20. rész
Castle úgy
ugrott fel a székről, mint akit puskából lőttek ki, és azonnal Kate ágya
mellett termett, aki szaggatottan vette a levegőt, és hátát az ágynak támasztva
igyekezett visszatérni az álomvilágból a valóságba. Csak úgy, mint az elmúlt
három hónapban minden éjjel, most is a temetőben járt, a pódiumon állva,
monoton hangon mondta el beszédét, miközben a tömeg csak elmosódottan
látszódott, majd hirtelen éles fájdalmat érzett, és a földre zuhant, ekkor ébredt
fel. Szíve őrült ritmust diktált, homloka verejtékezett, és ő csak nagy sokára
fogta fel, hogy egy szobában van, és a fájdalom, mely a mellkasát égeti,
pusztán fantom fájdalom, a képzelete szüleménye.
-
Kate… jól vagy? – hallotta most meg Rick lágy hangját,
melyből annyi félelem, és aggodalom csendült ki, amennyit még sosem tapasztalt,
kivéve talán azt az egy esetet, amikor a temetőben szerelmet vallott – nincs
semmi baj, csak álmodtál… - próbálta megnyugtatni a nőt, mire Kate bólintott.
-
Tudom… csak álom volt… egy rémálom – suttogta halkan,
mire Rick most leült az ágy szélére, és finoman ujjai köré kulcsolta a kezét.
Érintéséből annyi nyugalom és biztonság áradt, hogy Kate szinte érezte, ahogy
lassan megnyugszik, izmai elernyednek, és már a görcsös félelmet sem érezte
olyan torokszorítónak.
-
Talán elmesélhetnéd… - javasolta Castle, miközben
elmosolyodott – amikor Alexis kicsi volt, és rosszat álmodott, mindig az ölembe
fészkelve magát mesélte el őket. Ettől nem tűnt olyan valósnak, és rémisztőnek
sem. Persze, nem azt akarom mondani, hogy ülj az ölembe… csak, ha gondolod…
mármint, ha gondolod, elmesélheted, én meghallgatom… - jött zavarba egy
pillanat alatt az író, mire Kate halványan elmosolyodott. Ezt szerette társában
a legjobban, hogy akkor is meg tudta mosolyogtatni, amikor a legkisebb oka sem volt
rá.
-
Ezt a rémálmot ismered, Castle – tűnt el az apró mosoly
a nő szája szegletéből, miközben lepillantott összekulcsolt kezükre. A tudat,
hogy egyáltalán nem akarja kihúzni kezét a férfiéből, különös módon most a
legkevésbé sem rémisztette meg, sokkal inkább megnyugtatta. Mintha most először
érezte volna magát igazán biztonságban – te is részese voltál… három hónapja… a
temetőben – ejtette ki halkan a szavakat, kerülve a szemkontaktust, miközben
érezte, hogy Rick szorosabban fogja a kezét, majd néhány perc hezitálás után
megszólalt.
-
Emlékek? – kérdezte ugyanolyan halkan, miközben szíve a
torkában dobogott a lehetőségre, hogy a nő talán egy ilyen rémálom alkalmával,
a vallomására is emlékezni fog. Csalódottság lett azonban úrrá rajta, amikor
meghallotta Kate válaszát.
-
A lövés pillanata… minden éjjel a lövésről álmodom,
aztán felriadok. Semmivel sem emlékszem többre, mint a merénylet után… -
hazudta szemrebbenés nélkül. Annak ellenére, hogy itt lett volna a lehetőség,
hogy bevalljon mindent, félt. Félt a férfi reakciójától, és attól, ő hogyan
viselné, ha újra elveszítené, most, hogy végre visszakapta. – és a fájdalom…
minden alkalommal ugyanúgy éget, mint akkor… - vett mély levegőt, majd végre
felnézett az együtt érzőn csillogó kék szemekbe.
-
Annyira sajnálom, Kate… - tört fel a férfiból fájdalmas
hangon, mire Kate zavartan nézett vissza rá, ő pedig folytatta – az egész az én
hibám! Én vettem elő anyukád ügyét, az én hibám, hogy…
-
Sss! Ne, Castle! Hagyd ez abba, kérlek! – tette szabad
kezét a férfi szájára Kate finoman, mégis határozottan, így beléfojtva a
vádakat – Ha nem akartam volna én is utánajárni, megálltam volna. De nem
tettem, mert tudni akartam az igazat! Nem a te hibád! – jelentette ki
elszántan, mélyen a kék szemekbe nézve, hogy tekintetéből olvashassa ki a
férfi, egyáltalán nem tartja felelősnek a temetőben történtek miatt. Néhány
percig csak elmerültek a másik tekintetében, majd Kate lassan elvette tenyerét
a forró ajkakról, melyek szinte égették keze belsejét, hogy aztán lágyan végig
simítson a reggel még sima, mostanra azonban már kissé borostás, markáns
arcélen, miközben vadul dobogó szívvel érzékelte, hogy Rick kissé közelebb
csúszik hozzá. Annak ellenére, hogy máskor megtörte volna a pillanatot, és
elhúzódott volna, most egy hajszálnyit ő is előrébb mozdult, és már semmire sem
vágyott jobban, minthogy ajkán érezze a férfiét. Castle először finoman, puhán
érintette meg az érzéki ajkat, szinte csak súrolta, esélyt adva a nőnek, hogy
elhúzódhasson, de amikor megérezte, hogy Kate ajka elnyílik, nagyot sóhajtva
vette birtokba. Nyelve lágyan siklott be az édes barlangba, így felfedezve
annak ízét, miközben kezével végig simított a kecses nyakon, majd beletúrva a
hullámos hajzuhatagba, még közelebb vonta magához a nyomozót, akinek ujjai már
tarkóját cirógatták, miközben nyelvük selymes, érzéki táncot lejtett a másik
szájában. Szívük egy ritmusra dobbant, ajkuk pedig szomjazva itta a másik
ajkának édes ízét, mintha hirtelen pótolni akarták volna az eddig
elvesztegetett időt, ám a következő pillanatban Castle hirtelen eltolta magától
a nyomozót, és levegő után kapkodva rázta meg a fejét.
-
Ne tedd ezt velem! Kérlek! – suttogta elgyötörten,
miközben keze önálló életet élve, még mindig a nő nyakán pihent, és apró
mozdulatokkal cirógatta azt, ő pedig, tovább beszélt – nem bírom tovább, Kate!
Elég volt a játékból… - jöttek nehezen a szájára a szavak, de úgy érezte,
pontot kell tennie kettejük dolgának a végére. Kate értetlenül nézett vissza
rá, majd éppen szóra nyitotta a száját, amikor megszólalt az ágy melletti éjjeliszekrényen
a kis rádió.
-
Beckett, itt Ryan! Hallotok? – csendült fel a nyomozó
lágy hangja a vonal végén, mire Kate megköszörülve torkát, elhúzódott az
írótól, és remegő kézzel, még mindig a csók, és az elhangzottak hatása alatt,
szólt bele.
-
Hallgatunk! – nyögte nehezen, és, ha Ryan észre is vett
valamit a hanghordozásból, volt olyan tapintatos, hogy nem tette szóvá, csak
hivatalos hangon fogott bele mondandójába.
-
Leslie valóban egy hímsoviniszta seggfej, de nem
gyilkos! A gyilkosságok időpontjában még csak a városban sem volt. Az
agglegény, ez a Tom, ő már érdekesebb - sorolta a tényeket Ryan, miközben Kate
és Castle, kerülve a másik pillantását, feszülten figyeltek – kicsit
utánanéztünk, és kiderült, hogy nem ez volt az első házassága. Az első felesége
is megcsalta, de ő kivételesen egy ügyvéddel lépett le. – jegyezte meg a férfi,
és hangjából jól kiérezhető volt a megvetés, miközben folytatta – mégsem ő a
gyilkos, noha oka lenne bőven, hogy gyűlölje a nőket, és a boldog házasságban
élőket. A gyilkosság időpontjában ugyanis, a munkahelyén volt. Gyárban
dolgozik, a főnöke igazolta az alibijét, még az F.B.I-nak.
-
Akkor miért nem volt az akták között? – kérdezte
ingerülten Kate, amiért felesleges köröket futtatott a kollégáival.
-
A srác, aki felvette a vallomását, még zöldfülű, és
elkeverte az aktát – felelte Kevin gúnyosan.
-
Mi a helyzet Bishop-ékkal? – vetette fel a következő
kérdést Kate – amikor találkoztam velük, a férfiról szinte ordított, hogy a
profilba vág.
-
A nő áruházi eladóként dolgozik, egész pontosan
csoportvezető beosztásban, így aztán megszokta, hogy parancsolgat, míg a férfi
adminisztrátor egy telefonos társaságnál. Ő meg azt szokta meg, hogy neki
parancsolnak. – húzta el a száját Ryan, majd folytatta – Nincs priuszuk, még
gyorshajtásról sem, vagy tilosban parkolásról, de érdemes rájuk odafigyelni,
főleg a fickóra. Holnap kimegyek, és kifaggatom a munkahelyén a fickót, aztán
újra jelentkezem – köszönt el a férfi, majd megszakította a vonalat. Kate egy
ideig csak nézte a kezében a rádiót, majd ismét az éjjeli szekrényre tette, és
Castle felé fordult. Tudta, hogy beszélniük kell arról, ami történt, de fogalma
sem volt, mit mondhatna. Végül Castle törte meg a csendet, amikor megszólalt.
-
Ha már úgyis fent vagy, leválthatnál az őrségben –
javasolta nyugodt hangon, mintha néhány perccel ezelőtt nem is ő csókolta volna
olyan szenvedéllyel a nyomozónőt, mire Kate hitetlenkedve nézett rá, ő pedig,
folytatta – fél óra múlva úgyis te következnél, és eddig én szobroztam az ablak
előtt. Megjegyzem, semmiféle szennyest nem mostak! – fűzte hozzá duzzogva, majd
az ajtó felé indult – a szemközti hálóban leszek - jelentette ki könnyed
hangon, mire Kate döbbenten meredt rá. Éppen, amikor keze már a kilincsen volt,
végre megtalálta a hangját, és megállította.
-
Castle! – torpantotta meg hangja a férfit, aki most
kíváncsian fordult vissza, ő pedig, nem tudta, hogyan folytassa. Szíve szerint,
követelte volna, hogy beszéljenek a történtekről, hiszen még soha, senkivel nem
élte át egyetlen csók alkalmával, amit az ő karjaiban, esze azonban óvva
intette attól, hogy kiadja magát. Ahogy tekintete találkozott a szomorúan
csillogó kék szemekkel, hirtelen döntött, és már tudta, mit kell tennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése