26.
rész
Robin
egy másodpercre lehunyta szemét, ahogy felmérte a helyzet tragikomikumát. A
sors fintora volt, hogy a nyomozó napokig nem kereste, és éppen most tévedt
erre, amikor Chris megpróbálta megcsókolni. Fogalma sem volt róla, mióta állhatott
az ajtóban, mennyit hallott, vagy egyáltalán, mit látott, mivel Jason arcáról
semmit nem tudott leolvasni. Chris tekintete érdeklődve cikázott a két ember
között, miközben óvatosan, nehogy megszédüljön, ő is felállt a kanapéról.
- Éppen
ellenkezőleg – szólalt meg könnyedén, megtörve ezzel a beállt csendet – a
legjobbkor jött, hogy megkíméljen egy újabb megalázó elutasítástól –
mosolyodott el szomorkásan, miközben tekintete csalódottan simogatta végig a
doktornő arcát.
- Elutasítástól?
– ismételte meg enyhe hitetlenkedéssel a hangjában Jason, mire Robin érezte,
hogy mérges lesz, amiért a nyomozó azt feltételezi róla, hogy napokkal a
szenvedélyes éjszakájuk után, más férfi csókját elfogadná. – Innen nem annak
tűnt – tette hozzá csípősen, miközben fogalma sem volt, mi lehet az a szúró
érzés, ami hatalmába kerítette. Soha nem érzett féltékenységet, így aztán
beazonosítani sem tudta, csak azt érezte, hogy meg tudná fojtani az előtte álló
férfit, amiért egyáltalán próbálkozott.
- Nos,
a kanapéról nézve viszont félreérthetetlenül az volt – rántotta meg vállát
nyugodtan, mint, akit nem is különösebben érdekel, hogy hisz-e neki a nyomozó.
- Mi
történt egészen pontosan? – kérdezte Deeks, fejével pedig az egyenruhás
homlokán lévő sebre bökött, így egyértelművé téve, hogy mire gondol.
- A
folyosón néztem szét, ahogy utasított korábban, amikor feltűnt, hogy a doktornő
titkárnője nagyon ideges – vált hivatalosabbá Chris hangja, ahogy beszámolt az
eseményekről. – Elmondta, hogy egy férfi látogatta meg a doktornőt, így bejöttem.
Akkor láttam meg Walter Peanub-ot, meglehetősen fenyegető helyzetben.
Előállítottam, de váratlanul leütött…
- Tehát,
hagyta meglépni? – kérte számon kemény hangon a járőrt Deeks, Robin pedig
értetlenül nézett rá. Nem értette, miért ilyen ellenséges a férfival, aki
minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje. Az, hogy esetleg féltékeny lehet a
nyomozó, meg sem fordult a fejében, hiszen világosan az értésére adta, hogy a
néhány nappal korábbi éjszaka nem ismétlődhet meg, és nem akar tőle semmit.
- Lényegében
igen, de… - simított végig tarkóján szégyenkezve Chris, de Jason nem engedte,
hogy befejezze.
- Akkor
nem gondolja, hogy a kanapén henyélés helyett, már tűvé kellene tennie az
épületet és a környéket, hogy megtalálja?! – emelte meg kissé hangját, bár ő
maga sem tudta, miért az őrmesteren tölti ki mérgét. Nem tudta eldönteni, hogy
dühének oka az, hogy Walter meglépett, vagy az, hogy látta, amint Chris
megpróbálta megcsókolni a doktornőt. Lelki nyugalma érdekében igyekezett az
első lehetőséget tudatosítani magában. A járőr zavartan bólintott, majd az
orvosnő felé fordult.
- Sajnálom,
ha kényelmetlen helyzetbe hoztam, nem ez volt a szándékom – kért elnézést
őszinte tekintettel, mire Robin elmosolyodott.
- Nincs
miért elnézést kérnie, Chris – nyugtatta meg a férfit, aki bólintott, majd
fejébe nyomta tányérsapkáját és sietős léptekkel távozott. A csend, mint egy
kifeszített ponyva telepedett rájuk, miközben Robin várakozón nézett a
nyomozóra. – Mi szél hozott erre? – kérdezte látszólag nyugodtan, mire Jason
megköszörülte a torkát.
- Hallottam,
hogy Peanub itt volt, és meglépett. Látnia akartam, hogy jól vagy-e –
válaszolta, miközben közelebb lépett, és tekintete végig futott a nőn, mint,
aki saját szemével akar meggyőződni róla, hogy nem esett baja.
- Semmi
bajom – fonta karba kezeit maga előtt Robin – hála Chris-nek. Időben érkezett –
tette hozzá, mialatt észrevétlenül távolabb lépett a nyomozótól, akinek azonban
nem kerülte el figyelmét a mozdulat.
- Igen
– értett egyet Deeks, majd zavartan túrt bele sűrű hajába. – Azt hiszem, egy
kissé nyers voltam vele… - tette hozzá bűnbánó hangon, amivel Robin nem tudott
vitatkozni.
- Ez
kétségtelen – bólintott határozottan, miközben szemét egy percre sem vette le a
nyomozóról, aki nagyot sóhajtott.
- Fogalmam
sincs, mi ütött belém, de azok után, ami történt… - állt meg egy pillanatra,
mint, aki nem tudja, mit is akar mondani, mire Robin ingatni kezdte a fejét.
Megértette, hogy Jason dühös lett, amiért Walter elmenekült, de akkor sem lett
volna indokolt ilyen hangon beszélnie Chris-szel, mialatt a nyomozó tovább
beszélt, mintha csak magához intézné a szavait. – Úgy értem… ott ültél a
kanapén… szorosan mellette, és ő meg akart csókolni! – bökte ki nehezen Jason,
ismét beletúrva a hajába, jól mutatva ezzel, milyen zavarban van, Robin pedig meglepetten
emelte rá zöldes-barna szemét. Most jött csak rá, hogy Jason egyáltalán nem
azért viselkedett így a járőrrel, mert hagyta meglógni a gyanúsítottat, hanem
azért, mert közeledni próbált hozzá.
- Azt
hittem, azért vagy dühös, mert Walter lelépett – szólalt meg halkan, mire Jason
meglepetten nézett vissza rá.
- Hogy?
– kérdezett vissza értetlenül, aztán hirtelen bólogatni kezdett – hogyne!
Persze, hogy azért! – vágta rá határozottan, majd kihúzta magát, és mosolyt
erőltetett ajkára. – Elvégre, semmi közöm hozzá, hogy Chris meg akar-e
csókolni, igaz? Vagy… ahhoz, hogy te ezt hagyod-e… - tette hozzá nagyot nyelve,
mire Robin másodpercekig némán nézte a férfi arcát. – Mármint… nem hagytad,
igaz? O’Neill azt mondta, visszautasítottad, és… - akadt el ismét, majd
tehetetlen kétségbeeséssel nézett az orvosnőre, aki halványan mosolyogva
figyelte – az Istenért! Nem szánnál meg végre? – tört fel belőle segélykérőn,
mire Robin mosolyogva vont vállat.
- Nem
is tudom – gondolkodott el látványosan néhány másodpercig – egész aranyos vagy,
amikor féltékenység gyötör – tette hozzá komiszul, mire Jason összeráncolt
szemöldökkel nézett vissza rá.
- Féltékeny?
– ismételte meg a szót értetlenül – én… nem szoktam féltékeny lenni! Az nem
ilyen!
- Honnan
tudod, milyen, ha még sosem voltál? – dobta vissza a labdát Robin, mire Jason
türelmetlenül lépett közelebb hozzá.
- Ha
féltékeny lennék, arról tudnék! – jelentette ki magabiztosan, a doktornő pedig
mosolyogva bólintott.
- Rendben
– hagyta rá a férfira, de szívét melegség járta át a gondolatra, hogy Jason
számára mégsem olyan közömbös, mint ahogy azt próbálja elhitetni magával.
- Rendben?
– kérdezte Deeks gyanakodva – mit jelent az, hogy rendben? Mi van rendben?
Rendben, hogy nem vagyok féltékeny? Ez neked rendben van? Vagy az van rendben,
hogy O’Neill megpróbál megcsókolni? – záporoztak a kérdések, Robin pedig csak
nagy nehézségek árán volt képes megőrizni komolyságát, amikor Jason felé
fordult.
- Rendben,
elhiszem, hogy nem vagy féltékeny – válaszolta nyugodtan, majd asztalához lépett
és pakolni kezdett táskájában. Jason némán figyelte minden mozdulatát, miközben
belsőjét majd’ szétvetette a gyötrődés amiatt, hogy megtudja, valóban
visszautasította-e a férfit.
- Szóval…
- törte meg ismét a csendet feszengve – elutasítottad? Mármint, nyilván nem
tartozik rám, csak pusztán kíváncsi vagyok, ennyi az egész – tette hozzá
gyorsan, még mielőtt Robin téves következtetéseket vonna le, mire a doktornő
ránézett.
- Így
igaz – bólintott, de amikor Jason megkönnyebbült volna, hogy választ kapott a kérdésre,
folytatta – nem tartozik rád – fűzte mellé, amaz pedig morcosan szorította
össze ajkát.
- Elég
letörtnek tűnt szegény – köszörülte meg torkát, Robin pedig nem tudta
eldönteni, hogy neki szánta ezt a mondatot vagy saját magát akarja
megnyugtatni.
- Megvolt
rá az oka – jegyezte meg csakúgy, mellékesen, Jason pedig, amint felfogta a
szavak értelmét, elnyomott egy mosolyt. Most már biztos volt benne, hogy Chris
miatt nem kell aggódnia, mégis jobban örült volna, ha nem legyeskedik folyton a
doktornő közelében, bár azt ő maga sem értette, miért zavarja ez ennyire.
Tekintetével követte Robin-t, ahogy a laptopját is eltette, majd leakasztotta
kabátját a fogasról. Egyértelmű volt, hogy indulni készül.
- Hova
készülsz? – kérdezte érdeklődve, mire Robin felemelte fejét.
- Haza
– felelte olyan természetességgel a hangjában, mint, aki nem is érti, ez miért
nem egyértelmű, de Jason megrázta fejét.
- Elviszlek
– közölte megmásíthatatlan hangon. – Peanub szabadon kószál a városban, nem
mehetsz egyedül! – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, elvette a nőtől a
táskáját. Az utat a lakásig szótlanul tették meg, mindketten gondolataikba
mélyedtek. Jason nem értette saját viselkedését. Tisztában volt vele, hogy
nincs joga kérdőre vonni a doktornőt, hiszen megállapodtak, hogy nem lehet
közöttük semmi, Robin szabad ember, azt enged be az életébe, akit csak akar,
mégsem tudta elviselni a gondolatot, hogy más férfit is megajándékozhat azzal a
csodával, amit a karjaiban átélhetett. Tekintetét az útról néhány másodperce az
orvosnő felé fordította, aki az utca mellett álló kirakatokra koncentrálta
minden figyelmét. Kivételesen nem erőltette a társalgást, ami egyszerre volt
csalódás és megkönnyebbülés Jason számára. Fogalma sem volt, mit mondhatna
neki. Amit a szíve súgott, nem engedhette meg magának, eszére pedig nem
akaródzott hallgatnia. Így történhetett, hogy amikor megérkeztek a nő
lakásához, gondolkodás nélkül szállt ki az autóból, és kísérte egészen az
ajtóig.
- Nos,
köszönöm a fuvart – köszörülte meg torkát Robin, mialatt a kulcsot a zárba
illesztette, de meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor látta, hogy Jason
továbbra sem mozdul. – Van még valami? – kérdezte, mire Deeks végig simított
állán.
- Peanub
ellen körözést adtunk ki – felelte, mialatt agyában kutatott, mivel húzhatná még
az időt, hogy ne kelljen elválnia a nőtől. – Hibát követett el azzal, hogy
O’Neill-re támadt. Ezért előzetesbe tehetjük, de amíg szabadon van, nem vagy
biztonságban. A járőrök itt lesznek a házad előtt, váltásban, ahogy eddig.
- Rendben
– bólintott Robin, Jason pedig kezdte meggyűlölni ezt a szót. Közönyösség volt
benne, érdektelenség, olyan érzést keltett, mintha a doktornőt egyáltalán nem
érdekelné, mi történik körülötte, vagy ami a legbántóbb volt, mintha róla nem
akarna már tudomást venni.
- Nyisd
ki az ajtót – kérte határozottan – körülnézek a lakásban, nehogy odabent várjon
rád – tette hozzá magyarázatképpen, mire Robin azonnal engedelmeskedett. Néhány
percet kellett csak várnia, hogy Jason ismét megjelenjen az ajtóban. – Tiszta,
nem járt itt senki – nyugtatta meg az orvosnőt, mire egy újabb bólintással
kísért tudomásulvétel volt a válasz.
- Akkor…
- hagyta nyitva a mondatot Robin, de mivel Jason továbbra sem mozdult, az ő
szíve viszont egyre jobban sóvárgott utána, erőt vett magán és folytatta –
akkor azt hiszem, mehetsz is – nyögte nehezen, de legnagyobb meglepetésére
Jason nemet intett fejével.
- Nem
akarok hazamenni – jelentette ki komoly tekintettel, mialatt kék szemében
megmagyarázhatatlan kifejezés jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése