Várok rád 39. rész

 

39. rész

Victoria mosolyogva ült apja ágyának szélén, miközben kezével az erős ujjakat szorította és magában ismét hálát adott Istennek, amiért nem vette el tőle a szeretett férfit, aki a napok múlásával egyre inkább kezdte visszanyerni régi erejét és magabiztosságát. A gyógyszereket valószínűsíthetően élete hátra lévő részében szednie kell majd, de az eredményei azt mutatták, szerencsésen megúszta a szívrohamot.

- Mégis, meddig akarnak még itt tartani? – méltatlankodott John megint, ahogy mindig, valahányszor lánya meglátogatta, mire a doktornő ezúttal is elnézőn mosolygott vissza rá.

- Amíg jónak látják – válaszolta nyugodtan, noha tisztában volt vele, hogy apjának ez korántsem elég. Határozott, egyenes természete nem tudta elfogadni a burkolt, bizonytalan válaszokat. Üzletemberként a kiszámíthatóságot szerette, és gyűlölte, amikor nem tudta előre pontosan, mi fog történni. – Egyébként, ne tegyél úgy, mintha nem élveznéd a vendégszeretetünket – húzta fel sokatmondón szemöldökét Victoria, mire apja zavartan nézett vissza rá, ő pedig elnevette magát. – Azt csiripelik a madarak, hogy Maggie a kelleténél többször ellenőrzi az aktuális állapotodat. Legalábbis gyakrabban, mint ahogy az egy nővértől elvárható lenne – harapta be alsó ajkát, nehogy felnevessen, amikor meglátta, hogy az idős Kincaid zavartan kezd köhécselni. Maggie az 50-es éveinek közepén járó ápolónő tíz éve özvegyült meg, amikor a férje meghalt egy balesetben és azóta csak a munkájának élt, épp úgy, ahogy John is. A még mindig nagyon csinos, barna hajú, barna szemű, karcsú termetű nővér számtalan bókot kapott a betegektől és idősebb orvosoktól, de kivétel nélkül elutasította és látszólag a magányra rendezte be életét. Bár Victoria-t először meglepte a pletyka, hogy Maggie és John sok időt töltenek egymással, úgy gondolta, a kedves, barátságos, életvidám nőnél jobbat nem is találhatna maga mellé az apja, nem mellesleg pedig remélte, hogy ez a szerelem elvonja a munkától a férfit.

- Ugyan már! – nevetett fel kínosan John, miközben torkát köszörülve kezdte el igazgatni takarójának szélét, melyen egyetlen gyűrődés sem volt látható. – Csak… időnként beszélgetünk, ennyi az egész – hárította el a célzást, de Victoria-t nem tudta becsapni. – De kétségtelen, hogy nagyon… figyelemreméltó személyiség – tette hozzá halkabban, a doktornő pedig elnyomott egy mosolyt.

- Magam is úgy vélem, hogy nagyon kedves nő, és sok bennetek a közös vonás – biztatta óvatosan a férfit, mire az meglepetten emelte rá szemét.

- Szóval, nem bánnád, ha mi ketten… mármint… - dadogta feszengve, Victoria pedig nevetve rázta meg fejét.

- Ugyan apa! Én örülnék neki a legjobban, ha lenne melletted valaki – hajolt közelebb, hogy végig simítson a ráncokkal barázdált, de még mindig jóképű vonásokon, mire a férfi hirtelen szomorkásan felsóhajtott.

- Tudod, tisztában vagyok vele, hogy soha nem fogok úgy szeretni senkit, mint édesanyádat – fogott bele halkan, miközben lenézett jobb kezére, és könnyes szemmel forgatta meg ujján a karikagyűrűt. – Olyan szerelem, amit vele éreztem, csak egyszer adódik az életben… - tette hozzá nagyot nyelve. – De 27 évig egyedül élni túl hosszú idő, és nekem elég volt a magányból. Maggie az első nő, akivel jól el tudtam beszélgetni. Okos, jó a humora és képes volt elvonni a figyelmemet a munkáról – mosolyodott el lágyan, szinte hitetlenkedve, Victoria pedig szintén mosolyogva hallgatta. – Képzeld, tegnap elfelejtettem telefonálni az irodámba, hogy rákérdezzek a Winston projektre. Ilyen még sosem fordult elő velem… leszámítva, amikor megismertem édesanyádat – rázta meg fejét döbbenten, lánya pedig elégedetten bólintott.

- Nagyon helyes! – értett egyet, majd folytatta – úgyis beszélni akartam veled erről és nekem csak könnyebb, ha ebben Maggie is a segítségemre lesz – vezette fel az okot, amiért bejött az apjához, mire az kíváncsian nézett rá, ő pedig tovább beszélt. – Ez a szívroham megviselte a szervezetedet, apa – fogott bele óvatosan, mert el tudta képzelni, milyen reakcióra számíthat. – Ugyan szerencsésen megúsztad, de a kockázata egy újabb infarktusnak meglehetősen nagy. Jobban oda kell figyelned az étkezéseidre, többet kell mozognod, és jóval kevesebbet dolgoznod! – figyelmeztette a férfit szigorúan, mire az nagyot sóhajtott és legnagyobb döbbenetére, beleegyezőn bólintott.

- Igen, tisztában vagyok vele, Maggie-vel már sokat beszélgettünk erről – válaszolta szomorkásan, Victoria-nak pedig egyre jobban tetszett apjának az ápolónővel való kapcsolata. – De a vállalat… az egész életem munkája van benne, és fogalmam sincs, mi lesz vele, ha visszavonulok. Talán… ha te és Steven… - tett egy gyámoltalan kísérletet újra, majd mielőtt a doktornő megszólalhatott volna, folytatta – Steven jó ember és rá merném bízni a vállalatot, de csak ha a család kezében marad. Mint a vejem, irányíthatná a céget, és biztos vagyok benne, hogy rólad is gondoskodna. Akkor nyugodtan vonulnék vissza az üzlettől – tette hozzá halkabban, majd szemét a lányára emelte, aki komolyan nézett vissza rá. Pontosan tudta, mire akar kilyukadni az apja, miközben Nate jelent meg előtte és az a szerelem, amit apja is átélt anyja mellett és amit ő is megtapasztalhatott volna az orvossal, ha nincs Corinne. De sajnos, az élet nem ezt tervezte velük, ő pedig kénytelen volt elfogadni, hogy neki sosem lesz része abban a csodában, amiből ízelítőt kapott ugyan, de csak azért, hogy még keservesebb legyen a valóság.

- Persze – bólintott rezignáltan, érzelemmentes hangon – miért is ne? – kérdezte nyugodtan, miközben arra gondolt, ha már Nate nem lehet az övé, és szerelem nélkül kell élnie, akkor legalább az apján megpróbál segíteni.

- Hogyan? – hökkent meg John, aki egy újabb vitára készült fel, vagy ellenkezésre, de korántsem arra a csendes beletörődésre, amit hallott. – Semmi ellenkezés?

- Semmi – felelte lemondó hangon a doktornő – ha férjhez kell mennem Steven-hez ahhoz, hogy visszavonulj a munkától, akkor ezt fogom tenni – jelentette ki határozottan, John pedig összehúzott szemmel, fürkészőn nézett végig lányán.

- Na és a szerelem? Hogy át akarod élni azt, amit mi édesanyáddal? Már nem akarod? – kérdezte aggodalmasan és a rossz érzés, mely hatalmába kerítette, csak még nagyobb lett, amikor meglátta a szomorú, fanyar mosolyt lánya ajkának szegletében.

- Ez a fajta szerelem több fájdalmat okozott nekem apa, mint bármi más egész eddigi életemben – jegyezte meg könnyes szemmel, rejtélyesen, mire John összevonta szemöldökét, miközben alaposabban megnézte Victoria-t. Arca sápadt volt, korábban vidáman csillogó szeme szomorúan nézett vissza rá, és szinte biztos volt benne, hogy fogyott is az elmúlt napokban. Mégis, milyen szerelem okozhatott fájdalmat egyetlen lányának? – tette fel magában a kérdést, miközben Victoria folytatta – Steven-nel jó életem lesz, ebben biztos vagyok – jelentette ki határozottan, apja pedig kezdte egyre rosszabbul érezni magát, amiért ráerőltetne a lányára egy olyan házasságot, amiben nem lesz boldog.

- Talán mégis inkább át kellene gondolnod – jegyezte meg halkan, de Victoria megrázta a fejét.

- Már megtettem! Ez a jó megoldás! – válaszolta magabiztosan, de John kételyei egyre nagyobbak lettek, és már korántsem érezte olyan jó ötletnek, hogy férjhez adja lányát szerelem nélkül.

- Na és Nate? – tette fel óvatosan a kérdést, és figyelmét nem kerülte el a fájdalom, mely átsuhant Victoria arcán, ezzel egyértelművé vált sejtése, miszerint ő az a szerelem, amiről az orvosnő beszélt. Bár korábban aggasztotta, mit szólnának üzletfelei, ha a házvezetőnő fia venné el egyetlen lányát, azóta megismerte a férfit, és rá kellett jönnie, mekkora szamár volt, amiért egy percig is hagyta, hogy az előítéletei vagy a félelmei alapján alkosson róla véleményt. Tisztességes, becsületes, jó orvos volt, aki barátságosan és kedvesen bánt nemcsak a betegekkel, de kollégáival is, akik láthatóan szerették és tisztelték. Az pedig, ahogy Victoria-ra nézett, egyértelművé tette a számára, hogy szereti a lányát.

- Nate a múltam része – válaszolta a doktornő halkan, de hangjából nem tudta elrejteni a csalódottságot és keserűséget – ideje tovább lépnem. Hamarosan elutazik, nekem pedig folytatnom kell az életem.

- Akkor is azt mondom, hogy ne hamarkodd el ezt a dolgot Steven-nel – mosolygott lányára, aki értetlenül nézett vissza rá.

- Épp az imént mondtad, hogy neki nyugodt szívvel adnád át a vállalatot. Öt perccel ezelőtt még te is jó megoldásnak találtad – emlékeztette a férfit Victoria, mire az megrántotta a vállát.

- Öt perce még az volt! – vágta rá hanyagul, majd folytatta – de most gondolkodnom kell! Biztos vagyok benne, hogy van más megoldás is, és…

- Felesleges! – szakította félbe apját határozottan Victoria – én már döntöttem. Feleségül megyek Steven-hez, amilyen hamar csak lehet! – jelentette ki megkérdőjelezhetetlen hangon, éppen akkor, amikor nyílt a szoba ajtaja és Nate lépett be rajta, aki még hallotta az orvosnő utolsó mondatát. Arcára volt írva a döbbenet és a fájdalom, ami John figyelmét sem kerülte el, aki pillantását, hol lányára, hol a fiatal orvosra függesztette és most már egészen biztos volt benne, hogy azok ketten szeretik egymást.

- Gratulálok – nyögte nehezen Nate, mialatt beljebb lépett és tekintete simogatón futott végig a doktornő orvosi egyenruhába bújtatott karcsú alakján, majd megállapodott kék szemén. Három napja nem találkoztak, azóta, hogy Victoria közölte, elengedi őt, felmenti az ígéretei alól és ő azóta nem tudta kiverni fejéből az utolsó csók emlékét. Szinte most is érezte ajkán a nőét, a finom illatot, mely orrába kúszott. Bár az orvosnő elengedte és kerülte, hogy találkozzanak, ő még mindig nem adta fel a reményt, hogy sikerül megoldást találnia a helyzetre, és boldogok lehetnek. Legalábbis eddig a pillanatig. A gondolat, hogy Victoria férjhez megy, vasmarokként szorította össze a szívét, és elképzelni sem tudta, hogy ez megtörténhet.

