27.
rész
Robin
fürkészőn nézett bele a mélykék szemekbe, mintha onnan próbálná kiolvasni, mit
is jelenthet, amit a férfi mondott, miközben amaz némán állta a tekintetét.
Szíve azt súgta, engedje meg, hogy nála töltse az éjszakát, esze azonban óva intette
egy újabb baklövéstől. Nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön, hogy
ismét a karjaiban töltsön egy felejthetetlen éjszakát.
- Nem
hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha maradnál – erőltette ki magából az ésszerű, de
annál fájdalmasabb választ, mire Jason egyetértőn bólintott. Tudta, mire gondol
az orvosnő, hiszen neki sem járt semmi más a fejében azóta, hogy a szenvedélyes
éjszaka után kilépett a lakásából, mégsem volt képes megfordulni és elmenni.
Egyáltalán nem vonzotta az üres, hideg lakás, sokkal csábítóbb volt a nő
közelsége, illata, mosolya, mely elfedtette vele a keserű hétköznapokat.
- Nem,
valóban nem – értett egyet, majd azonnal folytatta – de Peanub szabadon van, és
ha megjelenik a lakásodnál, tanácsosabb lenne, ha itt volnék – tette hozzá, az egyetlen
olyan érv mögé bújva, mely elég biztonságosnak tűnt, hogy a doktornő ne jöjjön
rá, mi is a valódi oka annak, hogy maradni szeretne. – Talán nyugodtabb lennél,
ha… odabent vigyázna rád valaki – köszörülte meg torkát zavartan, mire Robin
mély levegőt vett.
- Mint
mondtad, járőrök parkolnak a lakásom előtt – emlékeztette korábbi
kijelentésére, fejével az autó felé bökve, melyben két, civilruhás rendőr ült.
– Nekem ez elég biztonságot ad és meg is nyugtat.
- Akkor
fogalmazzunk úgy, hogy én nyugodnék meg tőle – válaszolta Jason komolyan, Robin
pedig nem tudta eldönteni, mit tegyen, de azt érezte, hogy egyre gyengül az
ellenállása. A nyomozó tekintete rabul ejtette, és azt sem titkolhatta maga
előtt, hogy ő sem érezte senki mellett olyan biztonságban magát, mint Jason
közelében. Megbízott az erejében, az ösztöneiben, tudta, hogy kiváló rendőr,
ráadásul olyan nyugalmat sugárzott, amit még sosem érzett korábban. Tisztában
volt azonban a veszéllyel is, amit magában rejtett, ha beengedi a lakásba,
hiszen a levegő csak úgy izzott körülöttük, valahányszor kettesben maradtak.
Éppen ismét elutasította volna az ajánlatot, amikor hirtelen, az utca végén
lecsapódott egy szemeteskuka fém fedele, ő pedig ijedten rezzent össze. – Csak
egy macska volt – hallotta meg Jason nyugtató, mély hangját, aki már
fegyveréért nyúlt volna, végül a tokban hagyta, amikor látta, hogy nem egy
idegen kóboról az utcán.
- Egy
macska – ismételte meg Robin nagyot nyelve, majd mély levegőt vett és felnézett
a férfira – a kanapé megfelel? – kérdezte visszafojtott lélegzettel, mire Jason
halványan elmosolyodott.
- Tökéletes
lesz – bólintott megkönnyebbülten, majd követte a nőt a lakásba. Két órával
később a kanapén ültek, előttük pizzásdoboz hevert a dohányzóasztalon, mellette
a félig elfogyasztott pizzaszeletek tányéron, ők pedig a sörüket kortyolgatták.
Robin már egyáltalán nem bánta, hogy beengedte a nyomozót a lakásba.
Biztonságban érezte magát, a tudat, hogy itt van, megvédi mindentől,
felszabadulttá tette, nem érezte azt a félelmet, mely hatalmában tartotta
Walter megjelenésétől fogva. El kellett ismernie, hogy Jason igazi úriemberként
viselkedett, egyetlen mondattal vagy mozdulattal sem sugallta, hogy bármit
akarna tőle, ő pedig nem tudta, hogy emiatt csalódottságot vagy inkább
megkönnyebbülést kellene éreznie. A vacsora is kellemes hangulatban telt,
mindennapi dolgokról beszélgettek, főként a doktornő gyermekkoráról, egyetemi
emlékeiről, de kivételesen Jason is mesélt önmagáról. Arra kínosan ügyelt, hogy
az ő gyerekkori megpróbáltatásai ne kerüljenek szóba, a floridai évekről nem
beszélt, de megosztott néhány történetet az akadémiáról, mellyel sikerült
megnevettetnie az orvosnőt.
- Az
ember azt hinné, hogy egy akadémián nem követnek el diákcsínyeket – kortyolt
újabbat söréből Robin, miközben mosolyogva ingatta fejét, ahogy felidézte a
történetet, amikor Jason néhány bajtársával együtt téglával emelte meg az
őrvezetőjük gépkocsiját, de csak néhány milliméterrel, ami fel sem tűnt a
férfinak, miközben ők jót nevettek a bokor mögött, ahogy a hadnagy körbejárta
az autót, és próbált rájönni, miért nem tud elindulni, noha sebességbe tette. –
Végül megkönyörültetek rajta? – kérdezte kíváncsian, Jason pedig megvonta a
vállát.
- Szerettünk
volna, mert alapjáraton kedveltük a fickót – válaszolta sokat sejtetőn, Robin pedig
örömmel figyelte, mennyivel lazább, könnyedebb a nyomozó, mint általában.
Ezúttal nem érezte rajta a feszültséget, a komolyságot, mintha felengedett
volna. – De, ha előbújunk, és leszedjük az autót, rájött volna, hogy ki tette –
húzta komisz mosolyra ajkát – így aztán megvártuk, amíg bement az épületbe,
hogy segítséget hívjon. Akkor eltüntettük a téglákat, és mire visszajött a
karbantartóval, az autó már a talajon volt. Ezzel persze, még nagyobb balhéba
keveredtünk, mert ettől kezdve azt hitte mindenki, szegény hadnagynak elment az
esze és képzelődik – ért a történet végére, mire Robin elképedve az
ötletességen, újra felnevetett.
- Sosem
derült ki? – kérdezgetett tovább, Jason pedig elgondolkodva helyezte sörét az
asztalra.
- Sosem
vontak felelősségre érte – helyesbített komolyan, majd hirtelen elmosolyodott,
ahogy felidézte őrvezetője arcát. – De biztos vagyok benne, hogy tudta. Az
utolsó napon, amikor már túl voltunk a vizsgákon, és megkaptuk a kinevezést is,
behivatott az irodájába. Miután elmondta a szokásos intelmeket, egy csomagot
adott át – mosolygott tovább, mialatt Robin felé fordult, aki érdeklődve
figyelte minden szavát.
- Mi
volt benne? – kérdezte kíváncsian, mire Jason még szélesebben mosolygott.
- Egy
tégla – válaszolta halkan nevetve – azt mondta, legközelebb ezzel veri szét a
fejemet, ha még egyszer kibabrálok vele – tette hozzá, Robin pedig
hitetlenkedve hallgatta.
- Egy
pillanat! – emelte fel ujját, majd gyanakvón nézett a vidáman csillogó kék
szemekbe, miközben megállapította, hogy a férfi sokkal jóképűbb és vonzóbb, ha
mosolyog. – Miért van az az érzésem, hogy te voltál az ötletgazda? – húzta fel
szépen ívelt szemöldökét, és elég volt Jason arcára néznie ahhoz, hogy tudja,
nem tévedett.
- Csak
szórakozni akartunk egy kicsit a srácokkal, és a felmerülő ötletek közül, hidd
el, ez volt a leghumánusabb – védekezett mosolyogva, Robin pedig elgondolkodva
figyelte. – Mi az? – kérdezte Jason, amikor észrevette, milyen áthatóan
szegeződnek rá az orvosnő szemei.
- Semmi
csak… sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni – bukott ki belőle az
őszinte felelet, mire a nyomozó is elkomolyodott. – Úgy értem, amióta ismerlek,
komoly vagy, zárkózott… az ember hajlamos azt hinni, hogy mindig ilyen voltál –
tette hozzá őszinte, nyílt tekintettel, Jason pedig úgy érezte, ő is tartozik
annyival a nőnek, hogy ugyanilyen őszintén válaszol.
- Nehezen
nyílok meg, és nehezen engedek közel magamhoz bárkit, de Hank-nek sikerült
elérnie, hogy felengedjek, hogy néha elfelejtsem, honnan jövök, és mit hoztam
magammal… hogy élvezzem az életet – felelte halkan, mire Robin visszafojtott
lélegzettel hallgatta. – Az akadémián ismertem meg, szobatársak voltunk, aztán
barátok lettünk. Ő volt az egyetlen, aki ki tudta hozni belőlem ezt – jegyezte
meg mosolyogva, majd hirtelen elkomolyodott, és Robin-ra nézett – legalábbis…
eddig – tette hozzá nagyot nyelve, mialatt pillantása simogatón futott végig a
gyönyörű arcon. Robin érezte, hogy nagyot dobban a szíve, ahogy tekintete
találkozott a kék szemekkel. A hangulat megváltozott, már nyoma sem volt a
könnyedségnek, a levegő megtelt feszültséggel. Szinte tapintani lehetett az
erőt, mely egymás felé vonzotta őket, de mielőtt ostobaságot követett volna el,
hirtelen megtörte a varázst, és felállt a kanapéról.
- Hozok
párnát és takarót – jelentette ki olyan hévvel, hogy még önmagát is meglepte,
majd a hálószoba felé indult, de még visszaszólt. – Ha le akarsz tussolni, a
fürdőben találsz tiszta törölközőt a szekrényben – mutatott ujjával a
fürdőszoba felé, melyet az előző tulajdonosok követhetetlen logikájának
köszönhetően, nemcsak a szobájából, hanem a folyosóról is meg lehetett
közelíteni. Jason csalódottan nyomott el egy sóhajt, bár eszével tudta, a
legjobb döntést hozta a doktornő, amikor eltávolodott tőle. Ha még egyetlen
másodpercig a szemébe néz, biztosan megcsókolja, akkor pedig ismét hibát vétett
volna. Ezúttal sem tudna többet ígérni a számára, de nem akarta újra
megbántani. Még mindig nem felejtette el a szomorúságot és fájdalmat a
zöldes-barna szemekben, melyet akkor látott, amikor az együtt töltött éjszaka
után elhagyta a lakást. Elnyomva buta gondolatait, ő is felállt a kanapéról és
zuhanyozni indult, remélve, hogy egy hideg zuhany el tudja űzni fejéből a
képeket, melyek előtörtek. Húsz perccel később, amikor frissen és üdén, de a
legkevésbé sem nyugodtan, kijött a fürdőből, a kanapén már ott volt egy párna
és egy takaró, a dohányzóasztalról pedig eltűnt a pizzásdoboz, a tányérok és a
maradék, felmelegedett sörök, az orvosnőnek azonban hűlt helye volt. Nyilván a
szobájában várta, hogy ő végezzen, és letussolhasson.
- Szabad
a fürdő! – kiáltott a háló felé, mialatt még egyszer végig dörzsölte nedves
haját a törölközővel, majd az egyik székre tette száradni. Mivel biztos volt
benne, hogy Robin nem jön elő a szobából, lekapta magáról pólóját, és egy szál
alsónadrágban bújt a takaró alá, éppen akkor, amikor meghallotta, hogy Robin
megnyitja a zuhanyt. Szemét szorosan lehunyva igyekezett elérni, hogy ne
képzelje maga elé a látványt, ahogy a vízcseppek végig gördülnek a karcsú
testen, a kecses nyakon, a telt kebleken, mivel azonban nem járt sikerrel,
morogva sóhajtott nagyot, és nyomta fejére a párnát. – Jó ég, meddig zuhanyozik
még?! – tört fel belőle elgyötörten, és megkönnyebbülten nézett fel a plafonra,
amikor elállt a víz, és csend borult a lakásra. Agya azonban csúfot űzött
belőle, mert most meg azt vetítette elé, ahogy Robin szárazra törli magát, majd
belebújik az apró nadrágba és a pólóba, amit akkor viselt, amikor először
együtt töltötték az éjszakát. – Gratulálok, Deeks! Remek ötlet volt bekéredzkedni
hozzá! - ostorozta magát mérgesen,
miközben ismét fejére nyomta a párnát.
- Mondtál
valamit? – hallotta meg Robin hangját, aki a nappali és fürdőszoba közötti
folyosón állt. Ahogy leemelte fejéről a párnát és felnézett, nagyot kellett
nyelnie. Sejtése beigazolódott, az orvosnő valóban csak egy kis rövidnadrágot
viselt és egy bő szabású pólót.
- Semmit
– rázta meg fejét gyorsan, majd feszengve elmosolyodott – csak… magamban
motyogtam… elalvás előtt mindig motyogok – köszörülte meg torkát, mialatt arra
gondolt, még sosem érezte magát ilyen ostobának, és remélni merte, hogy Robin
elhiszi. – Rosszul alszom… általában – tette hozzá a biztonság kedvéért, mire a
doktornő megértőn bólintott.
- Ha
gondolod, van egy ötletem, ami segít elaludni – lépett hozzá kissé közelebb
mosolyogva, mire Deeks tekintete észrevétlenül vándorolt végig karcsú alakján,
és észre sem vette, hogy rámarkolt a párnára.
- Ötletem
az nekem is volna – motyogta maga elé nagy levegőt véve, de szerencsére Robin
nem hallotta, csak elment mellette egyenesen a konyháig, majd pár perccel
később egy pohárral a kezében tért vissza.
- Tessék
– nyújtotta át a férfinak, de szája kiszáradt, amikor Jason felemelkedett, hogy
elvegye a poharat, ő pedig meglátta, hogy a nyomozó csak egy szál alsónadrágot
visel. – A… ez tej – dadogta zavartan, igyekezve figyelmen kívül hagyni az
izmos, meztelen mellkast és a kockás hasat, mely csak még inkább kirajzolódott,
ahogy félig ülve tartotta magát a férfi. Nedves haja a homlokába hullott, kék
szeme szinte világított napbarnított bőrén, keskeny ajkán pedig mosoly
játszott. – Langyos tej… régi praktika, állítólag segít.
- Köszönöm
– mosolygott rá Jason, mire Robin gyorsan bólintott, és szinte bemenekült a
hálóba, majd magára zárta az ajtót. Nem attól félt, hogy a nyomozó utánamegy,
sokkal inkább azt akarta elkerülni, hogy ő visszamenjen a nappaliba. Jason
három korttyal megitta a tejet, melynek erejében nem igazán hitt, majd nagyot
sóhajtott, feje alá gyűrte a párnát, tarkóját megtámasztotta behajlított
kezein, és hanyatt fekve figyelte a plafont. Gondolatai Robin körül jártak,
képtelen volt rájönni, mi vonzza benne ennyire, miért nem tud szabadulni tőle,
miért vágyik rá ilyen erővel annak ellenére is, hogy tudta, nem lenne szabad.
Fejében egymást kergették a gondolatok, olyan érzésekre próbált magyarázatot
találni, amilyeneket még sosem tapasztalt korábban, egészen addig, amíg lassan
elnehezedtek szempillái és elnyomta az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése