37.
rész
Victoria
elmélyülten tanulmányozta az előtte heverő kórlapot a kórház büféjében. Csak
egy ásványvízért jött be, de amikor látta, hogy szinte üres a helyiség, és
bőven van szabad asztal, úgy döntött, itt olvassa el páciensének kórelőzményét.
Délelőtt lévén az orvosi szobában meglehetősen nagy volt a nyüzsgés, túl nagy
ahhoz, hogy nyugodtan tudott volna koncentrálni. Nyugodtan helyet foglalt az
egyik sarokban, kitöltötte magának a vizet, és beletemetkezett a munkába.
Tehette, hiszen ideje volt rá bőven. A betegeit már levizitelte, apjánál is
járt, ahol megnyugodva tapasztalta, hogy bár a férfi gyenge volt és fáradékony
a gyógyszerektől, amit kapott, mégis tudott váltani vele pár szót, és azzal az
érzéssel távozott a kórteremből, hogy apja hamarosan felépül. Mi sem
támasztotta ezt alá jobban, mint, hogy amikor kinyitotta a szemét, és meglátta
Victoria mellett néhány munkatársát, az volt az első kérdése, hogy ha mindenki
itt van, ki van a cégnél? Az orvosnő most sem állta meg mosolygás nélkül, ahogy
eszébe jutott, hogyan kezdtek mentegetőzni az üzletemberek, melynek csak az
vetett véget, hogy megérkezett Nate és kedvesen, de határozottan arra kért
mindenkit, hagyják pihenni betegét. Ahogy gondolatai a férfira terelődtek,
megint eltöprengett a jövőn. Szerette az orvost, ebben nem kételkedett, de a
lehetősége annak, hogy Corinne elválasztja őket egymástól, vasmarokként
szorította össze a szívét. Ennél a gondolatnál nagyot sóhajtott, és megrázta
fejét. Nem engedhette meg magának, hogy ez felmerüljön benne. Nate megígérte,
hogy kitalál valamit, és ő bízott a férfiban. Ebbe kapaszkodva kényszerítette
ismét minden figyelmét az előtte heverő dokumentumra, miközben a pohár után
nyúlt, hogy igyon egy kortyot a frissítő hideg vízből. Ahogy felemelte fejét,
pillantása a bejáratra tévedt, és hangtalanul felnyögött, amikor észrevette,
hogy Corinne álldogál ott. A nő ezúttal is kitett magáért, ami a megjelenését
illette. Sűrű, egyenes szálú vörös haja, vasaltan omlott le kecses vállára. A
barack színű selyemblúzt, melyen jó néhány gombot szabadon hagyott, hogy
ráirányítsa a figyelmet telt kebleire, betűrte a szűkre szabott, térd fölé érő
fekete szoknyába, ami kiemelte hosszú, kecses lábait, amit szintén fekete
körömcipőbe bújtatott. Összességében egyszerre keltett elegáns és érzékien
csábító benyomást, amivel láthatóan ő is tisztában volt. Fejét magasra tartva,
megvetőn futtatta körbe tekintetét a helyiségben, a doktornő pedig elkapta
pillantását, és egyenesen a kartonra szegezte minden figyelmét, miközben
magában azért fohászkodott, hogy a nő ne vegye észre. A legkevésbé sem akart
vele társalogni, mert nem tudta, képes lenne-e arra, hogy visszafogja magát, és
ne szembesítse azzal az aljasággal, amit ellenük elkövetett.
- Jó
napot, Dr. Kincaid – hallotta meg felcsendülni maga mellett a jól ismert
hangot, mely úgy hatott most idegrendszerére, mintha valaki végig húzta volna a
körmét a táblán, mire elnyomott egy sóhajt, és megadva magát a sorsnak,
felnézett.
- Jó
napot – viszonozta az üdvözlést, mire Corinne kíváncsian nyújtogatta nyakát, hogy
belenézzen a kórlapba, amit Victoria tanulmányozott.
- Látom,
nagyon dolgozik – jegyezte meg kissé unott hangon, majd elgondolkodva tette
hozzá – érdekes, nem is lenne rászorulva. Akkor, miért csinálja mégis? –
kérdezte érdeklődőn, mire Victoria elhúzta száját.
- Mert
hasznosnak érzem magam tőle – felelte látszólag nyugodt hangon. –
Hasznosabbnak, mintha apám pénzét költeném, és egyik estélyről a másikra járnék
– tette hozzá csípősen, így utalva arra, amit Corinne művel, és ez a nőnek is
feltűnt, mert összeszűkült szemmel mérte végig.
- Aranyos
– jegyezte meg gúnyosan, majd kissé közelebb lépett, annyira, hogy Victoria-nak
fel kellett néznie rá, amit láthatólag nagyon élvezett, mert elmosolyodott. –
Nos, ha ennyire szereti csinálni, akkor legyen óvatos. Ne kövessen el semmit,
amiért meg kellene válnia a szeretett munkájától.
- Céloz
valamire? – húzta fel szemöldökét hideg tekintettel Victoria, annak ellenére,
hogy pontosan tudta, mit akart mondani neki Corinne, de amaz ártatlan arccal
nézett vissza rá.
- Én?
Ugyan, dehogy! – nevetett fel erőltetetten, a doktornő pedig lepillantott az
oldalára erősített csipogóra és átkozta a sorsot, amiért éppen most nem hívták
egyetlen esethez sem.
- Tulajdonképpen,
mit akar tőlem? – szegezte neki a kérdést egyenesen, miközben behajtotta maga
előtt a kórlapot, de Corinne védekezőleg emelte fel mindkét kezét.
- Az
égvilágon semmit! – rázta meg fejét, amitől vörös haja lengedezni kezdett
hosszúkás, keskeny arca körül. – Csak Nate-et keresem! Úgy beszéltük meg, hogy
együtt ebédelünk, de sehol sem találom – hazudta szemrebbenés nélkül, és
fogalma sem lehetett róla, hogy ezt Victoria is tudja, hiszen a férfival neki
volt randevúja délben, amiben akkor állapodtak meg, amikor lopott csókot
váltottak az orvosi szobában, kora reggel.
- Itt
nincs! – tette egyértelművé a nyilvánvalót és hangjából jól érezhető volt a
burkolt felszólítás a távozásra, ő pedig tüntetőleg újra a kartont kezdte
olvasni, de amikor Corinne nem távozott, csak továbbra is kitartóan figyelte,
nagyot sóhajtott. – Segíthetek még valamiben? – kérdezte türelmetlenül, mire a
nő gúnyosan mosolyogva rázta meg fejét.
- Csak
azon töprengtem, milyen rosszul érezheti most magát – válaszolta már-már
sajnálkozva, Victoria pedig értetlenül nézett fel rá.
- Parancsol?
– kérdezte és meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor amaz kihúzta a vele
szemben lévő széket, és fesztelen könnyedséggel helyet foglalt.
- Tudok
róla, hogy Nate szakított magával. Ez nyilván fájdalmas lehet a számára, de mi
úgyis hamarosan visszautazunk Bostonba, és a távolság majd begyógyítja a
sebeket – dörgölte a doktornő orra alá és arcáról nem tudta időben eltüntetni a
kárörvendő mosolyt, így Victoria még éppen elkapta, amikor ránézett.
- Nate
nem szakított velem – felelte halálos nyugalommal és egy másodpercig élvezte a
döbbenetet, ami kiült a csinos arcra, mielőtt folytatta – sosem alkottunk egy
párt – tette hozzá magyarázatképpen, mire Corinne gúnyosan felnevetett.
- Mégis,
mennyire néz engem ostobának? – kérdezte sátáni mosollyal szája szegletében,
mire Victoria felvonta szépen ívelt szemöldökét.
- Biztosan
tudni akarja a választ? – kérdezett vissza, és örömmel látta, hogy Corinne
dühösen szorítja össze élénk vörösre rúzsozott ajkát.
- Pimaszkodhat,
ha akar, de attól még Nate az enyém! – vágott vissza önelégülten, majd kihúzta
magát és magabiztosan folytatta – megvannak a módszereim, hogy megszerezzem,
amit akarok! Őt akartam és sok munkát fektettem bele, mire az enyém lett, de
megkaptam! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy visszajön velem?
- Lehet,
hogy visszamegy magával, de ezzel még nem tudja tönkre tenni azt, ami összeköt
minket – felelte Victoria higgadtan. Mivel Corinne láthatólag nem titkolta,
hogy tud róla, mit éreznek egymás iránt Nate-tel, úgy döntött, ő is nyílt
lapokkal játszik. – Húsz év és több ezer mérföld sem volt rá képes! Miből
gondolja, hogy magának sikerül? – tette fel a kérdést olyan magabiztosággal,
mely elbizonytalanította kissé Corinne-t, de ez csak néhány másodpercig
tartott.
- Egy
férfinak vannak bizonyos igényei, és én ott leszek, hogy kielégítsem azokat –
húzta csábos mosolyra ajkát, Victoria pedig érezte, hogy fordul egyet a gyomra,
de nem mutatta a viszolygását, ő pedig folytatta – talán magára gondol majd
közben, de a legkevésbé sem érdekel, mi jár a fejében, amíg az én ágyamban
fekszik! – jelentette ki érzelemmentes hangon, mire az orvosnő megrázta fejét.
- Sosem
fog lefeküdni magával! Vissza fog jönni, én pedig várni fogom – válaszolta
határozottan, de Corinne jeges pillantással nézett szembe vele.
- Gondolja,
hogy elengedem? – húzta fel szemöldökét kihívón, Victoria pedig elmosolyodott.
- Nem
fogja az engedélyét kérni hozzá. Megtalálja a módját, hogy velem legyen –
felelte a kétség legkisebb jele nélkül, de rossz érzés kerítette hatalmába,
amikor Corinne állta a tekintetét.
- Talán
igen, de sosem fogja tudni feleségül venni! – közölte halálos nyugalommal, majd
azonnal folytatta – soha nem egyezem bele a válásba! – tette hozzá kemény
hangon, Victoria pedig úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Milyen
válásról beszél a nő? Egy válást óhatatlanul megelőz a házasság, erről azonban
Nate egy szót sem szólt – vágtáztak agyában a gondolatok, miközben úgy érezte,
rosszul lesz a gondolattól, hogy a férfi esetleg házasságot ígért a nőnek, hogy
őt védje.
- Válás?
– kérdezett vissza értetlenül, de azonnal megbánta, amikor a nő elégedetten
felnevetett.
- Nocsak!
Erről nem beszélt magának? Nem említette, hogy a megállapodásunkban nem pusztán
csak az szerepelt, hogy visszajön velem, hanem az is, hogy feleségül fog venni?
– kérdezte feleslegesen, hiszen Victoria arcáról jól le lehetett olvasni, hogy
váratlanul érte az információ. – Úgy bizony! – bólogatott önelégülten. – Maga,
kedvesem, legfeljebb a szeretője lehet!
- Nem
fogom hagyni, hogy Nate ekkora áldozatot hozzon értem! Akkor sem, ha a
karrierembe kerül! – jelentette ki kemény, elszánt hangon, de Corinne
szánakozva futtatta végig pillantását a doktornőn.
- De
édesem, hiszen már meg is hozta – világosította fel, majd tovább beszélt. –
Amint visszaérünk Bostonba, neki állunk szervezni az esküvőt, és akkor örökre
az enyém lesz!
- Téved,
ha azt hiszi, nyerhet – nyelt nagyot idegesen Victoria, melyből azonban semmi
nem látszott, miközben tartotta a szemkontaktust Corinne-nal. – Szeretjük
egymást, és ezen nem tud változtatni!
- Szerelem!
– kacagott fel gúnyosan Corinne. – drágám, az még nem szerelem, hogy egyszer az
ágyába engedte, pusztán szerencse – jegyezte meg lenéző hangsúllyal, Victoria
pedig érezte, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, amit el tudott viselni.
Képtelen volt tovább tűrni a nő arroganciáját, fennhéjázó viselkedését, az
pedig végképp kihozta a sodrából, hogy ledegradálta azt a csodálatos dolgot,
amit Nate-el átéltek egymás karjaiban. Néhány másodpercig némán nézett rá,
aztán lassan felállt az asztaltól, magához vette a kórlapot, majd felemelte a
poharat és egy hirtelen mozdulattal Corinne arcába öntötte annak tartalmát.
Corinne levegő után kapkodva, felháborodva, tágra nyílt szemekkel meredt rá,
miközben ő kihúzta magát, és hidegen villant kék szeme.
- Örvendtem!
– bólintott felé, aztán mit sem törődve az időközben a büfébe érkező kollégák
meglepett pillantásával, faképnél hagyta a bosszankodó Corinne-t, aki minden
igyekezetével azon volt, hogy felszárítsa elegáns blúzáról a víz által hagyott
foltot.
Rendelőjébe
érve Victoria idegesen kezdte róni a köröket, miközben csak az járt a fejében,
Nate miért nem szólt neki a házasságról. Elborzasztotta a lehetőség, hogy a
férfi ezzel a nővel kösse össze az életét, ráadásul egy percig sem kételkedett
benne, hogy Corinne nem blöffölt, valóban nem engedné ki a karmai közül, ha
egyszer megszerezte. Képtelen volt elviselni a tudatot, hogy Nate ekkora
áldozatot hozzon azért, hogy ő orvos maradhasson. Letörten simítva végig
homlokán, tekintetét végig futtatta először a rendelő berendezésein, aztán
önmagán. Kezét önkéntelenül húzta végig a fehér köpenyen, majd levette nyakából
a sztetoszkópot. Néhány másodpercig némán nézte, majd gombóccal a torkában
helyezte az asztalra. Döntésre jutott, mely ugyan fájdalmas volt a számára, de
korántsem járt akkora kínnal, mint a tudat, hogy Nate és Corinne összekötik az
életüket. Tisztában volt vele, hogy Nate soha nem egyezne bele abba, amire
készült, de úgy gondolta, egyszerűbb lesz később bevallani neki, mit tett, mint
előtte vitatkozni. Éppen felemelte a telefont, hogy megkérdezze, ráér-e az
igazgató, amikor nyílt a rendelő ajtaja, és Nate dugta be fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése