34.
rész
Victoria
szinte berobbant a kórház aulájába, Amy pedig alig bírta követni, ahogy sietős
tempóban a nővérpult felé sietett. Gondolatai ezer felé cikáztak, minden ízében
remegett, gyomra görcsbe rándult, miközben magában imádkozott, hogy minden
rendben legyen. A nővér, aki telefonon kereste, csak annyit mondott, hogy az
édesapját kórházba szállították, de ennél többet nem árulhatott el, így aztán
csapot-papot a lakásban hagyva, magára kapta kabátját, és őrült tempóban
vágtatott végig a városon. Amy nem győzte nyugtatni, amivel csak még inkább
felidegesítette, így legjobb barátnője néhány perc után csendben maradt, és
némán összeszorítva ajkát kapaszkodott az ajtóra erősített műanyagba, remélve,
hogy épségben megérkeznek.
- Hol
az apám?! – támaszkodott meg türelmetlenül a pulton, mire a 20-as éveinek végén
járó, barna hajú, fehér egyenruhát viselő nővér együttérző pillantást vetett
rá, amitől összeszorult a szíve. Ismerte ezt a tekintetet, éppen így szoktak
nézni azokra a hozzátartozókra, akikkel valami szörnyű hírt próbáltak közölni.
- Dr.
Jamison még vizsgálja – fogalmazott óvatosan a nő, mire Victoria csipetnyi
megkönnyebbülést érzett a tudattól, hogy Nate látja el apját. Bármekkora
csalódást is okozott neki, azt nem vitathatta el, hogy kiváló szakember. – Ő
volt az ügyeletes, amikor Mr. Kincaid-et behozta a mentő – hallotta meg az
ápolónő hangját, aki töretlenül folytatta. – Csak annyit tudok, hogy az
irodájában lett rosszul, mellkasi fájdalmakra panaszkodott, nehézlégzésre…
- Infarktus?
– vágott közbe aggodalmas hangon Victoria, hiszen orvosként pontosan tudta,
melyek a jellemző tünetei ennek a betegségnek, ahogy azzal is tisztában volt,
milyen következménye lehet.
- Az
– hallotta meg háta mögött Nate hangját, mire megpördült, és könnyes szemmel nézett
végig a férfin. Nate komolyan nézett rá, miközben közelebb sétált hozzá, Amy
pedig finoman a háttérbe húzódott. Arca fáradtságot tükrözött, tekintete pedig
simogatón futott végig a doktornőn. – De ne aggódj – jelent meg halvány mosoly
a keskeny ajkak szegletében. – A vérellátási zavar ugyan gyorsan alakult ki, de
szerencséjére a kollégái hamar felmérték, hogy baj van, és időben érkezett a
segítség.
- Hogy
van? – nyelt nagyot gombóccal a torkában Victoria, mire Nate fáradtan túrt bele
sötét hajába. Azt ugyan nem tudhatta Victoria, hogy mióta lehet bent a
kórházban, de gyűrött fehér ruhájából, és kócos hajából megállapítható volt,
hogy az előző éjszakát is itt tölthette.
- Azt
mondhatom, szerencsénk volt – válaszolta nyugodt, hivatalos hangon a férfi,
Victoria pedig első kézből tapasztalhatta meg, milyen nyugtatólag hat a
hozzátartozókra az a magabiztosság, ami a férfiból árad. – A szívizomnak csak
egy kis része záródott el, gyógyszereket kapott és oxigént. Készítettem EKG-t
és ultrahangot is, ami azt mutatja, hogy lassan ugyan, de kezd felszívódni a
vérrög, ami az elzáródást okozta. Fel fog épülni – tette hozzá biztatóan, mire
Victoria megkönnyebbülten sóhajtott fel, és néhány másodpercre lehunyta szemét.
A gondolat, hogy elveszítheti apját, vasmarokként szorította össze a szívét.
- Marad
vissza bármilyen károsodás? – kérdezte halkan, Nate pedig várt néhány
másodpercet, mielőtt válaszolt volna.
- Egyelőre
érjük be annyival, hogy most jól van, és stabil az állapota – válaszolta
óvatosan, mire Victoria felemelte fejét.
- Nate…
- nézett egyenesen a szemébe. – Ne most próbálj megkímélni, rendben? – kérdezte
csipetnyi éllel a hangjában, amit a férfi is érzékelt, mert lassan bólintott.
- Orvos
vagy, te is tudod, hogy az első huszonnégy óra meghatározó – felelte
meggondoltan. – Holnap elvégzek egy katéteres vizsgálatot, hogy
megbizonyosodjak róla, teljesen felszívódott-e a vérrög. Ha nem, akkor meg
tudom nyitni az eret. További vizsgálatok kellenek arra nézve is, hogy a
szívizom mekkora része károsodott, szóval… nem tudom megmondani jelenleg, hogy
teljesen felépül-e, de azt igen, hogy nagyon jók az esélyei – tette hozzá
biztatóan, mire Victoria nagyot nyelt.
- De
nincs rá semmilyen garancia, hogy később nem alakulhat ki újabb vérrög, igaz? –
kérdezte remegő hangon, hiszen pontosan tisztában volt vele, hogy azoknál a
pácienseknél, akik túléltek egy szívrohamot, megsokszorozódott a kockázata
annak, hogy újabb, súlyosabb infarktus alakul ki.
- Nincs
– válaszolta Nate őszintén, majd hozzátette. – Változtatnia kell az életmódján.
Kevesebb munka, több mozgás, egészségesebb étkezés… te is tudod – mosolyodott
el halványan, mire Victoria is elmosolyodott. Az, hogy Nate a jövőről beszélt,
azt jelentette, hogy apjának valóban jók az esélyei és a férfi nem pusztán
vigasztalni akarja. – Hidd el, minden rendben lesz – lépett közelebb a nőhöz,
aki könnyes szemmel nézett fel rá, ő pedig nagyot sóhajtott, és finoman a
karjai közé vonta. – Apád erős, mint egy szikla – suttogta a fülébe a
vigasztaló szavakat, Victoria pedig érezte, ahogy lassan megnyugszik, eltűnik a
remegés és a félelem, mely eddig gúzsba kötötte. Képtelen volt orvosként
gondolkodni, végig venni a lehetőségeket és csak most értette meg igazán, miért
nem kezelheti a hozzátartozóját egy orvos. Nate keze a hátát simogatta, fülén
érezte forró leheletét, mellkasán szíve dobogását, mely ugyanolyan szapora
volt, akárcsak az övé, mialatt a férfi tovább beszélt. – Nem hagyom, hogy bármi
baja essen, Vic! Esküszöm! – ígérte meg komoly hangon az orvos, mire Victoria
lehunyta szemét. Szívét melegség járta át a gondoskodástól, amit tapasztalt,
ugyanakkor eszébe jutott az is, hogy Nate hamarosan elutazik. Hogyan tehet
ilyen ígéretet, amikor több ezer mérföldre lesz tőle? Egyáltalán, miért
ígérget? Ő maga mondta, hogy nem akar tőle a továbbiakban semmit, hogy megbánta
az éjszakájukat, és sosem fogja ott hagyni Boston-t és azt az életet, amit élt,
akkor miért zavarja össze megint ezzel a kedvességgel? – záporoztak fejében a
gondolatok, mire kihúzta magát, és kezét megtámasztva a széles mellkason,
arrébb tolta magától az orvost.
- Köszönöm
– köszörülte meg torkát zavartan, miközben pillantása végig futott Amy-n és a
másik ápolónőn, akik hirtelen elfoglaltságot kerestek maguknak, ahogy
észrevették, hogy lebuktak, ő pedig folytatta – de nem igénylek különleges figyelmet.
Sem én, sem az apám. Tekintettel arra, hogy hamarosan elutazol…
- Talán…
jobb volna, ha maradnék egy kis ideig – vágott közbe Nate, bár ő is tudta, hogy
ostobaság, amit művel. Victoria érdekében, távol kellett volna tartania magát
tőle, olyan gyorsan elutazni, amilyen gyorsan csak lehet, de egyszerűen
képtelen volt lemondani róla. – Úgy értem, nyomon kell követni apád állapotát,
és itt nincs kardiológus, aki ezt megtenné. Gondolom, nem akarod minden egyes
vizsgálat miatt Vernon-ba vinni, ugye? – kérdezte feszengve, de csalódnia
kellett, amikor a doktornő érzelemmentesen nézett vissza rá.
- Egy
EKG-t mi is el tudunk végezni. Az azért még nem atomfizika – jegyezte meg
csípősen, de nem az orvosra, sokkal inkább magára volt mérges, amiért mindannak
ellenére, ami történt, még mindig szerette, és reménnyel töltötte el a
gondolat, hogy maradna néhány napig. Nate már éppen szóra nyitotta volna a
száját, hogy válaszoljon, amikor Dr. Crohn jelent meg mellettük.
- Az
ég szerelmére, Dr. Kincaid! – állt meg az orvosnő mellett zsebre dugott kézzel,
mosolyogva. – Ha egy ilyen remek szívspecialista, mint Dr. Jamison maradni
akar, meg ne akadályozza benne! – rótta meg a nőt megjátszott szigorral, mire
Victoria mosolyt erőltetett magára, Nate pedig a férfi felé fordult, hogy
válaszoljon a nő helyett.
- Éppen
Dr. Kincaid édesapja állapotának további nyomon követéséről beszélgettünk –
mentette meg a helyzetet, mire az igazgató elkomolyodott és együtt érző
pillantást vetett az orvosnőre.
- Igen,
hallottam, hogy Mr. Kincaid nálunk van – bólintott lassan. – Sajnálom a
történteket, de biztos vagyok benne, hogy a legjobb kezekben van az édesapja –
jelentette ki a kétség legapróbb jele nélkül, mire Victoria hálásan nézett rá.
- Köszönöm
– nyögte nehéz szívvel, majd az igazgató ismét Nate-re függesztette tekintetét.
- Sajnálom,
hogy a kardiológiai osztály, amiről beszélt, mégsem valósulhat meg – kotyogta
ki könnyedén a férfi titkát, mire az rázni kezdte a fejét, így jelezve, hogy ne
folytassa, de annak figyelmét elkerülhette a mozdulat, mert tovább beszélt. –
Egyetértettem magával abban, hogy nagy fejlődést jelentene a kórház számára.
- Kardiológiai
osztály? – kérdezte gyanakvó tekintettel Victoria, mire Dr. Crohn bólogatással
erősítette meg kijelentését.
- Pontosan!
Remek lenne, ugye? – kérdezte mosolyogva, mire Nate megköszörülte torkát.
- Dr.
Crohn, nem hiszem, hogy a doktornő kíváncsi lenne… - próbálta megakadályozni,
hogy még több részlet kiderüljön, de az igazgató rá sem hederített.
- Dr.
Jamison javaslata volt, néhány nappal korábban, és bevallom, tetszett a dolog!
– csapta össze tenyerét vidáman. – A páciensek helyben megkaphatták volna az
ellátást, és kisebb beavatkozásokat is végezhettünk volna! Őszintén szólva,
álmomban sem mertem volna remélni, hogy Dr. Jamison fontolgatja, hogy
Nelson-ban marad, de amikor megkeresett ezzel az ötlettel…
- Mikor…
mikor volt ez egészen pontosan? – nyelt nagyot Victoria, miközben fejéből nem
tudta kiverni, amit Amy mondott neki. Ezek szerint, Nate valóban úgy tervezte,
hogy itt marad. Vele akart lenni, ebben a kórházban dolgozni, és nemcsak a
titkárnő értett valamit félre, ahogy korábban gondolta.
- Nem
is tudom – ráncolta össze szemöldökét az igazgató, de mielőtt válaszolhatott
volna, Nate megelőzte.
- Nem
számít, meggondoltam magam! – szögezte le határozottan, és feszengve húzta ki
magát, amikor pillantása találkozott Victoria gyanakvó, átható tekintetével.
- Igen,
legnagyobb sajnálatomra – húzta szomorkás grimaszba ajkát Dr. Crohn. – Még most
sem értem, mi történt, fiam! Kedden délelőtt még terveket szövögetett,
megkérdezte, felvenném-e a kórházba, megbeszéltük a részleteket, pár órával
később pedig közli, hogy visszamegy Bostonba – sóhajtott fel az idős orvos,
észre sem véve, hogy két fiatalabb kollégája egy percre sem veszi le a másikról
a tekintetét.
- Közben
történt valami – nyögte halkan Nate, mire az igazgató rosszallón ingatta meg
fejét.
- Nem
tartozik rám, de azért azt remélem, hogy abban a néhány napban, amit még nálunk
tölt, történik más is, ami miatt meggondolja magát ismét – nézett sokatmondón a
doktornőre, aki válasz nélkül hagyta a megjegyzést, ő pedig karórájára
pillantott. – Ideje hazamennem. Lassan annyi időt töltök a kórházban, hogy a
feleségem betörőnek néz, és egyszer lepuffant, amikor hazaérek – viccelődött
vidáman, majd mielőtt távozott, még a doktornőhöz fordult. – Jobbulást kívánok
az édesapjának – simított végig a nő karján, aki bólintva vette tudomásul, az
orvos pedig távozott. Amint kettesben maradtak, Nate feszengve túrt bele sötét
hajába. Tisztában volt vele, hogy Victoria-nak kérdései lesznek, hiszen az,
amit az igazgató mondott, egyértelművé tette, hogy aznap délelőtt, amikor
szakított vele, még azt tervezte, itt marad. A doktornő nyilván nem lesz olyan
tapintatos, mint Dr. Crohn és tudni akarja majd a változás okát, teljesen
jogosan, ő azonban nem készült válaszokkal.
- Azt
hittem, ez a kardiológiai osztály csak pletyka – szólalt meg halkan Victoria,
majd magyarázatképpen hozzáfűzte. – Amy hallotta Dr. Crohn titkárnőjétől, de
nem hittem neki. Azok után, amit mondtál a rendelődben… nehéz volt elhinni,
hogy maradni akartál – nyelt nagyot, majd Nate-re emelte pillantását, aki
komolyan nézett vissza rá. – De, ha ez igaz, akkor miért…
- Victoria
– szólt közbe Nate halkan – ez nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy
megbeszéljük – figyelmeztette az orvosnőt, akinek tekintete gyorsan körbefutott
a kórház aulájában, ahol a késő délutáni órák ellenére, nyüzsögtek a betegek,
ápolók és más orvosok.
- Igazad
van – értett egyet, mire Nate megkönnyebbülten, észrevétlenül engedte ki
tüdejéből a levegőt, de a következő pillanatban a nő megszólalt – beszéljünk
máshol! – jelentette ki határozottan, ő pedig meglepetten húzta fel
szemöldökét, amikor érezte, hogy Victoria keze az alkarjára fonódik, és húzni
kezdi az egyik vizsgáló felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése