25.
rész
Robin szája kiszáradt, gyomra
remegett az idegességtől, keze reszketett, mégsem volt hajlandó hagyni, hogy
eluralkodjanak rajta az érzelmei, és megbénítsák. Szilárdan elhatározta, hogy
ha kell, utolsó leheletéig harcolni fog volt páciense ellen.
- Ne
merészeljen hozzám nyúlni, Walter! – figyelmeztette félelme ellenére
határozottan a férfit, aki meglepetten nézett le a hegyes, éles tárgyra, de
reagálni nem volt ideje, mert nyílt az ajtó, és Robin legnagyobb örömére, Chris
lépett be rajta. Tekintete a falfehér doktornő arcáról a kezében szorongatott
ollóra tévedt, majd a nő felé közeledő férfira. Másodpercek tört része alatt
fogta fel a helyzetet, és fegyvert rántott, amit egyenesen Walter-re szegezett.
- Lépjen
hátra, és tegye tarkóra a kezét, de azonnal! – csattant a hangja utasítón,
mialatt Robin kihasználta a helyzetet, és megkerülve az asztalt, Chris felé
sietett. – Jól van, Dr. Hall? – kérdezte aggodalmas hangon, miközben szemét egy
percre sem vette le Walter-ről, aki engedelmeskedve az utasításnak, kezét már a
tarkójára tette, és száját összeszorítva várt.
- Se…
semmi bajom… - dadogta reszketve Robin, aki csak most fogta fel, milyen közel
is állt ahhoz, hogy valami baja essen.
- Hé,
maga! – intézte most szavait keményen Chris Walter felé. – Lassan induljon el
felém, de a keze továbbra is a tarkóján legyen, megértette? Ha bármivel
próbálkozik, az egész tárat kiürítem, és higgye el, jól célzok! – tette hozzá
fenyegetőn, mire Walter mély levegőt vett és lépésben indult el a járőr felé. Miután
egészen közel került hozzá, Chris eltette pisztolyát, és határozott mozdulattal
ragadta meg Walter karját, akit aztán minden finomkodás nélkül taszított arccal
a fal felé, mialatt Robin mélyeket lélegezve figyelte. Rutinos mozdulatokkal
motozta meg a férfit, akinek zsebéből előkerültek autójának kulcsai, egy csomag
rágógumi, egy doboz piros-fehér, Marvel márkájú cigaretta, öngyújtó, majd a
pénztárcája, melyet Chris kinyitott, hogy megnézze, kibe sikerült botlania. – Walter
Peanub – olvasta fel a kezében lévő igazolványról a nevét, majd a felismerés
szikrája lobbant szemében. – Szóval, maga az – húzta el száját undorodva, majd
Robin felé fordult. – Most beviszem, és elbeszélgetünk vele egy kicsit –
kacsintott a nőre vidáman, aki még soha életében nem örült annyira a szőke hajú
férfinak, mint ebben a pillanatban. Amikor Chris leakasztotta oldaláról a
bilincset, hogy rákattintsa Walter kezére, az hirtelen megpördült, és teljes
erejével vágott annak arcába. Chris, akit váratlanul ért a támadás,
megtántorodott, és teljes erőből vágódott hanyatt, Walter pedig kihasználva a
lélegzetvételnyi szünetet, feltépte az iroda ajtaját és elfutott. Robin
rémülten guggolt le a járőr mellé, aki fogát összeszorítva tapasztotta ujját
vérző homlokára, miközben másik kezével a vállára erősített rádióért nyúlt. –
Itt Lincoln 1! O’Neill vagyok! – morgott fájdalmas hangon a rádióba – Code 03!
Egy gyanúsított szökésben a kapitányság épületében. Magas, vékony testalkatú,
nagyjából 170 centi magas, barna hajú, futár egyenruhát visel – adta le az információkat
a kollégáknak, mire a vonal másik végén azonnal felcsendült egy női hang.
- Vettem,
Lincoln 1! Máris riasztom a kollégákat – közölte magabiztosan, majd recsegni
kezdett a készülék és hallani lehetett, ahogy a diszpécser kiadja az utasítást
a többi egységnek, aztán elhallgatott.
- Jöjjön,
segítek felállni – nyúlt hóna alá Robin segítőkészen, mire Chris átölelte a
vállát és hagyta, hogy a kanapéra ültesse, aztán elfektesse. A szoba forgott
vele, nagyokat kellett pislognia, hogy látása visszatérjen, miközben átkozta
magát, amiért nem volt elég szemfüles. Szó nélkül tűrte, amikor az orvosnő
hideg vízzel átitatott rongyot helyezett a homlokán lévő sebre, melyről úgy
látszott, nem kell varrni, csak felszíni sérülés érte. – Jól van? – kérdezte
aggodalmas hangon, miközben leült a férfi mellé a kanapéra, és a ruhát szorosan
annak homlokán tartotta, mire Chris elhúzta száját.
- Leszámítva
a büszkeségemet ért sérülést, megvagyok – válaszolta félig komolyan, mire Robin
nem állta meg mosolygás nélkül.
- Nem
fáj a feje? Nem szédül? – záporoztak tovább a kérdések, hogy kiderítse, nem
kapott-e agyrázkódást a férfi, mire Chris hirtelen elmosolyodott.
- Semmi
bajom, sőt! Azt hiszem, szerencsés vagyok – jegyezte meg rejtélyesen, mire
Robin értetlenül nézett rá.
- Miért?
– kérdezte ártatlanul, Chris pedig huncut mosolyra húzta keskeny ajkát.
- Mert
kettőt látok magából – kacsintott komiszul, a doktornő pedig nem állta meg,
hogy ne nevesse el magát.
- Először
is, ne játszadozzon ezzel, mert komoly baja is eshetett volna! – rótta meg
finoman a járőrt. – Másodszor, ezt nem nevezném szerencsének. Vannak, akik
szerint, egy is sok belőlem – rántotta meg vállát könnyedén, mire Chris
elkomolyodott.
- Én
nem tartozom közéjük – felelte halkan, Robin pedig érezte, hogy megváltozott a
hangulat. – Igazából még hálás is vagyok ennek a fickónak – tette hozzá
somolyogva, Robin azonban hitetlenkedve ingatta meg fejét.
- Valóban?
Pedig nincs rá oka – válaszolta bűntudatosan, hiszen a férfi miatta sérült meg.
– Walter meglépett, a homlokán lesz egy jó nagy púp, a seb helyén pedig
biztosan megmarad a heg.
- Legalább
marconább lesz a külsőm – vigyorodott el Chris, amivel ismét sikerült mosolyt
csalnia Robin arcára, aki elgondolkodott, mennyivel másabb a járőr, mint Jason.
Chris bármit képes volt humorral kezelni, míg Jason-ből áradt egyfajta
megfoghatatlan komolyság, és csak ritkán látta nevetni, vagy fesztelenül
viselkedni. Többnyire feszült volt és kimért, legalábbis, ha ő a közelben volt.
Amint idáig jutott gondolatban, el is szégyellte magát, hiszen most már tudta,
mi az oka annak, hogy Jason ilyen távolságtartó, és eszébe jutott az is, ennek
ellenére, mennyire figyelmes, gondoskodó, és legfőképpen, milyen gyengéden
szerette őt előző éjjel. – Ráadásképpen pedig, végre örült nekem – zökkentette
ki gondolatai közül Chris hangja.
- Chris,
én mindig örülök magának – mosolygott rá kedvesen, mire az, megrántotta vállát.
- Most
például, mennyire örül nekem? – húzta fel szemöldökét kérdőn, de azonnal
felszisszent, ahogy a fájdalom belehasított homlokába, de amikor Robin arcán
észrevette, hogy nem érti, mire gondol, ravaszkásan elmosolyodott. – Tudja,
alapvetően nem vagyok megvesztegethető, és hála pénzt sem fogadhatunk el, de ha
már úgy alakult, hogy megmentettem, nem bánom! Kivételt teszek, vállalom a
kockázatot, hogy leszerelnek és meghálálhatja egy vacsorával – ajánlotta fel
újra a randevú lehetőségét, mire Robin elnevette magát a szűnni nem akaró
kitartáson.
- Nem
venném a lelkemre, ha miattam bocsátanák el a rendőrségtől – adott kitérő
választ, miközben óvatosan leemelte a sebről a vizes ruhát, és szemét
összehúzva vizsgálta meg a sebet. Megnyugodva állapította meg, hogy a vérzés
elállt, Chris pedig megrántotta széles vállát.
- Pusztán
a lelkiismerete miatt ne hagyjon ki egy vacsorát velem – csillant kék szeme
komiszul – elvégre, csupán az egyenruhám tartja vissza egy randevútól, nem
igaz? – kérdezte szokatlanul komolyan, majd folytatta – bár, meg kell mondjam,
talán nem tudja, de a találkozónkra nem ebben a szerelésben mennék – tette
hozzá vidáman, mire Robin értetlenül nézett vissza rá.
- Ezt,
hogy érti? – pislogott zavartan, mert fogalma sem volt róla, hova akar
kilyukadni a férfi, mire amaz ismét vállrándítással felelt.
- Úgy
értem, hogy Deeks-nek talán azért van több esélye, mert ő civilruhás zsaru –
vélekedett elgondolkodva, teljesen rossz irányból megközelítve a kérdést, mire
Robin meglepetten húzta össze szemöldökét.
- Mondtam
már, hogy Deeks és köztem nincs semmi – jelentette ki határozottan, figyelmen
kívül hagyva a szúró érzést, mely megkörnyékezte szívét a mondatra, majd
folytatta – nem az egyenruha ellen van kifogásom, Chris, hanem az ellen, hogy
rendőr – emlékeztette, ki tudja, hányadszor a járőrt, mire annak hirtelen
felderült a képe.
- Akkor
még egy ok, hogy elfogadja a meghívásomat! – jelentette ki, majd azonnal alá is
támasztotta logikus érveivel – ha ugyanis emiatt kirúgnak, már nem leszek
rendőr, tehát semmi akadálya, hogy mi ketten…
- Mondja
csak, hogy került ide? – szakította félbe a férfit, még mielőtt az jobban
belemerülne a témába, és megint ostromolni kezdi. – Tudomásom szerint, mára nem
beszéltünk meg semmit – kérdezte, hogy elterelje a beszélgetést, de azonnal
szabadkozva folytatta – félre ne értsen, a legjobbkor jött, csak hihetetlen ez
a véletlen.
- Nincs
ebben semmi véletlen – ingatta meg fejét Chris nyugodtan. – Deeks nyomozó ma
reggel eligazítást tartott, ahol beszélt Peanub-ról, a maga zaklatásáról, és a
sorozatgyilkos áldozatairól, meg az ezeket összekötő tényekről. Utasításba
kaptuk, hogy tartsuk nyitva a szemünket. Nagyjából egy órával ezelőtt beszóltak
a srácok, akik Peanub-ot figyelték, hogy meglépett az orruk elől – mesélte
elkomolyodva. – Deeks szeme villámokat szórt, összehívott néhányunkat, és
meghagyta, hogy vigyázzunk magára. Óránként kellett járőröznünk az épületben,
legfőképpen itt, a folyosón – bökött fejével az iroda előtti területre, Robin
pedig döbbenten hallgatta. – Most én voltam a soros. Amikor erre jártam, Janett
feltűnően ideges volt, aztán elmesélte, hogy egy férfi jelent meg magánál
bejelentés nélkül, egy dobozzal a kezében. Gyanakodni kezdtem…
- Azt
hiszem, még sosem voltam ilyen hálás a gyanakvásért – mosolyodott el Robin
hálásan, mire Chris kissé felemelkedett a kanapéról, ahova korábban lefektette
a nő, és félkönyökére támaszkodva nézett mélyen Robin szemébe. – Walter ártalmatlannak
tűnt, és még most is nehezen tudom elhinni, hogy ilyen megszállottá vált velem
kapcsolatban…
- Óvatosabbnak
kell lennie, Dr. Hall – jegyezte meg halkan. – Az olyan nők, mint maga, sokszor
észre sem veszik, milyen halálos vonzerőt gyakorolnak másokra – tette hozzá,
mire Robin meglepetten nézett vissza rá. Sosem gondolta magát különösebben
szépnek, tudta, hogy ha végig megy az utcán, nem állnak meg az órák, és nem
esik le senkinek az álla, de ahogy most Chris ránézett, furcsán kezdte érezni
magát.
- Aligha
nevezném halálosnak – köszörülte meg torkát zavartan, mivel a járőr még mindig
áthatóan nézett rá kék szemével.
- Csak
azért, mert nem veszi tudomásul – válaszolta mosolyogva Chris. – Mások viszont
igen, ahogy ez a Peanub is… vagy én – tette hozzá egészen halkan, szinte
suttogva, Robin pedig meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor meglátta, hogy
a járőr lassan közelebb hajol hozzá, ajka pedig már csak néhány centire volt az
övétől. Mielőtt azonban megcsókolta volna, az orvosnő határozottan támasztotta meg
tenyerét a széles, kidolgozott mellkason, és finoman eltolta magától a férfit.
- Chris…
- kezdett volna bele, hogy helyére tegye a dolgokat, amikor erőteljesen
köszörülte meg torkát valaki az ajtóban.
- Zavarok?
– csendült fel mögöttük Jason hangja, melyben rejtett indulta bujkált, mire
Robin odakapta fejét, és zavartan eltűrve haját füle mögé, állt fel a
kanapéról, Chris mellől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése