Az újdonság varázsa 23. rész

23. rész

Kate kíváncsian futtatta körbe tekintetét az őrs tágas helyiségében, ahol a nyomozók íróasztalai foglaltak helyet, és nem is kellett sokáig keresnie, hogy felfedezze, akiről Ryan beszélt. A 60-as éveinek elején járó férfi egy széken üldögélt, közvetlenül az egyik íróasztal mellett, és érdeklődőn forgatta körbe fejét, így próbálva megtalálni, akit keresett. Ápolatlan külsejéből, rongyos, koszos kabátjából, fejébe húzott viseltes, valaha szürke színű sapkájából, mely alól kikandikált vállig érő, mostanra már csomókba összeállt őszülő haja, és a szakállból, mely mögé ugyancsak mosdatlan arcát rejtette, azonnal látni lehetett, hogy egy hajléktalant sodort feléjük a szél. Kate nagy levegőt véve nézett Ryan-re, aki karjait széttárva, tanácstalanul nézett vissza rá.

-          Átvettem volna, de csak veled hajlandó beszélni – ismételte meg korábbi kijelentését, mire Kate bólintott, és elindult a férfi felé, aki amint észrevette a közeledő nőt, felpattant, és sapkáját lekapva fejéről álldogált egyik lábáról a másikra, amitől jól láthatóvá vált, hogy feje tetején szinte már kopasz volt, és csak oldalt nőtt meg ennyire az a néhány hajszál, mely kilógott a sapka alól.

-          Maga az a Beckett nyomozó? – kérdezte köszönés nélkül, mialatt koszos sapkáját, mely már ragadhatott a sok rárakódott mocsoktól, piszkos kezével gyűrögette mellkasa előtt.

-          Igen. Miben segíthetek? – kérdezte Kate, figyelmen kívül hagyva az alkohol, az ápolatlanság, és cigaretta keverékének bűzét, mely orrába áramlott, ahogy a fickó közelebb lépett hozzá.

-          Ha tudom, hogy egy ilyen csinos nővel hoz ma össze a jószerencse, biz’ Isten, megmosakodtam volna kicsit – vakarta meg kopasz foltját zavartan, majd rántott egyet a vállán – de nem randira jöttem, nem igaz? – kérdezte foghíjas vigyorral, mire Kate megpróbálta viszonozni a mosolyt.

-          Térj a lényegre öreg! – lépett közelebb Javi, aki kezdte unni a felesleges köröket, és az egyre jobban érezhető szag is zavarta.

-          A gyilkosság miatt jöttem, amit a metróban követtek el – tért végre látogatásának okára a férfi, mire a nyomozók meglepetten néztek rá – mi van? Tán nem hiszik? Akkor sasoljanak a jó öreg Larry-re, és jegyzeteljenek! Maga is, kisfiú! – bökött koszos körömben végződő mutatóujjával Josh-ra, aki undorodva húzta el a száját, de elővette a jegyzetfüzetét. – tegnapelőtt éjjel történt, ugye? No, hát én akkor éppen arra kóboroltam. Megnézegettem a kukákat, egy-két aszott szendvics, vagy egy kis pia után kutatva. Apróra nem számítottam, mert mióta lezárták azt a lyukat, egy teremtett lélek se jár arra! – legyintett bosszúsan, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy talán éppen a napi betevőtől fosztották meg azáltal, hogy megszüntették a vonalat pár nap erejéig – arra meg végképp nem számítottam, amit láttam!

-          Mit látott egész pontosan? – kérdezte Kate, miközben kinyújtott kézzel a székre mutatott, és a Josh által hozott kávét a férfi elé tolta, amikor az leült, mit sem törődve Josh felháborodott levegő utáni kapkodásával, vagy Castle kárörvendő mosolyával.

-          Sok mindent, de gondolom, kis kegyedet csak a gyilkosság érdekli – nézett átható kék tekintetével a nyomozónőre, melynek tisztasága absztrakt ellentétet mutatott koszos külsejével, miközben hálás mosollyal az arcán kortyolt bele a már langyos feketébe, majd elhúzott szájjal kérdezte – maguk ezt isszák? Haljak meg, ennél még az is jobb, amit a ruhámból csavarok – fintorgott a kávétól, majd megrázta a fejét, úgy folytatta – de térjünk a lényegre, ugye angyalka? – kacsintott a nőre vidáman, és Kate nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza, ő pedig, tovább beszélt – szóval, tébláboltam ottan, amikor egyszer csak hangokat hallottam.

-          Valóban? És mit súgtak azok a hangok? – szólt közbe Josh, így utalva a férfi épelméjűségének megkérdőjelezésére, mire Kate rosszalló pillantást küldött felé, de Larry csak megrántotta a vállát.

-          Most például, azt súgják, hogy magából az életben nem lesz rendőr ezzel a pökhendi, mitugrász stílussal – vágott vissza frappánsan, mire Castle úgy érezte, egyre szimpatikusabb neki a hajléktalan, majd visszafordult Kate felé – melyik állatmenhelyről fogadta örökbe? – kérdezte szemtelenkedve, de a nyomozónő nem válaszolt, így folytatta – szóval, hangokat hallottam. Egy nő és egy férfi veszekedett a metró peronján. Egy darabig hallgattam őket, de mivel nagyon unalmasak voltak, fogtam magam, és odébbálltam.

-          Miről veszekedtek? – kérdezte Kate, mialatt szeme sarkából látta, hogy Ryan a saját íróasztalához ment, és egy mappával tért vissza.

-          Nem tudom… valami válásról, meg arról, hogy ki kinek az életét tette tönkre. Én igazából még azt sem értettem, hogy ők minek vannak ott! – tárta szét kezeit értetlenül Larry – a nő például, úgy nézett ki, mintha egy divatmagazinból hajították volna oda, a pasi meg… mondjuk abból, nem sokat láttam, mert elég sötét helyen állt… - gondolkodott el egy pillanatra – ma meg kinyitom az újságot, és azt látom, hogy a myladyt kinyiffantották! No, Larry, gondoltam magamban, itt az idő, hogy valami jót is cselekedjél mihaszna életedben! Mindjárt idejöttem, és a portán mondták, hogy egy Beckett nyomozót keressek. Hát itt vagyok! – jelentette ki, kihúzva magát fontosságának teljes tudatában, majd Ryan vette át a szót.

-          Azért felismerné, ha újra látná? – kérdezte izgatottan, mire Larry úgy nézett rá, mint egy eszehagyottra.

-          Már, hogy a rossebbe látnám újra? Azt hiszi, megőrültem? Én ugyan vissza nem megyek oda! Ott embereket ölnek meg! – rázta fejét határozottan, mire Ryan kinyitotta a mappát.

-          Fényképről! Mutatok pár képet, és szóljon, ha látja közöttük azt, akivel az említett hölgy veszekedett – magyarázta türelmesen, mire Larry néhány másodpercnyi bizonytalan tekintetváltás után, bólintott.

-          Nem bánom, nyaggasson! – egyezett bele nagylelkűen, mire Ryan szép sorban kipakolta elé Daniel Carvel, Robert Falkon, de még Zack Landern képét is, míg végül már csak Brandon Kenneth, a férj képe maradt hátra. – Ő volt az e! Kezdhette volna ezzel, akkor már végeztünk volna! – mutatott magabiztosan a férj fényképére Larry, mire Castle kissé közelebb hajolt.

-          Biztos benne? Azt mondta, sötét volt, és nem sokat látott belőle! – csendült ki cseppnyi kételkedés a hangjából, mire a hajléktalan most ránézett, és sértetten villant meg kék szeme.

-          A ruhájából nem sokat láttam, de ha látok egy olyan felfújt fejet, mint ezé itt, azt megjegyzem! Jó arcmemóárom van! – húzta ki magát büszkén – mindig megjegyzem a pofalemezeket, mert ha valaki nem ad aprót, utána nem is kérek tőle többet.

-          Arcmemória – javította ki előzékenyen a férfit Castle, de az még csak oda sem figyelt, helyette Kate felé fordult.

-          Na, segítettem, vagy mi? – kérdezte számonkérőn, de hangjából jól érezhető volt, hogy valóban fontos neki a válasz, Kate pedig, bólintott.

-          Sokat segített, Larry! – mosolygott rá biztatón, és nem tartóztatta fel a férfit, amikor az, felállt, és a lépcső felé indult. Még mielőtt azonban, elhagyta volna az épületet, még hátrafordult.

-          Ha egyszer megnyerem a lottót, visszajövök magáért! – kacsintott a nyomozónőre, aki elnézőn mosolyogva csak intett egyet a férfinak.

-          Nahát, Beckett, nehéz lehet ennyi udvarlóval – csipkelődött Javi, látványosan először a hajléktalan után nézve, majd Joshra, aki fülig vörösödött zavarában, végül Castle-ön állt meg a tekintete.

-          Az én életem helyett, foglalkozz inkább Lisa Radock életével – felelte nyugodt hangon Kate – Ryan-nel beszéljetek vele, Castle, Josh, és én pedig, elmegyünk a férjhez. Úgy tűnik, nem az erdőben vadászott tegnapelőtt éjjel, ahogy azt az alibijében állította.

-          Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Castle izgatottan, mire Kate rosszat sejtve rázta meg a fejét.

-          Remélem, nem! – közölte válaszképpen, így utalva arra, hogy az írónak mindig földtől elrugaszkodott, semmiféle bizonyítékkal alá nem támasztott elméletek forognak a fejében.

-          Akkor elmondom, én, mire gondolok, és rá fogsz jönni, hogy te is arra gondoltál - rázta le magáról a burkolt sértést az író, és már folytatta is, mit sem törődve Kate túljátszott szenvedésével – szerintem, a férj ölte meg. A szeretőjével új életet akart kezdeni, Daliah pedig, útban volt. Elválni nem akart, hiszen az állam egyik legjobb válóperes ügyvédjének volt a férje, tehát tudhatta, hogy az áldozat minden vagyonából kiforgatja majd, ezért inkább megölte. Na? Ugye, te is erre gondoltál? – húzta fel szemöldökét várakozón a férfi, mire Kate összeszorította ajkát, ő pedig, öntelten mosolygott vissza rá – mit szólsz? Akkora közöttünk az összhang, hogy már a gondolataink is egyformák! – csipkelődött játékosan.

-          Én inkább azt mondanám, nem vagy formában – nézett vissza Kate a férfira megjátszott aggodalommal a tekintetében – most kivételesen, egészen hétköznapi történettel álltál elő, és ez aggaszt. Egyébként, ha én is erre gondoltam, amit nem mondtam, akkor csak is ez lehet az oka – fűzte hozzá ravaszul mosolyogva, mire Castle látványosan a szívéhez kapott.

-          Bííííp! Hallottad ezt? Most állt le az önbecsülésem! Még, hogy nem vagyok formában! – kapkodott levegő után, mire Josh vette át a szót.

-          Beckett nyomozó, válthatnánk néhány szót, négyszemközt? – kérdezte visszafogottan, mire Castle összeráncolta szemöldökét, Kate pedig, bólintott, és a pihenő felé vették útjukat, miközben az író féltékenyen követte őket pillantásával.