A látszat néha csal 17. rész

17. rész

Ahogy Castle követte a nyomozónő tekintetét, azonnal észrevette az atyát, amint egy magas, barna hajú, elegáns öltönyt viselő férfival, és egy szőke, csinos, diszkrét kosztümben pompázó nővel beszélget. Mindkét beszélgető partnerén jól látszott, hogy az elit társadalmat képviselik. A férfi büszke, egyenes tartással, feltartott fejjel figyelt az atyára, aki éppen előadást tartott a maga szerény stílusában, míg a nő csak a frissítővel megtöltött poharát szorongatva járatta körbe tekintetét többször is a helyiségben. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem köti le a társaság, de ahelyett, hogy a nem messze tőlük álló nők csoportjához csatlakozott volna, akik jóval szolidabb, és kényelmesebb viseletben kacarásztak egy-egy történeten, melyet a másik osztott meg velük, inkább továbbra is a férjébe karolva unatkozott. Kate elszántan indult a társaság felé, miközben továbbra is fogta az író kezét, aki kíváncsian követte, nyomában a meleg párral, akik azonban, amint észrevették, merre haladnak, hirtelen megtorpantak, megállásra kényszerítve ezzel Castle-t és Beckettet is.

-          Na, nem! Mi oda nem megyünk! – jelentette ki Mattie elszánt hangon, mire Kate kérdőn nézett rá.

-          Az ott Leslie Fulton. Ritka nagy seggfej – kezdett bele a magyarázatba Steve, miközben fejével az öltönyös, komoly ábrázatú férfi felé bökött – igazi homofób. Már a beköltözésünkkor hadjáratot indított ellenünk, és az egész környéket hangolni kezdte. Amikor ezzel nem ment semmire, pénzt ajánlott, ha elhúzunk innen. Nemet mondtunk, azóta inkább kerüljük egymást.

-          Ez elég kellemetlen lehet, de én akkor is szeretnék bemutatkozni mindenkinek - kötötte az ebet a karóhoz Kate, mire Steve megrántotta a vállát.

-          Ahogy gondolod, a te dolgod. Csak aztán nehogy meglepődj, ha rád sem hederít - fűzte még hozzá, majd nem törődve a nő értetlen pillantásával, kézenfogta párját, és a svéd asztal felé vették útjukat. Végül Kate megrázta a fejét, és Castle-re pillantott.

-          Nos?

-          Homofób ismerősöm még úgysincs – rántotta meg a vállát Castle, majd felvéve álarcukat, közelebb sétáltak – Üdv, Atyám! – köszönt széles mosollyal a papnak Castle, mire az, ugyanolyan barátságosan viszonozta az üdvözlést.

-          Mr. Laurel! – nyújtotta kezét köszönésképpen a férfi, majd miután kezet ráztak, társasága felé fordult – had mutassam be Önöknek Leslie Fultont, és a feleségét, Karent. – ismertette össze az újonnan érkezetteket beszélgető partnereivel, mire Fulton összehúzott szemmel mérte végig először az írót, majd a nyomozónőt, akin egy pillanatig hosszabban is elidőzött hideg, szürke szeme, Karen azonban csak szerényen bólintott. – régi lakói a környékünknek, ezért is örülök, hogy én mutathatom be maguknak őket.

-          Mr. Fulton…

-          Szólítson Leslie-nek – javította ki az írót azonnal határozott hangon a férfi, akinek nemcsak testtartásából, de hangjából is áradt az egoizmus, és az irányítás utáni vágy. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy megszokta, hogy az emberek némán engedelmeskednek akaratának.

-          Nos, Leslie – köszönte meg a gesztust Castle egy fejbólintással – mint azt az atya már nyilván elmondta, mi csak most költöztünk ide, és az ő meghívására érkeztünk ide a partira. Én író vagyok, a feleségem pedig, táncolt.

-          Olvashattam magától valamit? – kérdezte lenéző pillantással, mire Castle száján majdnem kicsúszott, hogy a 27 bestsellere közül csak kezébe akadhatott egy, végül nagy levegőt vett, és megrázta a fejét.

-          Nem hinném. Az írásaimat főként Európában publikálták. – magyarázta türelmesen, mire Leslie bólogatni kezdett.

-          Dan Laurel…igen, azt hiszem, találkoztam már néhány könyvével, amikor üzleti úton voltam. – merengett el tekintete a távolba, mintha maga elé idézné a pillanatot, mire Castle meglepetten húzta fel a szemöldökét.

-          Valóban? – kérdezte elnyomva a vigyort, mely ajkán akart kiszélesedni, mire Leslie rántott egyet a vállán.

-          Persze. Gazdasági írásai vannak, ugye? – kérdezte fontoskodva, mire Castle bólintott.

-          Többnyire – felelte hanyagul, majd nagy levegőt vett – de ami itt történt, egyre inkább izgatja a fantáziámat. Arra gondoltam, a gazdaságról átnyergelnék a krimi vonalára, és megírnám a történetet regény formájában. Lefogadom, hogy az amerikaiak vinnék, mint a cukrot.

-          Nos, igen, a halálra nagy a kereslet, ezt tapasztalatból mondom. – jegyezte meg fitymálkodva, de egyben kis dicsekvéssel is a hangjában a férfi, majd magyarázatképpen hozzátette – temetkezési vállalkozó vagyok.

-          Így már értem – mosolygott Castle, mire Kate érdeklődve fordította el a fejét. Eddig nem szólt közbe, ahhoz túlságosan lekötötte a férfi mellett álló nő csendes háttérbevonulása, de most úgy érezte, ideje megtudnia róla többet.

-          Te mivel foglalkozol? – kérdezte a nőtől, így próbálva bevonni a társalgásba, de csalódnia kellett. Helyette ugyanis, megint Leslie válaszolt.

-          Nem dolgozik, csak otthon van. Vezeti a háztartást, és ennyi – felelte lekezelő hangsúllyal a hangjában, mire Kate összevonta a szemöldökét.

-          Szerinted, az nem munka? – kérdezte rosszallón, mire Leslie úgy nézett rá, mint egy földönkívülire, aki nem ezen a bolygón él.

-          Tekintettel arra, hogy minden háztartási kütyüt megvettem neki, amire szüksége van, szinte semmit nem kell csinálnia. Nem látom, hogy belehalna abba a kevés munkába, amit el kell végeznie. – húzta el a száját lekicsinylőn, majd hozzátette – a nők amúgy sem valók a munkapiacra!

-          Elég őskori nézet! – gúnyolódott Kate, miközben Castle észrevétlenül megszívta a fogát.

-          Őskori? Talán! – rántotta meg a vállát megint Leslie, miközben az atya csak a fejét csóválta – az én értelmezésemben egy nő csak arra való, hogy otthon üljön, és vacsorával várja a férjét, aki megkeresi a pénzt. Kutatások bizonyítják, hogy egy nő ereje és esze nem mérhető a férfiéhez. A nő helye a konyhában van, és kész!

-          Az a férfi, aki szerint a nő helye a konyhában van, nyilván nem tudja, mit kell vele csinálni a hálóban! – vágott vissza Kate Lulu minőségében flegmán, mire Karen félrenyelte az italát, és cikákolni kezdett, Leslie pedig, szúrós tekintettel nézett vissza rá. Castle volt az egyetlen, aki jól szórakozott.

-          Az ég szerelmére, nehogy itt fulladj meg! Menjél már és hozd magad helyre! – csattant erőszakosan a férfi hangja felesége felé, mire az tenyerét felmutatva jelezte, hogy már jobban van, ő pedig, ismét Kate felé fordult – biztosíthatom róla, pontosan tudom, mit kell tenni egy nővel a hálószobában!

-          Visszatérve a gyilkosságra… - avatkozott közbe Castle sietve, még mielőtt jobban elmérgesedik a helyzet, és miközben Kate és Leslie farkasszemet néztek egymással, ő zavartalanul folytatta – azért elég furcsa, hogy nappal gyilkolnak, és senki nem vett észre semmit…

-          Pedig, így volt – szakította el végre pillantását Kate-ről a férfi, majd könnyedén hozzátette – leszámítva azt a kocsit, amelyik minden alkalommal itt állt a környéken.

-          Milyen kocsi? – csapott le a kijelentésre Kate azonnal, mire Leslie gyanakodva nézett rá, Castle pedig, úgy érezte, át kell vennie az irányítást. Ha másra nem is, de arra hamar rájött, hogy Leslie alacsonyabb rendűnek tartja a nőket a férfiaknál, ezért kizártnak tartotta, hogy válaszolna akár egy kérdésre is Kate-nek. El kellett érnie, hogy a nő magukra hagyja őket, ezért felé fordult, és megszorította a kezét, így jelezve, hogy bízzon benne.

-          Nyuszi, ne csacsogj bele a férfiak dolgába, rendben? – figyelmeztette úgy a nőt, mint egy gyereket az apja, és amikor meglátta, hogy a nő szemei résnyire szűkülnek a haragtól, nagyot nyelve folytatta – inkább menjél, és hozzál nekem valamit inni. Teljesen kiszáradtam. – kacsintott a nőre, és újfent megszorította a kezét. Kate egy ideig némán nézett a kék szemekbe, majd nagy levegőt vett, és magára erőltetett egy mosolyt.

-          Ez az Dan! Így kell ezt csinálni! Állj a sarkadra, és zavard el valami piáért, hogy tudjunk nyugodtan beszélgetni! – szúrta közbe Leslie harsányan nevetve, mire Castle feszengve vele nevetett, miközben a nyomozó arcáról jól leolvashatta, drágán meg fog még fizetni ezért a közjátékért. Legnagyobb meglepetésére, Kate nem reagált, csak elmosolyogta magát.

-          Máris hozom, Cicuska! – nyomta meg a becéző szót erőteljesebben, mire az író hátán végig futott a hideg, de továbbra is csak görcsösen mosolygott – velem tartasz, Karen? Hagyjuk a pasikat uncsi dolgokról dumálni! – fűzte hozzá unottan, mire Karen a férjére nézett.

-          Menj, úgysem venni észre, ha itt vagy! – engedte útjára a nejét, mire Karen bólintott, Kate pedig, azt kívánta, bárcsak a sors alkalmat nyújtana a számára, hogy egy vallató szobába kerüljön ezzel a férfival, majd elindulva, látszólag véletlenül, teljes erővel rátaposott magas sarkú szandáljával Leslie bőrcipőbe bújtatott lábára, aki hangosan kiáltott fel a fájdalomtól.

-          Ó, te jó ég! Sajnálom! Annyira sajnálom! – játszotta meg az őszinte megbánást, és elégedetten látta, hogy a férfinak gyöngyözni kezd a homloka, majd megrázza a fejét.

-          Semmi baj, csak… egy kicsit… fáj… - nyögte nehezen, majd Kate összekapcsolta tekintetét az íróéval, és mosolyogva távozott, miközben már előre tudta, milyen bosszú várja majd társát.