Az újdonság varázsa 19. rész

19. rész

Castle még mindig mereven bámulta a titkárnői asztal mögött ülő nőt, aki egyáltalán nem hasonlított arra a Moira Banks-re, akit ő a történetében elképzelt. Miközben próbált értelmes magyarázatot találni arra, amit lát, érezte, hogy Kate kissé közelebb hajol hozzá. Orrát azonnal megcsapta az összetéveszthetetlen, finom cseresznyeillat, mely már az első találkozásuk alkalmával elvarázsolta.

-          Mit is mondtál a szerelemről? – kérdezte enyhe csipkelődéssel a hangjában, halkan suttogva a nő, mire Castle elgondolkodva válaszolta.

-          Lehet, hogy ő nem is Moira… - vélte nem sok meggyőződéssel a hangjában, ahogy ismét végig futtatta pillantását a 70 év körüli, molett nőn, aki vastagkeretes szemüvege mögül, erősen koncentrált a számítógép monitorjára. Nyilván a hallásával is gond lehetett már, mert sem a kopogást nem hallotta, sem azt, hogy már legalább két perce ott áll egy kisebb társaság az ajtóban – talán, akit keresünk, szabadságon van, és most Dorothea Puente helyettesíti – tette hozzá gonoszkodva, így utalva a nő kinézetére, akinek ősz haja, melyet kontyba tűzve hordott, és a szeme körüli mély ráncok, valamint a kerek szemüveg, melyet viselt, az említett nőre emlékeztették.

-          Az meg kicsoda? – kotyogott közbe Josh, mire Castle elhúzta a száját, és hagyta, hogy Kate válaszoljon helyette.

-          Egy idős nő, sacramento-i sorozatgyilkos, aki a házában bordélyt üzemeltetett egy darabig. Később idős embereket fogadott be, és meggyilkolta őket a pénzükért. Nehezen akarták elhinni róla, hogy gyilkolt, mert külsőre egy kedves, öreg nénike volt. Senki nem gondolta volna, hogy legalább kilenc embert ölt meg – világosította fel az újoncot Kate, majd hozzáfűzte – nézzen utána! – vetette oda, így utalva arra, hogy mint nyomozójelöltnek, tisztában kellene lennie a híres sorozatgyilkosok nevével, majd két lépéssel a titkárnő asztala előtt termett, aki abban a pillanatban észrevette, és ijedten kapta szívéhez a kezét.

-          Jaj, Istenkém, de rám ijesztettek! – tolta orrára szemüvegét, és jelentőségteljesen végig mérte őket – szép jó napot kívánok! Miben állhatunk a rendelkezésükre? – kérdezte barátságosan mosolyogva, kissé megnyugodva, mint aki most jött csak rá, hogyan is illene köszöntenie a lehetséges ügyfeleket.

-          Kate Beckett nyomozó, NYPD, ők a társaim – mutatkozott be Kate hivatalos hangon, felmutatva aranyjelvényét.

-          A rendőrség? Nálunk sosem járt még a rendőrség – fehéredett el a nő arca, majd remegő kézzel nyúlt a telefon után – az ügyvéd úr házon kívül van jelenleg, de ha felhívom, bizonyosan itt lesz hamarosan!

-          Igazából Moira Banks miatt jöttünk, nem a főnökéhez – helyesbített Kate – tudja esetleg, hol találhatjuk? – kérdezte mosolyogva, és meglepetten nézte, ahogy az idős nő még fehérebb lett.

-          Én… én vagyok… Moira Banks… de… jaj, Istenem… - kapkodott levegő után a titkárnő, és mellkasához szorította mindkét kezét, miközben hátrahanyatlott a székben, Castle pedig, döbbenten meredt a nyomozóra, aki a másodperc tört részéig viszonozta a pillantást.

-          Asszonyom! Asszonyom, jól van?! – lépett közelebb Kate, mire a nő csak megrázta a fejét.

-          Levegőt! Én… nem… kapok levegőt! – zihálta kétségbeesetten, mialatt kigombolta fodros szélű, fehér ingének gallérját a kék blézer alatt – meleg van idebent… ugye, milyen nagy a forróság? – nézett rájuk kitágult szemekkel, mire Castle hirtelen kirántott egy fiókot, és elégedetten mosolyodott el, amikor meglátta a barna zacskót, melyben a nő félig elfogyasztott szendvicse lapult. Egy laza mozdulattal borította ki a tartalmát, és a zacskó száját a nő ajkához tartotta, miközben megállapította, hogy nemcsak a nő kinézete hasonlít egy jóindulatú nagymamára, hanem a szokásai is. Ki más vinne magával barna zacskóban ebédet a munkahelyére a 21. században, amikor minden sarkon ebédelhetne pár dollárért?

-          Vegyen néhány mély lélegzetet! Gyerünk! Beszív… kifúj! Beszív… kifúj! – utasította határozott, mégis megnyugtató hangon az író az idős hölgyet, aki szófogadón teljesítette, amit kért, a zacskó pedig, ütemesen fújódott fel, és engedett le, ahogy kiürült belőle a levegő. Alig telt el néhány perc, kezdett visszatérni a színe, és láthatóan jobban lett.

-          Mrs. Banks! Meg kell kérnem, hogy fáradjon be velünk a kapitányságra! – folytatta Kate, amikor látta, hogy az asszony már teljesen jól van.

-          De én nem csináltam semmit! – rázta meg a fejét tagadólag Moira, miközben a pohár vizet kortyolta, amit Josh hozott neki.

-          Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni, rendben? – igyekezett megnyugtatni a nőt Kate, mire az, kíváncsian nézett vissza rá.

-          Nem tehetné fel a kérdéseit itt? – kérdezett vissza válasz helyett, de Kate nemet intett. Végül Moira nagy levegőt vett, és bólintott. – Nem bánom, akkor menjünk – egyezett bele.

Kate értetlenül ült az idős nővel szemben, aki azóta nem volt hajlandó megszólalni, hogy behozták a kapitányságra, és feltették az első kérdést Daliah Kenneth-tel, és a Falkon zsarolással kapcsolatban. Amint megtudta, miről van szó, zárkózottá vált. Eltűnt a kedves, öreg hölgy, és helyette egy makacs, elszánt asszony jelent meg, aki minden pillantásával ellenkezett.

-          Mrs. Banks! Nem könnyíti meg a dolgát azzal, hogy nem válaszol! – próbálkozott ismét Kate, aki mellett Castle kíváncsian méregette az idős asszonyt, aki ezúttal sem válaszolt, csak megrántotta a vállát.

-          Nincs mondanivalóm! – jelentette ki csökönyösen, mire Kate nagyot fújtatott.

-          Mrs. Banks! Tudjuk, hogy maga adta át Robert Falkonnak a bizonyítékokat, amivel megzsarolta Daliah Kennethet! Tudnunk kell, kitől szerezte, és miért adta oda neki! Még mindig nem érti? Az ügyvédnőt meggyilkolták, és ha nem beszél, maga lesz az első számú gyanúsított! – világított rá a nem elhanyagolható tényre Beckett, mire az idős nő most ránézett. Szeméből sütött a gyűlölet, és az indulat, amikor megszólalt.

-          Idefigyeljen, maga taknyos! Maga még tervben sem volt, amikor én már az állam legdörzsöltebb ügyvédei mellett voltam titkárnő! Tisztában vagyok a jogaimmal, és ügyvédet akarok! A kérdéseit majd felteheti akkor! – jelentette ki, mire Kate összehúzta a szemét, és bólintott.

-          Rendben. Játszhatunk így is! – állt fel Kate a székről, Castle pedig követte, majd mielőtt kiment, az asztalra dobott egy ahhoz hasonló barna zacskót, ami korábban levegőhöz jutatta Moira-t. – ezt tartsa meg! Szüksége lehet még rá, mert garantálom, hogy azok a dörzsölt ügyvédek, akik mellett titkárnő volt, nem találkoztak olyan nyomozóval, mint én! – vetette oda magabiztosan, és elégedetten látta, hogy az asszony elbizonytalanodva vet egy pillantást a zacskóra, majd távozott. Alig az asztalához ért, dühösen csapta le fekete mappáját a számítógép mellé.

-          Látod, megmondtam… Dorothea! – ejtette ki úgy a sorozatgyilkos nevét Castle, mint a sátánét, miközben Josh, aki korábbi kirohanása miatt, csak a megfigyelőből követhette nyomon a kihallgatást, valamint Javi és Ryan is megérkeztek.

-          Castle, ne idegesíts még te is! – szűrte fogai között a választ Beckett, de az író nem tágított.

-          Talán nem? Az irodában még falfehéren kapkodott levegő után, lelkiismeret-furdalást kiváltva belőlünk, amiért felkerestük, most meg ő dirigál. – fejtette ki Castle, mire Kate elhúzta a száját.

-          Csak szeretne dirigálni, de a gyeplő az én kezemben van! – jelentette ki határozottan Kate, majd a fiúk felé fordult – ügyvédet akar, de sajnos, minden vonalunk foglalt – fűzte hozzá gonosz mosollyal a szája szegletében, Javiék pedig, kárörvendve bólogattak, jelezve, hogy értik, mire gondol, ő pedig, folytatta – éjszakára keressetek neki egy csinos kis zárkát, reggel pedig, felhívhatja az ügyvédjét.

-          Ahogy akarod! – bólintott Ryan vidáman, miközben máris intett az egyik járőrnek, átadva az utasításokat.

-          Mi a helyzet Falkon alibijével? – kérdezte Kate, mire Javi vette át a szót.

-          Beszéltünk a főnökével, aki szerint, az túlzás, hogy Falkon egész éjjel dolgozott, de ott volt a dokkban, és nem is hagyta el a munkahelyét egészen reggel 6-ig. Akkor járt le a műszakja – tájékoztatta felettesét röviden, mire Kate elhúzta a száját.

-          Ezek szerint, a nyanyából kellene kiszedni valamit, ugye? – kérdezte Josh, aki most először szólalt meg, mióta behozták kihallgatni Moira Banks-et.

-          Ezt a kérdést jegelem reggelig – adott kitérő választ Kate, akinek annak ellenére nem tetszett a csípős hangsúly, hogy ő maga sem volt különösebben elragadtatva az idős hölgytől – most mindenki menjen haza, és pihenje ki magát! Holnap találkozunk! – búcsúzott kabátjáért nyúlva a nyomozónő, amikor Josh megállt előtte.

-          Meghívhatom egy italra? Van egy csendes bár a közelben, gondoltam… - kezdett bele, és Kate-nek rá sem kellett néznie az íróra, hogy tudja, feszülten figyeli a jelenetet.

-          Köszönöm, nem! Fáradt vagyok, és holnap minden energiámra szükség lesz, hogy megszorongassam Dorothea-t – használta ő is a Castle által ráaggatott jelzőt, majd, mit sem törődve Josh fancsali ábrázatával, belebújt a kabátjába – viszlát srácok! – intett a fiúknak, beleértve az írót is, aki csalódottan állapította meg, hogy nyilván azt sem akarja a nő, hogy ő felkeresse. Éppen itt tartott gondolatban, és szomorúan tervezte meg estéjét, amikor felvéve bőrkabátját, egy cetli akadt a kezébe, annak zsebében, ő pedig, érdeklődve olvasta a sorokat.