- Köszönöm – nyelt nagyot Victoria, miközben arrébb állt, hogy Nate közelebb léphessen apja ágyához, és leemelje a kórlapot a keretről.

- Steven szerencsés fickó – jegyezte meg szinte csak úgy, magának Nate, mialatt tekintete végig futotta a kórlapot és elégedetten bólintva helyezte vissza, aztán John-ra emelte pillantását. – Nos, jó hírem van! – mosolyodott el biztatón – még ma hazaengedjük a kórházból.

- Nahát! – derült fel a férfi arca őszinte örömmel. – Erre nem is számítottam!

- Persze, szigorúan követnie kell az utasításaimat, és szednie a gyógyszereket az előírt adagban – figyelmeztette páciensét, aki együttműködőn bólogatott. – A délelőtt folyamán megírom a zárójelentést, aztán szabadon távozhat. A kontroll ultrahang vizsgálat és EKG egy hét múlva lesz esedékes, de akkor már… Vernonba kell mennie – tette hozzá nagyot nyelve, így utalva rá, hogy addigra elutazik, mire John tekintete ismét a lányára vándorolt, aki összeszorította ajkát, kezeit pedig köpenyének zsebébe dugta, de nem szólt egy szót sem.

- Köszönök mindent, Nate – hálálkodott a férfinak, aki csak szerényen mosolyogva vette tudomásul, és az ajtó felé indult, de mielőtt távozott volna, John folytatta – volna kedve eljönni hozzám ma este vacsorára? Szeretném meghálálni, amit értem tett – mosolygott az orvosra őszinte tekintettel, de Nate szabadkozva rázta meg fejét.

- Erre igazán semmi szükség, Mr. Kincaid – utasította el az ajánlatot. – Csak a munkámat végeztem – tette hozzá, de John nem hagyta annyiban a dolgot.

- Victoria és Maggie is ott lesznek! – jegyezte meg sokatmondó mosoly kíséretében, hirtelen ötlettől vezérelve és elégedetten látta, hogy Nate szemében felcsillan az érdeklődés szikrája. Bár erről még egyik nővel sem egyeztetett korábban, Maggie-ben biztos volt. Tudta, ha elmondja neki a tervét, készséggel segít majd összeboronálni a fiatalokat, Victoria tekintete azonban figyelmeztetőn villant.

- Apa, nem hiszem, hogy…

- Ott leszek, köszönöm a meghívást – vágott közbe Nate, még mielőtt a doktornő kibújhatott volna a kötelezettség alól, Victoria pedig megcsikorgatta fogait.

- Akkor hétre várjuk, ugye, lányom? – nézett figyelmeztetőn az orvosnőre John, mire az mélyet sóhajtott és lassan bólintott, majd szó nélkül távozott. Amikor Nate is követte a példáját, John elégedetten dőlt hátra párnáján. Most már csak azt kellett kitalálnia, mi tartja távol egymástól a fiatalokat, és hogyan háríthatná el azt az akadályt az útból. Tisztában volt vele, hogy sokkal jobb megoldás lett volna a cég szempontjából, ha hagyja, hogy Victoria hozzámenjen Steven-hez, ugyanakkor nem volt hajlandó a vállalat és a pénz oltárán feláldozni egyetlen lányát. Joga volt hozzá, hogy megismerje az igaz szerelmet, és érezte, ezt csak az ifjú orvos oldalán tapasztalhatná meg, így még arra is rá kellett jönnie, hogyan oldja meg a visszavonulását anélkül, hogy sérülne a vállalat. Miközben ezen töprengett, nyílt az ajtó, és Maggie mosolygó arcát látta meg, mely egy csapásra elűzte minden aggodalmát. Biztos volt benne, hogy az ápolónő segíteni fog neki megtalálni a megfelelő megoldást.