, és hagyná, hogy
megpróbáljon túllépni kettőjükön, vagy ha konok módon még mindig itt lenne,
amivel csak elnyújtaná a szenvedését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése