28.
rész
Robin
nyitott szemmel feküdt az ágyán, és elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát.
Bármennyire is fáradtnak érezte magát, szemére nem jött álom. Nem tudta
figyelmen kívül hagyni, hogy Jason alig pár lépésre fekszik tőle a kanapéján.
Az együtt töltött éjszaka képei kíméletlenül sorakoztak fel előtte,
valahányszor lehunyta szemét, így inkább a biztonság kedvéért nyitva tartotta
őket. Még most sem értette, miért éppen Jason-be szeretett bele. Ha már úgy
hozta a sors, hogy megszegi a saját szabályait, tanácsosabb lett volna Chris-t
választania, ő legalább viszonozná az érzéseit. De, ahogy a mondás is tartja,
melynek nagy igazságtartalmára csak most döbbent rá, a szívnek nem lehet
parancsolni, és nem mi választjuk meg, kibe szeretünk bele. Nagyot sóhajtva
fordult oldalra, aztán ismét a hátára, próbálva megtalálni azt a pozíciót, amit
kényelmesnek talál, de gyorsan rá kellett jönnie, hogy álmatlanságának nem ez
az oka. Fogalma sem volt róla, mikor szenderült végül álomba, de már pirkadt,
amikor furcsa zajra lett figyelmes. Mintha valaki fojtott hangon kiabált volna,
mire azonnal kipattant szeméből az álom. Nagyot nyelve lépett az ajtóhoz, és
kukucskált ki rajta. A nappaliban félhomály uralkodott, a sötétítő függöny
résein át még nehezen vágott utat magának a felkelő nap erőtlen sugara, de a
város már ébredezett. Robin másodpercek alatt beazonosította, hogy a hangok a
kanapé felől jönnek, ahogy azt is észrevette, hogy Jason még alszik, bár abból,
ahogy feje jobbra-balra mozgott, homlokán izzadság gyöngyözött és nehezen vette
a levegőt, az is egyértelmű lett, hogy nyugtalan álmok gyötrik.
- Jason
– szólította meg halkan a férfit, miközben leült mellé a kanapéra, és finoman
simított végig arcán, mire az hirtelen kinyitotta szemét, és döbbenten meredt
rá. Arcán látszott, szüksége van néhány másodpercre, amíg felfogja, hol van.
Amint ez megtörtént, kék szeméből eltűnt a gyanakvás, és nagyot sóhajtva túrt
bele sűrű hajába.
- Mi
történt? – kérdezte, mialatt mellkasa fel-le emelkedett, ahogy szaporábban
vette a levegőt.
- Valószínűleg
rosszat álmodtál – válaszolta Robin együttérző hangon, mialatt egyikük sem
vette észre, hogy keze önkéntelenül simogatja a széles vállat.
- Akkor
csak a szokásos – húzta keserű mosolyra ajkát Jason, mivel azonban nem
folytatta, Robin törte meg a beállt csendet.
- Ha
beszélnél róla… - vetette fel lehetőségként, de nem számított beleegyező
válaszra. Mivel Jason némán szorította össze ajkát, megértette, hogy még mindig
nem tud nyitni felé a férfi. Nem is értette, miért hitte, hogy képes lesz elmondani,
mi nyomasztja, mi nem hagyja aludni. – Hozok egy pohár vizet – ajánlotta fel,
majd a választ meg sem várva, felállt és a konyhába sietett. Jason elnyomott
egy sóhajt, miközben lehunyta szemét, de ahogy a képek ismét előjöttek álmából,
gyorsan kinyitotta, éppen akkor, amikor Robin megérkezett a vízzel. – Tessék –
nyújtotta felé, mire elfogadta és nagyot kortyolt a hűsítő folyadékból.
- Elmondhatjuk,
hogy a langyos tej-elméletet megcáfoltuk – jegyezte meg Jason félig komolyan,
amikor Robin a szobája felé indult, mire amaz megtorpant, és halványan
mosolygott le rá.
- Csak
elaludni segít, és ez bevált – javította ki a nyomozót, majd folytatta – azt
nem mondtam, hogy a rémálmoktól is megvéd – tette hozzá megértő hangon, mire
Jason elhúzta száját.
- Attól
mi véd meg? – kérdezte és arcán látszott, valóban érdekli a válasz.
- Ez
attól függ, kit kérdezel – vont vállat könnyedén Robin, mert nem akarta túl
komolyan venni a kérdést, nehogy elijessze a férfit, és az megint bezárkózzon
előtte. – Az Észak-Amerikai indián törzseknél álomfogót használnak, ami a
legenda szerint, az ágy fölé akasztva, távol tartja a rémálmokat. Esetünkben ez
nehezen lenne megvalósítható – harapta be alsó ajkát töprengve Robin, Jason
pedig döbbenten vette észre, hogy néhány perccel ezelőtti rémes hangulata
ellenére, mosolyog. – Nem lehet felakasztani sehova, ráadásul álomfogóm sincs –
húzta el száját bánatosan, de Jason csak a csábító ajkakra tudott koncentrálni.
– A magam részéről jobban hiszek a tudományban – jelentette ki magabiztosan,
mire Jason érdeklődve nézett vissza rá.
- Valóban?
Mit mond a rémálmokról a tudomány, Dr. Hall? – kérdezte kíváncsian, mire Robin
ismét helyet foglalt mellette, és néhány másodpercig némán gondolkodott.
- A
rémálmokat külső és belső tényezők is kiválthatják – fogott bele komolyan,
óvatosan megválogatva szavait, miközben minden pillanatban azt várta, hogy
Jason meggondolja magát, és elküldi, de legnagyobb meglepetésére, a férfi
figyelmesen hallgatta. – Okozhatja stressz vagy lelki megrázkódtatás, esetleg
egy esemény, amit nem sikerült feldolgozni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy
gyakran az is elég, ha az illető beszél ezekről az álmokról, vagy arról, amitől
fél.
- Ez
nem félelem – szólalt meg halkan Jason, mire Robin várakozón nézett rá. –
Sokkal inkább… bűntudat – bökte ki nehezen, majd nagyot sóhajtott.
- Hank?
– kérdezte óvatosan a pszichológusnő, a nyomozó pedig lassan bólintott.
- Együtt
dolgoztunk a sorozatgyilkos ügyön, de a halála előtt nem sokkal megfigyelői
szolgálatra osztották be – fogott bele, hogy elmondja, ami a szívét nyomja,
Robin pedig levegőt sem mert venni, miközben hallgatta. – Az egyik kolléga
lebetegedett, Hank bevállalta. Mivel a gyilkosságokban nem haladtunk, azt
mondta, valami hasznosat akar tenni.
- Nem
mentél vele? – kérdezte finoman Robin, minden számonkérés nélkül, mire amaz
megrázta fejét.
- Addigra
már legalább 36 órája talpon voltam, alig álltam a lábamon, így hazamentem –
vallotta be szégyenkezve, majd folytatta – rossz előérzetem volt, így aztán
amikor nem tudtam elaludni, úgy döntöttem, csatlakozom hozzá. Alig pár
saroknyira voltam, amikor meghallottam a rádión a hangját. Erősítést kért… -
akadt el egy másodpercre, mielőtt folytatni tudta. – A gyanúsított menekülni
próbált, ő utánament. Mire odaértem, már haldoklott. Ott lett volna a helyem! –
emelte pillantását a nőre, melyből annyi fájdalom és bűntudat áradt, hogy Robin
szívéig hatolt. – A társa voltam, és hazamentem aludni! Ha ott vagyok,
megmenthettem volna!
- Te
is tudod, hogy erre nincs garancia – jegyezte meg halkan Robin, mialatt kezét a
férfiéra tette, és megszorította.
- Nincs
– értett egyet Jason szomorúan, majd felemelte fejét és könnyes szemmel nézett
a pszichológusnőre – de a kétség és a mi lett volna, ha kérdés életem
végéig bennem lesz! – tette hozzá, amire Robin sem tudta, mit feleljen. Teljes
mértékben megértette a nyomozót, azt, hogy milyen kétségek, kérdések gyötörték,
és erre valóban nem adhatott választ a tudomány.
- Tudom,
közhelynek hangzik, de… - vett mély levegőt, majd folytatta – te mindenkinél
jobban ismerted Hank-et – futott neki máshogy annak, amit mondani szeretett
volna, mert ő maga is érezte, hogy nem jelenthet túl nagy vigaszt. – Szerinted,
ő azt akarná, hogy magadat okold? Szerinted, nem hívott volna magával, ha nem
lett volna biztos benne, hogy boldogul? – tette fel a kérdést, mire Jason
értetlenül nézett vissza rá.
- Mit
akarsz ezzel mondani? – kérdezett vissza válasz helyett, bár sejtette, mire
utal az orvosnő.
- Csak
annyit, hogy ez Hank döntése volt – válaszolta Robin. – Ő döntött úgy, hogy
elvállalja a megfigyelést, ahogy az is az ő döntése volt, hogy a gyanúsított
után megy. Felnőtt ember volt, Jason, aki fel tudta mérni a kockázatot, amit
vállalt.
- Szerinted,
az ő hibája, hogy meghalt? – nézett rá döbbenettel vegyes haraggal a férfi,
mire Robin határozottan rázta meg fejét.
- Nem!
Annak a hibája a halála, aki lelőtte! Nem Hank-é és nem a tiéd! – szögezte le
magabiztosan, és megnyugodva látta, hogy eltűnnek a kemény vonások a férfi
arcáról. – Te magad mondtad, hogy a rendőri munkával együtt jár az is, hogy
meghalhattok. Ezt Hank is tudta, de azt biztosan nem akarná, hogy magadat
okold! – tette hozzá, mivel azonban Jason nem válaszolt, taktikát váltott. –
Hadd kérdezzek valamit! Mit válaszolt volna, ha azt mondod, vele mész? Vigyázni
akarsz rá? – kérdezte érdeklődve felhúzott szemöldökkel, mire Jason váratlanul
elmosolyodott.
- Elküldött
volna a francba – nyelt nagyot, hogy a könnyek ki ne potyogjanak szeméből,
ahogy maga elé idézte társa arcát, és szinte hallotta a hangját, ahogy kikéri
magának, amiért azt hiszi, nem boldogul egy megfigyeléssel.
- Társak
voltatok, megvédtétek a másikat, de felelősséget nem vállalhattok a másik
döntéséért – jegyezte meg halkan Robin, mire a nyomozó nagyot sóhajtott. Még
sosem gondolt ilyen szemszögből a történtekre, és most roppant hálás volt az orvosnőnek,
amiért más megvilágításba helyezte az eseményeket. Ugyan a fájdalma nem lett
kisebb társa halála miatt, de a lelke kis megkönnyebbülést érzett. Mivel
szavakkal nem tudta kifejezni, amit érzett, sosem volt jó ebben, lassan
közelebb húzódott hozzá, és szorosan átölelte. Fejét nyaka vonalába fúrta,
átkarolta derekát és mélyen magába szívta a jázmin illatot, mialatt érezte,
hogy földöntúli nyugalom szállja meg, amit csak az orvosnő közelében érzett. A
nő kezének finom érintése, ahogy végig simított hátán, borzongató volt, ő pedig
egyre inkább kezdte felfogni a törékeny test közelségét. Robin-t váratlanul
érte az ölelés, de nem volt szíve elhúzódni a nyomozótól, akinek minden
bizonnyal óriási szüksége volt rá.
- Azt
hiszem, igazad volt ma… az irodádban… egyszerre voltam dühös és csalódott –
emelte meg fejét kissé, hogy így suttogjon a nő fülébe, aki meglepetten
hallgatta a szavakat. – Meg tudtam volna fojtani, amiért hozzád ért. Bosszant a
vigyora, az, ahogy rád néz, hogy minden alkalmat megragad, hogy elhívjon
valahova, és… rettegek, hogy egyszer igent mondasz… - suttogta tovább, mire
Robin értetlenül ráncolta össze szemöldökét, úgy húzódott el Jason-től kissé
távolabb. Amikor belenéztek egymás szemébe, Jason nagyot nyelt. – Ez a
féltékenység? – kérdezte kíváncsian, mire Robin elmosolyodva bólintott.
- Azt
hiszem, valami ilyesmi – simított végig a férfi arcán, mire az kihúzta magát,
és mélyen a szemébe nézett.
- Akkor
féltékeny voltam ma az irodádban – ismerte be komolyan, miközben ismét egymásba
kapcsolódott a tekintetük. Robin szíve hevesen vert, nem számított erre a
vallomásra, mely veszélyeztette korábbi elhatározását, miszerint távol tartja
magát a férfitól. Hogy sikerüljön összeszednie magát, kissé elhúzódott a
nyomozótól.
- Azt
hiszem, aludnod kellene még egy kicsit – ajánlotta fel, hallgatva józan eszére,
mely azt súgta, ne engedjen a csábításnak, ne simuljon ismét az ölelő karok
közé, de Jason megrázta fejét.
- Nem
akarok aludni – jelentette ki határozottan, miközben pillantását egy percre sem
vette le a nőről.
- Igazad
van, hamarosan reggel lesz – bólogatott zavartan, mert Jason tekintete szinte
perzselte bőrét. – Hozok egy kávét…
- Nem
akarok kávét inni, Robin – jegyezte meg komoly hangon a nyomozó, Robin pedig
nagyot nyelt.
- Akkor
mit akarsz? – kérdezte, mire Jason finoman megérintette az arcát.
- Téged
– felelte halkan, miközben közelebb hajolt, és puhán megcsókolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése