30.
rész
Bármennyire
is fájdalmas volt, nem hagyhatta, hogy ismét elgyengüljön, hogy utat engedjen
az érzéseinek, és elnyomja a kérdéseket, és kétségeket, melyek gyötörték. Már
így is túl messzire ment, jobban sérült a lelke, mint bármikor.
- Mégis,
hogyan képzeled a folytatást, Jason? – tette fel a kérdést lenyelve könnyeit –
nem akarsz velem lenni, de időnként, ha nagyon hiányzom, felkeresel? – kérdezte
felszegett állal. Elhatározta, nem fogja kimutatni, mennyire hiányozna Jason,
ha az mégis úgy dönt, véget vet a kapcsolatnak, ami talán nem is volt annak
nevezhető. Elvégre neki is van önérzete, büszkesége, még ha ez nem is pótolja a
szerelmet, amit a nyomozó iránt érez.
- Nem
tudom, mit mondhatnék – válaszolta Jason, mely azonban nem teljesen fedte a
valóságot. Eszével pontosan tudta, mit kellene felelnie erre a kérdésre, ahogy
azt is tudta, örökre békén kellene hagynia a nőt, de képtelen volt megtenni,
képtelen volt kimondani.
- Én
igen – szólalt meg Robin, miközben felsóhajtott, és ujjaival végig gereblyézett
hosszú haján, melynek selymességét Jason még mindig az ujjai között érezte. –
Nekem ez így nem megy. Nem tudom, és nem is akarom ezt csinálni – vett erőt
magán, hogy lezárja a vitát és ezzel a férfival közös kapcsolatot is. –
Legalábbis… így nem – tette hozzá egészen halkan, mire Jason elgyötörten
sóhajtott fel.
- Kérlek,
Robin… - kezdett volna bele, bár ő maga sem tudta, mit szeretne tőle, mire
Robin ráemelte könnyes tekintetét.
- Amit
kérni szeretnél, azt nem tudom megadni, Jason – vágott a szavába a doktornő,
majd kihúzta magát és karját összefonta mellkasa előtt, arcáról pedig eltűntek
az érzelmek. – Szeretném, ha most elmennél – bökött fejével az ajtó felé, Jason
pedig érezte, hogy nem szállhat vitába vele. Nem volt hozzá joga. Nem tehette
meg, hogy megkéri, hadd maradjon, noha tudja, sosem adhatja meg neki, amit
szeretne. Néhány másodpercig szótlanul nézte az orvosnőt, mintha örökre az
emlékezetébe akarná vésni gyönyörű vonásait, majd lassan bólintott, és elhagyta
a szobát. Robin minden erejével azon volt, hogy visszatartsa a könnyeit,
mialatt hallgatta, hogy a nyomozó felöltözik, de amint becsukódott a lakás
ajtaja, elfogyott az ereje. A könnyek végig folytak arcán, fejét a párnába
fúrta, és zokogva adta ki magából a fájdalmat, mely lelkét mardosta.
Emberfeletti
volt a gyötrelem, a férfi mégsem tudott elmenni onnan. Figyelte, ahogy a
nyomozó kora reggel elhagyja Robin lakását, mialatt biztos volt benne, hogy
megint szeretkezett a nővel. Este látta, amint együtt megérkeztek, ő pedig,
mint egy önmagát kínozni kész, bűnbánó vétkes, ott maradt egész éjszaka a saját
maga által teremtett pokolban, és a nő hálószobájának ablakát figyelte.
Pontosan tudta, mit művelnek, szinte hallotta a két ember szerelmének hangjait,
Robin sóhajait, ahogy odaadja magát annak a mocskos zsarunak. Haragja
gyötrelmes féltékenységgel párosult, tudta, lelke addig nem talál megnyugvást,
míg nem cselekszik végre. Az első eset még lehetett tévedés, de erre a
másodikra már nincs magyarázat, ezért már nem jár feloldozás Robin-nak. Ez már
hiba volt, a doktornő túl ment minden határon! Annyit készült, hogy együtt
legyenek, a közös otthonuk várta őket, Robin pedig kész lett volna mindent
tönkre tenni! Olyan kevésen múlt előző nap, az irodájában. Érezte, ahogy
csökkent az ellenállása, látta a szemében, hogy figyel rá, amíg meg nem jelent
az a rendőr! Mindent elrontott! Ha csak néhány percet kapott volna még vele
kettesben, biztosan meg tudta volna győzni, hogy egymás mellett a helyük.
- Eljött
az idő! – dobta el cigarettáját, mialatt ökölbe szorult a keze. Robin-nak meg
kell tudnia, hogy őhozzá tartozik, egyedül hozzá és nem ehhez az álszent
zsaruhoz. Cselekednie kell, méghozzá azonnal. Képtelen volt tovább várni. Már a
puszta gondolata is annak, hogy vége lesz a várakozásnak, kéjes boldogsággal
töltötte el, miközben nagyot sóhajtott. – Majd én megmutatom neked, milyen,
amikor egy férfi igazán szeret – motyogta fél hangosan, mialatt elszánt
pillantást vetett a nő lakására, és elindult felé.
Jason
bűntudattal küzdött egész délelőtt. Rossz hangulatban váltak el egymástól
Robin-nal, és ez rányomta bélyegét a napjára. Nem mintha elfelejtette volna
aggodalmait, vagy az okokat, amiért távol kell maradnia a nőtől, hiszen tudta,
hogy ha része marad az életének, azzal talán csak árt neki, de a gondolat, hogy
többé ne lássa, vagy egyáltalán ne legyen része, elviselhetetlennek tűnt. Csak
néhány órája döntötte el, hogy nem fognak találkozni többé, mégis minden sejtje
azt súgta, hagyja ott az irodát, és meg se álljon a nő rendelőjéig. Az első
alkalom után még azt gondolta, nagyobb szívfájdalom nélkül leléphet, de két nap
elég volt hozzá, hogy teljesen megtörjön. Egyfolytában Robin-ra gondolt és
kínjainak ellenszerét csak abban látta, ha még többet találkozik vele. Képtelen
volt uralkodni magán, találkoznia kellett vele, látnia, hallania, csókolnia,
ölelnie, érezni, ahogy a karjaiba simul, de ezzel csak azt érte el, hogy még
többet akart belőle. Azt akarta, hogy élete végéig vele legyen, hogy soha ne
kelljen elválnia tőle. A fenébe is, hát ez a szerelem? Mintha apró darabokra szaggatnák
az embert? Aki szerelmes, egyfolytában csak arra vágyik, hogy lássa a másikat,
hogy újra vele legyen, még ha kínszenvedés vár is rá az út végén? – tette fel a
kérdést, melyre nem tudta a választ, csak a kérdések szaporodtak egyre jobban.
- Szerelmes
vagyok… - motyogta maga elé mosolyogva, majd hitetlenkedve ingatta meg fejét. Akkor
miért volt ilyen ostoba mégis reggel? Miért lökte el magától, ahelyett, hogy
szorosan átölelte volna, és szembe nézett volna a félelmeivel? Hol van az
megírva, hogy a szülei sorsa jut neki is? – ostorozta magát mérgesen. A
vágyakozás egyre nőtt benne Robin után, olyannyira, hogy azt hitte, menten
elemészti. Látni akarta, elmondani neki, hogy szereti, és hajlandó küzdeni
azért, ami kettőjük között van. Négy óra hosszat tartott ez az állapot, végül
az ötödik órában azon kapta magát, hogy felpattant a székről és kabátja után
nyúlt.
- Készülsz
valahova? – jelent meg Sean az asztala mellett, aki egész délelőtt úgy kerülte,
mint a pestist. Nem kellett sok idő, hogy felmérje, a szokottnál is harapósabb
kedvében van társa, ezért jobbnak látta, ha inkább egyedül hagyja. Most viszont
döbbenten húzta fel szemöldökét, amikor észrevette a változást, amin
keresztülment az elmúlt néhány órában.
- Igen!
El kell mennem! – bújt bele a kabátba, majd oldalára csatolta fegyverét.
- Várj,
mondani akartam valamit – állította volna meg, de Jason túl izgatott volt a
terveit illetően, hogy figyelni tudott volna rá.
- Később!
Ez most tényleg nagyon fontos nekem! – nézett komolyan a fiatal férfira, aki
hirtelen elmosolyodott, és bólintott.
- Rendben,
akkor majd ezt én elintézem! Menj! – bökött fejével a lift felé, de amikor amaz
elindult volna, megszólalt asztalán a telefon.
- Deeks!
– morrant bele nem túl kedvesen, amiért feltartják élete legfontosabb beszélgetése
előtt, de azonnal érdeklődőbb lett, amikor meghallotta, hogy a törvényszéki
informatikus van a vonal végén.
- Nyomozó,
sikerült! – jelentette be boldogan, majd azonnal folytatta – ne kérdezze,
hogyan, de sikerült visszakövetni az IP-címeket. A fickó nem kezdő, ez
egyértelmű, mert jócskán megdolgoztatott minket!
- Ki
az? – markolta meg szorosabban a kagylót a férfi, és a másodpercek óráknak
tűntek, mire végre ismét megszólalt a másik.
- Walter
Peanub – válaszolta, Jason pedig érezte, hogy elfogja a düh, ugyanakkor
elégedettséggel is eltöltötte, hogy jó nyomon jártak. – Elég kusza hálózatot
épített ki, de miután feltörtünk minden kódot, egyértelműen az ő cégénél lévő
hálózathoz jutottunk.
- Kösz!
Jó munkát végeztek! – dicsérte meg őket, majd bontotta a vonalat, aztán Sean
felé fordult – Walter Peanub Julia-hoz köthető az IP-cím alapján! Most már
behozhatjuk a rohadékot! – tájékoztatta a férfit, de az legnagyobb
meglepetésére, nyugodtan bólintott.
- Tudom,
azért indultam – felelte és amikor látta az értetlenséget Jason arcán,
folytatta – még éjszaka telefonáltak a nyomszakértők, hogy a furgonban
vérnyomokat találtak, ami megegyezett Julia vércsoportjával, ezen kívül a
cigarettásdobozon ott volt Walter ujjlenyomata. Gondoltam, ez már elég ahhoz,
hogy beszélgessünk vele – húzta fel szemöldökét büszke magabiztossággal Sean. –
Az imént telefonált egy motel tulajdonosa. Felismerte a hírekben Peanub
fotóját, nála vett ki egy szobát ma reggel.
- Akkor
ne várakoztassuk tovább! Hozzuk be! – jelentette ki Jason határozottan, de
amikor indulni akart, Sean megfogta a karját.
- Várj!
Nem azt mondtad, hogy fontos ügyben el kell intézned valamit? – emlékeztette a
férfit korábbi kijelentésére, mire Jason egy másodpercig hezitálni látszott.
- Társak
vagyunk – válaszolta komolyan – ott a helyem melletted! – tette hozzá. Tudta,
hogy fontos lenne Robin-nal beszélnie, de nem akarta még egyszer azt a hibát
elkövetni, amit Hank esetében. Félt, hogy a történelem megismétli önmagát, és
megint elveszíti egy társát, akit már kezdett megkedvelni. Úgy gondolta, először
zárják le a sorozatgyilkosságot, Robin-nal később is beszélhet, így legalább ő
közölheti vele, hogy elfogták azt a nyomorultat. Alig várta, hogy végre pontot
tehessen az ügy végére, és a doktornővel lehessen.
Robin
számára lassan telt a délelőtt. Kétségek gyötörték és rég nem tapasztalta már,
hogy nincs hatalma az érzései fölött. Mérges volt Jason-re. Ő készen állt, hogy
feláldozza a maga által felállított szabályokat, kész volt beengedni a férfit a
szívébe, de ma reggel úgy tűnt, a nyomozó köszöni szépen, de nem kér belőle.
Talán valóban ennyi volt az egész, gondolta szomorúan. Jason egyáltalán nem úgy
viselkedett, mintha kész lenne folytatni a kapcsolatot, neki pedig már
semmilyen befolyása sincs a dolgok alakulására, ezzel sajnos meg kellett
békülnie. A munka sem segített, mert amilyen zsúfolt volt egy-egy napja, ma
csak lassan szállingóztak a betegek. Ugyan ráfért a pihenés, de még jobban jött
volna, ha nincs ideje gondolkodni. Hogy elterelje figyelmét, bement az irodába,
és úgy döntött, nekiáll pótolni a papírmunkát, amivel mindig elmaradása volt,
de sehogy sem tudott odafigyelni. Folyton eltévesztette a sorokat, melléütött a
billentyűzeten, nem győzte javítani a hibáit, így aztán pár óra múlva feladta.
Szemét lehunyva nyújtóztatta ki elgémberedett gerincét, és éppen azon
gondolkodott, hogy harapnia kellene valamit, amikor halkan kopogtattak.
Meglepetten pillantott a nyitott ajtóra, ajka pedig mosolyra húzódott, amikor
meglátta, ki a váratlan vendége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése