40.
rész
John
a szájához emelte a villát, miközben tekintete a vele szemben ülő fiatalok
között cikázott. Szinte tapintani lehetett közöttük a feszültséget, és bár
Victoria igyekezett nyugodtnak tűnni, kedélyesen elbeszélgetni Maggie-vel,
apját nem tudta becsapni. Ismerte a lányát, pontosan tudta, hogy a mosoly,
melyet ajkára kényszerített, nem valódi és abból, ahogy csak tologatta az ételt
a tányérján, és bizonyos időközönként a falra erősített kerek órára pillantott,
tudni lehetett, hogy alig várja az este végét. Ő és Maggie próbálták
fenntartani a társalgást, melyben a fiatalok részt is vettek, de látszott
rajtuk, hogy gondolatban teljesen máshol járnak mindketten. Néhány másodpercig
eljátszott a gondolattal, hogy talán mégsem volt jó ötlet ez a vacsora, végül
elvetette. Az üzleti életben számtalanszor környékezte meg kétely, de
ösztöneinek engedelmeskedve haladt előre, és kivétel nélkül sikert aratott.
Érezte, most is ezt kell tennie.
- Nem
ízlik, kislányom? – kérdezte aggodalmas hangon, Victoria tányérja felé intve
fejével, melyről alig hiányzott néhány falat, mire a doktornő zavartan
mosolygott apjára.
- Dehogy,
nagyon finom – biztosította az étel kiváló minőségéről a férfit, majd
szabadkozva tette hozzá – a délután folyamán ettem egy szendvicset a büfében,
biztosan megfeküdte a gyomromat – vont vállat látszólag könnyedén, hiszen azt
mégsem vallhatta be, hogy gyakorlatilag azóta alig tud enni, mióta ő és Nate
szakítottak, ráadásul a helyzeten fikarcnyit sem segített, hogy a férfi itt ült
mellette, egészen közel. Valahányszor levegőt vett, orrába bekúszott arcvizének
fanyar illata, pillantása pedig folyton az erős kezekre tévedt, melyek néhány
nappal korábban olyan finoman simogatták végig testét.
- Úgy
tűnik, ugyanaz a kórság kínoz mindkettőtöket – bökött most fejével John Nate
tányérja felé, aki szintén alig fogyasztott valamit a vacsora alatt, ellenben
tekintete gyakran elidőzött az orvosnőn.
- Ebben
biztos vagyok – motyogta orra alatt Nate, hiszen sejtette, hogy Victoria
étvágytalanságának ugyanaz az oka, mint neki. Folyton azon járt az esze, hogyan
tudna kihátrálni az esküvőből úgy, hogy szerelme is orvos maradhasson és
Corinne ne árthasson neki, de semmi nem jutott eszébe. Bármennyire is fájt a
szíve és vágyott Victoria után, el kellett fogadnia a sorsát, hogy ők ketten
sosem lehetnek együtt.
- Én
mindenesetre jól laktam, szóval, ha ti is befejeztétek, javaslom, menjünk át a
könyvtárba és ott folytassuk az estét – tolta el maga elől a tányért John, mire
Victoria megkönnyebbülten nyomott el egy sóhajt, amiért felállhat az orvos
mellől.
- Menjetek
csak, én leszedem az asztalt és elmosogatok – ajánlotta fel készségesen, mert
az is legalább fél órát jelentett Nate nélkül, de apja megrázta a fejét.
- Csak
nem gondolod, hogy nálam a vendég mosogat? – kérdezte felháborodottan – Polly-t
azért fizetem, hogy ezt megcsinálja!
- Először
is, úgy tudtam, én itthon vagyok – állt fel az asztaltól és miközben beszélt,
elkezdte összeszedni a tányérokat – másodszor otthon sincs egyetlen Polly sem,
aki elvégzi helyettem – folytatta, és észre sem vette, hogy amikor Nate előtt
hajolt el, a férfi egy másodpercre mély levegőt vett.
- Victoria-nak
igaza van – kapcsolódott be a vitába Maggie is, mialatt ő is felállt. – Hagyjuk
szegény Polly-t pihenni, eleget dolgozik nap közben. Ti beszélgessetek csak a
könyvárban, mi addig rendet rakunk – kacsintott az orvosnőre, aki mosolyogva
fogadta a támogatást, mire John orra alatt morogva engedelmeskedett. Amint Nate
is eltűnt apjával az étkezőből, Victoria erőtlenül rogyott le az egyik székre, aminek
Maggie is a szemtanúja volt, ahogy visszatért egy újabb adag mosatlanért a
konyhából. – Jól vagy? – kérdezte együttérző hangon, hiszen, ha John nem mesélt
volna neki a tervéről, akkor is észrevette volna a két orvos között vibráló
feszültséget.
- Persze,
semmi bajom – varázsolt gyorsan mosolyt az ajkára Victoria, mialatt felállt, és
magához vett néhány boros poharat. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
Mostanában keveset alszom – tette hozzá, mire Maggie elmosolyodott.
- Ó,
igen – jelent meg réveteg álmodozás a tekintetében. – A jól ismert tünetek.
Étvágytalanság, álmatlanság, elnyomott sóhajok… a szerelem már csak ilyen –
jegyezte meg sokatmondón, mire Victoria határozottan rázta meg fejét.
- Nem,
semmi ilyesmi, csak… - próbált ellenkezni, de Maggie nem hagyta magát,
folytatta.
- Gyönyörű
érzés, nincs a világon ennél szebb – sóhajtott fel szentimentálisan, majd
lesütötte szemét. – Azt hittem, Walter után sosem lesz benne többé részem, de
szerencsém volt – hallgatott el hirtelen, Victoria pedig tudta, hogy az apjára
gondol, és arra, hogy egymásra találtak. Ő is elmosolyodott, ezúttal őszintén,
és közelebb sétált az ápolónőhöz, aki tovább beszélt. – Tudod, bizonytalan
voltam és féltem. Olyan hosszú ideje éltem egyedül… berendezkedtem a magányra,
és féltem mást is beengedni. Féltem a változástól, de leginkább attól, hogy
fájni fog, ha elmúlik. Most már örülök, hogy elnyomtam ezeket a kételyeket és
kinyitottam a szívem. Te se hagyd, hogy a félelem elvegye a lehetőséget a
boldogságtól – figyelmeztette szeretetteljes hangon a doktornőt, de az keserűen
elmosolyodott.
- Hidd
el, Maggie, ha ez az én döntésem lenne… - akadt el egy pillanatra, majd nagyot
sóhajtva rázta meg fejét. – Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni,
bármilyen bátrak is legyünk – válaszolta rejtélyesen, majd a poharakkal a
kezében a konyha felé vette az irányt, Maggie pedig értetlenül nézett utána.
Úgy látszott, tévedtek John-nal, amikor azt hitték, Victoria fél közel engedni
magához Nate-et, de akkor mégis mi tarthatja távol egymástól a szerelmeseket? –
tette fel magának a kérdést, miközben reménykedett benne, hogy a férfi
sikeresebb lesz Nate-tel.
Nate
elgondolkodva forgatta kezében a kristálypoharat, melyben aranyszínű whisky
csillogott. A jégkockák, melyek azonnal munkához láttak és hűteni kezdték az
italt, bizonyos időközönkét a pohár oldalának koccantak, megtörve a szobában
beállt csendet. John néhány másodpercig fürkésző tekintettel figyelte a fiatal
orvost, majd asztalához sétált, és egy gravírozott fedelű, barna dobozból
szivart vett elő.
- Meddig
maradsz Nelson-ban? – kérdezte csak úgy, mellékesen, mire Nate nagyot
sóhajtott.
- Nem
tudom – felelte az igazságnak megfelelően. Szakmai oka már nem volt maradni,
viszont a háta is borsódzott attól, hogy visszamenjen Bostonba. Nemcsak azért,
mert Corinne azon nyomban nekiállt volna szervezni az esküvőjüket. Egyszerűen
már nem vonzotta a nagyvárosi élet, a magányos esték, az üres lakás, a hideg
ágy. Sem Boston, sem bármilyen más város nem nyújthatott számára otthont
Victoria nélkül. Ott akart élni, ahol a nő volt, de erre kevés esélyt látott. –
Talán, néhány nap… nem tudom – ismételte meg a korábbi választ, mire John felé
fordult, és elgondolkodva pásztázta végig tekintetével.
- Emlékszel
a bált megelőző délutánra, amikor összefutottunk a kórházban? – tette fel a kérdést
váratlanul, mire Nate meglepetten húzta fel szemöldökét, ő pedig folytatta –
azt mondtad, szereted a lányomat. Hogy te lennél a legjobb választás neki, mert
senki nem fogja úgy szeretni, ahogy te. Azt is mondtad, hogy Steven mellett
sosem lesz boldog – idézte fel az orvos szenvedélyes szavait, mire Nate lassan
bólintott.
- Így
van – nyelt nagyot az orvos, mialatt ujjai a kezében lévő pohár karimáján
siklottak végig, John pedig közelebb lépett hozzá.
- Nem
értettem egyet – vallotta be őszinte hangon John a nyilvánvalót, amit Nate is
tudott, de mielőtt a férfi válaszolhatott volna a kijelentésre, folytatta – számomra
minden szempontból Steven lett volna a tökéletes választás. A családját
tisztelik Nelson-ban, anyagilag tehetősek, és mellettem dolgozik évek óta.
Nyugodt szívvel bíznám rá a vállalatot… - folytatta, majd nagyot sóhajtott. –
Csak egyetlen dolog hiányzott… Victoria egyáltalán nem akart férjhez menni. Azt
hittem, csak az elköteleződés ellen van kifogása, de amikor megláttalak
benneteket együtt a kórházban és később a bálon, már tudtam, hogy foglalt a
szíve. Mégsem tudtam elfogadni, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Azt akartam,
hogy Steven legyen a vejem, de Victoria ellenállt. Hallani sem akart róla, még
egy árva randevút sem adott a kölyöknek – nevetett fel halkan, ahogy felidézte
lánya ellenkezését, majd hirtelen elkomolyodott, ahogy eszébe jutott a
délelőtti beszélgetésük. – Egészen ma délelőttig. Ma valami megváltozott –
nézett mélyen az orvos szemébe és figyelmét nem kerülte el, hogy az feszültebbé
válik. – Ma ismét felhoztam a témát Victoria-nak, hogy esetleg elfogadhatná
Steven házassági ajánlatát, és tudod, mi történt? – tette fel a kérdést, mire
Nate lassan bólintott.
- Van
egy tippem – felelte halkan, hiszen a doktornő utolsó mondatát a beszélgetésből
tisztán hallotta, amikor belépett a kórterembe.
- Elfogadta.
Minden vita nélkül belement, hogy férjhez menjen – válaszolta John és hangjából
most is jól ki lehetett venni a csodálkozást, miközben tovább beszélt. – Bár
egyértelműen téged szeret, mégis máshoz akar hozzámenni. Valakihez, aki mellett
sosem lesz boldog! Szóval, tőled várom a választ, hogy mi az Isten nyila
történt! – emelte meg kissé a hangját váratlanul, mire Nate meglepetten kapta
fel fejét a változásra, így megláthatta a harag szikráit pattogni a szemében.
- Mr.
Kincaid… - igyekezett valahogy megmagyarázni a dolgokat Nate, bár arról fogalma
sem volt, mit mondhatna, de az idős férfi nem hagyta.
- Victoria
a mindenem, Nate! Az egyetlen, ami a feleségem szerelméből maradt nekem, és átkozott
legyek, ha hagyom, hogy bárki bántani merészelje! Tiszteltem az édesanyádat,
rólad is pozitív kép alakult ki bennem az elmúlt napokban, de ha miattad ilyen
szomorú, életed végéig bánni fogod, hogy valaha megismertél! Értesz engem,
fiam? – szorította össze keskeny ajkát elszántan, mire az orvos magabiztosan
állta a tekintetét.
- Mr.
Kincaid – fogott bele ismét, nyugalmat erőltetve magára Nate. – Esküszöm, hogy
nem akartam bántani Victoria-t. Higgye el, nekem sem könnyű ez a helyzet…
- Hogy
merészeled ezt állítani, amikor Corinne-t készülsz feleségül venni!? – szegezte
neki a kérdést egyenesen, amivel sikerült meglepnie az orvost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése